ESZTERGOM XVII. évfolyam 1912

1912-09-15 / 38. szám

oldalát, miáltal a kristálykoporsó láthatóvá válik. A szentnek holttestét erős villany-reflektorral világítja meg fölülről, ugy. hogy az teljes pompájában látható. Sok fejedelem, gazdag hölgy hálaajándéka van itt közszemlére téve. Alig tudtunk megválni e fenséges gót dómtól. Egyik oltára jobban tetszett mint a másik, a főoltár IV. Pius ajándéka, ki borromei sz. Károlyt bibornokká tette. A dómtól elmentünk Milánó másik büszkeségéhez : sz. Ambrus püspök sírjához, mely a S. Ambrogio templom kriptájában látható. Sz. Ambrus holtteste szintén teljes főpapi díszben látható a bronzkoporsóban levő kristályüveg koporsóban, tőle jobbra fekszik sz. Gervasius, balra pedig Protasius vértanuk. Eszünkbe jutott a nagy püspök kora, az ő nagy életszentsége, tudománya s a vértanuk kimondhatatlan kinjai. A templom kapuja még a Theodozius-féle hires kapu, a melyen csak akkor mehetett át sz. Ambrus püspök engedélyével a nagy császár, amikor a bűnbánó Dávidhoz hasonlóan, ő is penitenciát tartott. Egy kedves milánói család kalauzolása mellett mentünk a S. Maria delle Grazie nevü dominikánus templomba, ahol épen szentségimádás volt. Itt láthatók Ferrari, Busti, Vicentini, Bugiardini, Cerano stb. világhírű képei és freskói. Közvetlenül a templom mellett van a dominikánusok régi refektóriuma s ebben Leonardo da Vinci eredeti freskó képe, a Cenacolo Vinciano, az utolsó vacsora. Leonardo da Vinci a XV. század végén festette e hires freskót, mely 9 m. hosszú és 4 és fél méter magas. Idővel egy kissé lekopott róla a festék és igy Cadenaghi művész 1908-ban restaurálta. Angolok, franciák, németek, lengyelek, oroszok, spanyolok, svédek, belgák, dánok jönnek ide tanulni a mester remekművét. A végén még a Palazzo municipale-t, a városházát néztük meg, a Palazzo di Brera már — sajnos — zárva volt. A 600.000 lakosú modern, szép Milánótól elbúcsúzva, az ötödik s egyúttal az utolsó városba, Veroná-ba. kerültünk. Verona a régi római város képét viseli magán. Épületei, utcái, terei mind a régi római Veronára emlékeztetik az embert. Legelső nevezetessége a 80.000 lakosú városnak a nagy, ovális alakú Arena, mely az összes római arénák közül a legjobban van konzerválva. Azután villanyosra ülve elmentünk a San Zeno Maggiore-he, melynek kriptájában diszes bronzkoporsóban fekszik sz. Zeno püspök. Holtteste nem látható. Tőle jobbra van sz. Proculus vértanú sirja. A San Zenóból a régi római fórumra mentünk, mely most Piazza delle Erbe nevet visel. Itt látható a régi Casa dei Mercanti-]a., a kereskedelem háza, továbbá sz. Veroná-nak még a IV. századból származó szobra, mögötte pedig a régi fórum Tribunayd, egy márvány szék, amelyről a régi rómaiak kihirdették a törvényeket és a rendeleteket. — Rintfih! Oksz! Ice do pekla! Mit csináni ? Hajjate Pantita ? ! — Instálom alássan, maga a nagyságos alispánné küldte ezt, amit nem is kértem kapitány uram ! Nagyot ütött ekkor száraz homlokára és ezt dörmögte: — Hajjate Pantita! Itt fan la hat koronát. Szalanni cukrász. Mekfenni torda. Otafini alisbán. Mars! Znáss? Krepirszt! Znass?! Ezt az utolsó szót ugy csikorgatta, hogy az egész ház harsogott tőle. Kilőtt ágyúgolyó sebességével repültem a cukrászhoz. A cukrász nagyszerű mandulás tortát adott át csipkés papirtányéron. Büszkén lejtettem vele a megyeházára. A kapu alatt kivont karddal strázsáló zsandár nagyot nézett, mikor a gyönyörű, illatos, csókolnivaló tortát észrevette. A konyhában már minden készen volt. Csak tálalni kellett. Az alispánné Ö Nagysága épen inspekciót tartott. Látszott tündöklő mosolyán a megelégedés öröme. Haptákba vágom magam. Leteszem illendőséggel a tortát. Kezet csókolok és elmondtam a mondókámat : — A kapitány ur tisztelettel küldi ezt a tortát! Az alispánné mosolyogva rázza fejétj majd előszedi kis pénztárcáját és három koronát nyom a markomba. Mikor gyors szempillantásom a szép fehérszemélyekre és a fölséges kisasszonyokra esett, egy kicsit megzavarodtam. Hogy valamikép kivághassam magam, ezt mondtam : — Kezeit csókolom, köszönöm Nagysága! A torta különben hat koronába került. Különös mozgás keletkezett erre a konyhaKirándulásunkat a Scaliger fejedelmek régi temetőjének és síremlékeinek megtekintésével fejeztük be, majd Padovan át Triestbe érkeztünk. HIREK. Karcolat. Naplótöredék. 19 . . év szept. hó 10-én. Hiába! Sirva vigad a magyar! No és ? És vigadva sir is a magyar! Ez már olyan természete a magyarnak, mint példának okáért a németnek az álnokság és a sör; franciának az erkölcstelenség és a pezsgő; az angolnak a hidegvér és büftök és az olasznak a bosszúállás és az olajos étel. Egyik része vigad a magyarnak, a másik része sir. Az egyik azért vigad, mert napjai boldogan teliének és meg van hozzá a mód, no meg az alkalom is; mig a másik része azért sir, hogy kikeseregje magát a hazájának nagy bánata miatt. Sir maga a természet is és egész héten át hullatja lelke keserűségének vizzé vált könnyeit. Olyan az egész természet, mintha temetés volna. Temetnek. És a nemzet, a zokogó nemzet feljajdul. Siratom a legszebb álmom! Temetem a boldogságom. Vigad a nagyurak serege. Hogyne! Most volt a jutalomosztás. A bizonyitványosztás. Akik jól viselték magukat, azok fényes jutalmat kaptak. Persze ! A jótett jótettet érdemel. Szent István-rend nagykeresztje jutott a két főembernek, Lukácsnak és Tiszának. Hogyis ne! Okét méltán megilleti a nagykereszt. Hisz ők az országnak valóságos nagykeresztjei. Ujjong a mameluk sereg. Szól a nagydob, csörög a réztányér. Bum, bum! Cindatta bum! 191 . év szept. hó 11-én. Ó Istenem, mennyi sok szép cim és rendjel is van a világon! Hamarjában az ember el se tudja számlálni az ujjain. Különben az ilyesmi fölötte szükséges is, mert máskép nem lehetne jótettet jutalmazni. Különös egy valami, ahogy a fáma újságolja, miszerint az osztrák miniszterelnök is kapott Szent István-rend nagykeresztet. Az osztrák miniszterelnök ! Szegény Stürgkh osztrák miniszterelnök úr tán azt se tudja, mi fán termett az ő rendjelének tulajdonosa. Tán azt hiszi, valami tatár kán volt az a Szent István. Vagy legalább is olyanféle. De jól van igy! Majd a magyar urak meg kapnak osztrák rendjelet. ban. A kukta leejtette a csipővasat, a szakácsnék összemosolyogtak. Az urikisasszonyok szeme megnőtt a csodálkozástól. Az alispánné is különösen pillantott reám. Annyira megzavart ez az általános meglepetés, hogy nem tudtam hová legyek. De a nagyságos alispánné azután egész nyugodtan átadott még három koronát és én szalutálva gyorslépésekkel elillantam. A kapitány uram odahaza, föl-alá sétálva, türelmetlenül az óráját forgatta kezében. Rám förmedt: — Hun csafarokni, Hajjate Pantita! — Jelentem alássan, kapitány ur az alispánné ö Nagysága nagyon megörült a gyönyörű tortának, szépen köszöni és szerencsés utazást és viszontlátást kivan a kapitány urnák. — Alzo! Nohát! Mit kaptad porafaló ? — Hat koronát, jelentem alássan. Kapitányom elsáppadva nézett reám. Szerencsémre, ugyanabban a percben toppant a szobába az adjutáns hadnagy ur. — Itt a fogat kapitány ur! — mondta németül. — Csak öt percünk van a gyorsvonatig. (Sunyi tréfával: Értettem ám a német szót, de azért se árultam el soha.) A kapitány ur erre hirtelen egészen megváltozott. Mert nyugodt hangon, rég nem tapasztalt jóindulattal igy szólt hozzám : — Fityászni lakás. Mehetni, muladni esde tiszik. Hászmester kontroll! Znáss ? Aufpaszn ! Hála Istennek! Mikor, kérem alázatosan gyermekkoromban a miskolci börtön ablakán kiugrottam a szabadságba, nem voltam boldogabb, mint most, mikor valahára hat koronám és pompás alispáni ebédem van odahaza. Nem hazudtam, 19 . . év szept. hó 12-én. Olyan különös egy álmom volt. Azt álmodtam, mintha Pesten lennék. Amint arrafelé bolyongok, amerre a nemzeti munkapart körhelyisége van, már messziről észreveszem, hogy az ablakok villanyfényben úsznak. Közelebb megyek. Boldog Isten! Hamarjában annyi ünneplő köntösbe bujt urat el se tudnék képzelni. Csak úgy nyüzsgött a sok fényes uraság, mint a mézeskalácson a sok éhes légy. Mennyi fény! Mennyi pompa! Azt hinné az ember, valami meseországban van. Pedig csak Magyarországban. Nagy ünnep van ott. A kitüntetettek ünneplése. Szólt a cigányzene forrón, vérperzselőon. Durrogott a pezsgőspalack és a fényes jó urak itták az áldomást. Az arcok a pezsgőtől és a mámortól kipirultak, a szemek úgy ragyogtak, mint a legszebben kicsiszolt gyémántok. Vigadtak a nagyurak! Im egyszerre megnyílik a kárpitajtó; megnyílik halkan, nesztelenül. Belép azon egy elaggott, őszbevegyült magyar dalnok. Hónalja alatt lantot cipel. Megáll a terem közepén és egyszer-kétszer megpengeti a lant húrjait. Elül a lárma, a zaj. A fényes nagyurak némán néznek az agg lantosra. Az agg előbb megköszörüli torkát, majd végig pengeti a húrokat, aztán dalba kap. Végig zeng a dal hulláma a termen, belopódzik az agy velőkbe: Jó magyarok sírjatok! Mélyen szomorkodjatok; Keseregjen minden sziv, Aki hazájához hiv. A jó nagyurak lélegzete is eláll. Egyik-másik kezeivel eltakarja arcát, hogy ezzel elfödje meghatottságát. Az agg belefog a második strófába: A kősziklák repednek, Nemzet szive kesereg. Minden magyar megindul, Csak a kormány nem búsul. A mulatozó urak szemében megcsillan valami. Nem tudni, könny vagy pedig a mámor gyöngye az. Egynémelyike zúgolódik, miért nem zavarják ki a teremőrök a vén lantost. De senki sem meri őt megszólítani. Pár percnyi hallgatás után újból dalba kap az agg. Hangja már rezgőbb, szinte átlátszóvá válik a mámoros teremben. Nincsen abban irgalom Édes hazám bajodon! Nincs aki téged megszán, Sokat szenvedett Hazám! ... Amikor aztán bevégzé dalát a lantos, szinte észrevétlenül kiosontott a teremből és az est sötétjében eltűnt . . . ... Az urak pedig sirtak ... Fidibusz. nem csaltam érette. Magamagától jött hozzám. Ahogy történt, ugy történt. A sok igazságtalanság után, igazán jól esett egy kis áldás. Falatoztam egy kicsit és eszembe jutott az az eksztra gondolat, hogy elmegyek a hangversenyre. Egész délután jegy után szaladgáltam. Már sehol sem kaphattam. Kint sétálgattam és irigyeltem azokat, akik ide olyan vidáman bevonulhattak. Estefelé észreveszem, hogy a terem egy külön kis ajtaján a közreműködő hölgyek és urak vonulnak be. Nem tudtam tovább menni innen. Meggyökeresedett a lábam. Egyszerre csak, mikor a hangverseny megkezdésekor szent csönd támadt a teremben, csöndesen kinyitottam ezt a vágyaim menyországába vezető külön ajtót és lábujhegyen haladtam előre. Senkise vett észre, mert mindenki a színpadra nézett. És ha valaki rám is pillantott, olyan nyugodtan vártam, hogy nem sokat törődtek velem. A hatalmas tapsvihar pedig egyszerre csak, mintha kisodort volna, olyan erővel kényszerilett a lámpák elé. Kiléptem. Eleinte visszatartottak. Néhány pillanat múlva már szóhoz jutottam. Sohasem ért, mélyen tisztelt közönség (diadalmasan) nagyobb szerencse és boldogság, mint ebben a félórában! Először kapitány uram kivánt nekem csakugyan először „jó mulatást" ! Másodszor nekem volt „jó mulatásom", hogy szívesek voltak a színfalak mögött megtűrni. Harmadszor olyan elnéző kegyességgel fogadott a gyönyörű hallgatóság, hogy ennél nagyobb meglepetésem már aligha lesz az életben. Nem is merem hinni, hogy megtörtént. Mintha csak legszebb álmom teljesedett volna. Isten önökkel! (Meghajtja magát és mosolyogva szalutál.) (Függöny.)