ESZTERGOM XVII. évfolyam 1912

1912-09-22 / 39. szám

kényen őrzi és gondozza a tanítók oly igaz és őszinte barátja, jóakarója Zelliger Vilmos dr. Sokat irtam, esdekeltem, példáztam érdekében, azt is kifejtve, hogy egységes akarattal az együvétartozandóság szent érzetének hűséges ápolásával mily könnyen létesülhetne egy betegsegélyező és egy leánykiházasitó alap. Majd mikor a nagytudományu s a tanítóság társadalmi állását mint magasabb szintájra való emelésére törekvő Walter Gyula dr. a Segélyalap élére lépett, magáévá tévén az alap a felvetett eszmét, a törekvések ügyét, ékesszólásával, fáradhatlan utánjárásával minden követ megmozdított, hogy a tanítók érdeklődését is felköltse de ... . de szomorúan kellett tapasztalnia, hogy épen a közvetlen érdekelt kath. tanítók tanúsították a legridegebb közönyösséget, mert a szociális szakosztályba állítólag beiratkozott tiz-tizenkettö ezer tanító közül három-négyszáz áldozott a keresztény szociális humanizmus szent oltárára. Mindezt nem csak a szomorú eredmény fölött való sajnálat kifejezéséért hozom fel, hanem azért is, mert ezzel is azt akarom dokumentálni, hogy a részvétlenség, a közöny, vagy ha ugy tetszik a szociális tétlenség nem a különítményes szociális szervezet hiányában találja okát, hanem a tanítóság azon szociális érzésének rideg, életet fonnyasztó sivárságában, amely szociális tevékenységének értékét nem tudja vagy nem akarja kellőkép értékelni s ha értékeli is, azokat oly szempontokból mérlegeli, amiket magára nézve kötelezőnek nem ismer. És eközben feljajdul az egyik vezér, hogy a polgári társadalomnak a tanítósággal szemben tanúsított közönye, néha ellenszenve az egész tanítóságot a szocializmusba fogja még idő előtt kergetni. Ugyan ugyan! Hát önök igen tisztelt szocialista vezértanférfiak, törekvésükkel nem azt akarják elérni, hogy szocialisták legyenek ? Hát mi a manót akarnak? De hisz a tanítóságot nem is kell a szocializmus karjaiba kergetni, mert a mint kifejtettem volt, tanítói hivatásának ténye, munkaköre, tevékenysége mind együttvéve társadalmi vagyis szociális, tehát a szocializmusban létező. Megfelelőbb lett volna ugy mondani, hogy szociális anarchiába kergeti a tanítóságot a vele való nem törődés, amelynek meggátlására épenséggel nem szükséges a különítményes szakszervezetnek felállítása sem országosan, sem egyházmegyénként, sem tanítói körönként. Nem, mert a magyar kath. tanítóságnak a meglevő és a további fejlesztés alatt álló szervezete kezdettől fogva szociális szervezkedés és pedig szakszervezkedés a Krisztus hirdette keresztény szocializmus jellegével. Kell ennél több? És vájjon a meglevő szervezet létesítésének kiinduló pontja nem épen a kereszténység történetéből merített tanítás volt? Hát mi egyébért létesíttetett volna. Talán személyi hatalom érdekért? Akkor személyi kultuszt űzött volna, de attól távol állt, mert nyilvánvaló, hogy minden irányban megfelelt azoknak a keresztény szociális feladatoknak, amelyeket munkába vett és amelyeknek minden egyike magán hordja a keresztény szocializmus jellegét és természetét. Mire való tehát az erőszakos törekvés, hogy a magyar kath. tanítóság országos szervezete mellett ugyanazon tagokkal és ugyanazon feladatokkal egy különítményes országos és a szociális jelzőt tüntetőn magán hordó szövetség, szervezet létesíttessék. Hisz az kérem szeretettel az igen tisztelt vezérlő szociális tanférfiakat az én szerény valeményem szerint az nem volna más, mint egyenes meghazudtolása azon országos szervezet, szövetség szükségének, amelynek keretében mint szakosztály befészkelte magát és notabene teljesen igazolták annak a helyességét is, hogy a szabadgondolkozók is egy oly egyesület létrejöttén fáradoznak, amelyen ugyancsak az ő szellemüknek és törekvésüknek megfelelő szociális jellegű és jeligéjű szervezkedés igenis minden tekintetben jogosult. Vigyázzanak az urak, most tűzzel játszanak és minden számba vehető ok nélkül szítják ellenségeink izgágásra, féktelenkedésre hajló ellenszenvét. A magyar kath. tanítóságnak egyáltalán nincs szüksége a meglevő szervezeten kivül való külön szociális szervezkedésre, amint hogy nincs a papságnak sem. Ha a magyar kath. tanítóságot a keresztényellenes áramlatokkal szemben munkába akarjuk állítani és ha a magyar kath. tanítóság azt vállalja, akkor érdekeink meg lesznek védve. Mert nem áll az, hogy a keresztény szellem fentartásának megvédelmezése érdekében akár a meglevő szervezeten belül, akár kivül, de mindenhogy önállóan külön szociális szervezkedésre volna szükség. Ez a szükség csak akkor állna elő, ha iskoláink fentartási jogát elveszitenők és a kath. vallású tanítókat a hitvédelem tekintetéből keresztény szociális tanítói társulatokba hajtanak tömöríteni. Én minden tekintetben és minden oldalról ismerem a magyar kath. tanítóság keresztény szociális feladatát és el merem mondani, ha a tanítóság ismeri és átérzi, azt mostani országos szervezetében is meg tud felelni annak, mint a hogy meg tudtak felelni azok, akik a magyar kath. tanítóságnak a társadalomban elért kulturális és szociális vívmányaikért, eredményeiért mindenkor követendő például szolgálnak. Hitvalló nagy szociológus tanítók voltak, mert nem hiányzott bennük az iskolai és társadalmi tevékenység. Nos, mindezek után egyenesen kijelenthetem, hogy a magyar kath. tanítóságnak különítményes és akár körönként, akár országosan szándékolt szociális szervezkedésre a meglevő mellett egyáltalán nincs szükség. Az a szocializmus pedig, amelynek bázisa az igény kielégítésének keresete, pompásan megfér a meglevő szervezetben és bár nem tagadom, hogy egynémely népjóléti szociális kérdések tanulmányozása, megvitatása céljából ilyen szakosztálynak felállítása helyes és szükségszerű, de csakis a meglevő országos szervezet keretén belül mint alárendelt tényezőnek. Ami az üdülőházat illeti, hát igen tis-ztelt keresztény szocialista vezérlő tanférfiak méltóztassanak áttekinteni a magyarországi tanítói egyesületek országos szövetségének munkálataiba áttekinteni, ahol minden hivalgó szociális jelző nélkül is a tanítók bankja létesült és az üdülőház, sőt többet mondok, a betegsegélyző alap is létesülni fog. Már pedig aligha hiszem, hogy Moussung Géza barátom és táborkara egyenként és megkérdezve ne szocialistának vallanak magukat anélkül, hogy a Szövetség mellett egy különítményes, de minden tekintetben önálló szociális tanítói szövetkezést maguk részére szükségesnek tartanának, aminthogy én sem tartom szükségesnek. Sőt ezúttal is felhívom az intéző körök figyelmét, ha e tekintetben kész tervezettel lépnének elő, ugy utalja őket arra, hogy- dicsérendő szociális munkásságukat érvényesítsék az anyaszervezetben, amelyben a szakosztály elnevezés alatt bő alkalmuk nyílik. A mi pedig a vezérlő keresztény szociális tanférfiak abbeli ujabb mozgalmát illeti, hogy a szociális szervezkedést minden faluban külön is hajtsák végre, jó lesz megjegyezni, hogy a Népszövetség sem egyéb, mint keresztény szociális szövetség, még pedig a legjavából, amely mellett még egy szövetséget felállítani egyenlő a visszavonás, az egység szakadozása megteremtetésével, amelyre azonképen egyáltalán nincs szükség. Szociális feladatok teljesítésére a Népszövetség intézménye teljesen elég, csak gyakorlott, odaadó buzgalommal és fáradhatlan kitartással bíró egyének vezessék azokat. Mindezeket pedig elmondottam volt azért, mert a kath. tanítóságnak akár a meglevő országos és köri szervezetén belül, akár kivül eső különítményesen önálló szociális jelzés alatt levő szervezkedésének ügye élére van állítva. Elmondottam azért is, hogy a mozgalom vezetői tudatára ébredjenek annak, hogy az ily szervezkedésre a beállított bizonyítékaim alapján a jelenben egyáltalában nincs szükség. Ha pedig üdülőházat akarunk, akkor nyíljék meg erszényünk is és kötelezzük magunkat, hogy három évenként 10—10 koronával járulunk a célhoz és meg lesz az üdülőház. Ehhez külön országos szociális szakszervezet nem kell! De nem ám! Hanem jóakarat és áldozatkészség ! A Szent Adalbert Társulat hivatalos lapja. Két héttel ezelőtt Gustos néven ismertettem a Szent Adalbert Társulat munkatervét, amelyet az ő hivatalos lapjukból a Slovenske Eudové Novinyből vettem át. Készakarva irtam ismeretlenül, hogy egyrészt csak a jó ügyet szolgáljam, másrészt ismerve az ellenfél, Tománekék — mert csodálatosképen ezek azonosítják magukat a Társulattal — harcmodorát, nem akartam ezt a fontos, a hitéletet érdeklő dolgot a személyeskedés terére átvinni. S ime kezembe akadt a fent említett katholikus „hivatalos" s az reflektál egy csapásra az Esztergomban és a Nagyszombati Hetilapban megjelent közleményekre, amelyek a jelzett gyűléssel foglalkoztak. Koránt sem célom evvel a magát katholikusnak nevező, de a katholicizmust csak eszköznek használó, tulajdonképen pedig tót nemzetiségi egyház kiépítésén fáradozó s indirekte, talán nem akarva, de a következményeiből észrevehető, szociáldemokráciát terjesztő lappal foglalkozni. Jól tudom, hogy akik a lap mögött állanak, úgymint Szkitsák és Tomanek, azoknak ez létérdekük, hogy az a lap ilyen irányban folytassa működését s ezeket jobb meggyőződésre bírni, határos a teljes lehetetlenséggel. Hogy mégis reflektálok az ö lapjukra, arra lelkiismeretem kötelez, mert ártatlan embert figuráztak ki, sárral megdobáltak, s azután be akarom mutatni az eszközöket, amelyekkel harcolnak. A múltkori cikkemben emiitettem, hogy milyen a harcmodoruk s most teljes apparátussal rukkoltak ki. Gyalázni, fenyegetni, kicsúfolni, gyanúsítani s ezt mind a nép előtt, katholikus papok ellen. A Népszava is tanulhatna tőlük. Először is ki kell jelentenem, hogy az Esztergomban megjelent cikket a tőlük legyalázott Veszély Géza, sem nem inspirálta, meg nem is irta. Honnét azaz arcátlanság, hogy nagy merészen megírják, hogy ki a cikk szerzője, holott arra következtetni nem lehet. A feltevésüket ténynek veszik s azután kikezdik azt az embert. „Ez a suhanc" (chlapőisko) egy tót tanítónak a fia a mi Hornyák vidékünkön, születésére tót, amint a neve is mutatja — igy írnak a supponált szerzőről. — Amint sok más pap, ő is el van ámítva a kor szellemétől, ő is adja a nagy hazafit, pedig janicsár és igen nagy ellensége mindannak, ami tót. Igen sok mással igy akar érdemeket szerezni, jól megvetni ágyát, hogy melegben legyen hasacskája. És meg van győződve, hogy ezt csak igy éri el, hogyha farizeus módon fogja védeni az édes magyar hazát (sladku kazu), propagálni fogja a magyar állameszmét (madár államesmu), ütni azokat a panszlávokat és felfödi az ő titkos dolgaikat... Ez a suhanc megfeledkezett minden móresról . . Nagyon az elevenére tapintottunk, hogy ilyen módon válaszolnak. A végén meg fenyegetésre fogják a dolgot. „Ha okot ád rá, ha turkálni fog olyan dolgokban, amihez semmi köze, ha nem hágy békét, úgy kényszerülve leszünk támadását visszaverni, amint megérdemli, ,még pedig irgalmatlanul. Magával igen könnyen lehet ám elbánni ! Tartsa szem előtt azt a közmondást „ki mit keres, talál". Ne forduljon a vigság (veselie) szomorúságra és megbánásra. Jól tudja, hogy minden botnak két vége van!" Még egyszer kiemelem, hogy polémiába ezen emberekkel nem bocsátkozom, mert ilyen eszközökkel tisztességérzetem tiltja, hogy dolgozzam, csak a közügy vezet, amely érdekében a főszükséglet, hogy az egyházi hatóság semmisítse meg azt a határozatát a múltkor említett nem politikai intéző bizottságnak, hogy ez a lap a Sz. Adalbert Társulat, hivatalos lapja és tegye ki a Társulatból Tománeket, ennek a lapnak a szerkesztőjét, aki ilyen eszközökkel harcol, szóval a nép körében, tollal e lap hasábjain. Hogy közöm van-e a tótság ügyéhez, erre elég annyi, hogy a reám bizott népnek a lelkeért én leszek a felelős az Úr Isten előtt. Custos. HIREK. Karcolat. Orület-hazájaban. Vegyünk elő fekete szegélyű gyászjelentést és irjuk rája: Szeptember tizenhét. Mi is történt ezen a napon ? Ó semmi! Semmi! Csupán csak az történt, hogy a magyar országház tekintélye tönkrecsorbult. Semmivé lett. Korcsmává lett a szent hely. — Csak az történt, hogy az elnöki székben újból, mint réges-régen június negyedikén, egy hatalmi önkívületben szenvedő ember trónolt. Csak az történt épen, semmi más, minthogy az országház lánglelkü szónokát Apponyi Albert grófot, aki előtt a világ összes művelt nemzete meghajolt, valami Pavlik nevezetű főrendőr az ő szolgáival kitessékelte a törvényes és őt megillető helyéről. Csak az történt, hogy a Boda ur legényei, mintha a városligeti csibészeket és a ferencvárosi apacsokat dédelgették volna, épen olyan durván, de még ezerszerte durvábban és aljasabban hurcolták ki a magyar képviselőket az országházból. Történelmi pillanatok . . .