ESZTERGOM XVII. évfolyam 1912

1912-09-01 / 36. szám

XVII. évfolyam. Esztergom, 1912. szeptember 1. 36. szám ESZTERGOM POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Előfizetési árak : Egész évre 10 kor., fél évre 5 kor. Egyes szam ára 16 fillér. Felelős szerkesztő: ROLKÓ BÉLA. Kéziratok a szerkesztőség, előfizetések a kiadóhivatal eimére küldendők. Hirdetések felvétetnek Busárovits Gusztáv köu^ vkereskedesében. Esztergom, 1912. augusztus 31. — A jövő embere. Nem mai gondolat az már, hogy az ország ügyeinek végleges rendezéséhez olyan férfiú munkásságát kell megnyerni, aki az udvar és a nemzet előtt egyaránt tiszteletnek és bizalomnak örvend. Pontosan ily kinézésű politikust nehéz volna találni Magyarországon. Van nekünk sok vezető politikusunk, akik iránt nagy bizalommal van a nemzet, de azok ott font nem kedvelt alakok. Azok a néhányak pedig, akik Bécsben igen kedvesek, azok semmiképen sem kellenek idehaza. Ezekről ugy mondja a magyar : „nem kell se testemnek, se lelkemnek." Nincs más mód, minthogy a helyzettel alkudjunk meg valamiképen. Legyen a „jövő embere" — mint az már szokás — felfelé egészen kedves, a nemzet pedig valamelyes bizalommal viseltessék iránta. Van egy ilyen kinézésű politikusunk, aki a néppárt berkeiben növekedett, de azután elhagyta az iskolát s olyanokhoz szegődött, akik őt elvei miatt idegennek nézik. S ez a szerencséje, hogy az ős mamelukok valami kinézni valót látnak rajta, mert ezzel valamelyes bizalmat biztosit magának a magyar nemzet részéről. Ez a férfiú, amint köztudomású, Zichy János gróf, aki az egész munkapártból s az egész kabinetből elsőnek szólalt fel a mai lehetetlen politikai kalandorkodás ellen. Zichynek az elveit nem fogadjuk el a maga teljességében, de kell bennünk annyi tárgyilagosságnak lenni, hogy ezért a lépéseért megdicsérjük, sőt magasztaljuk. Tarthat az ellenzék akár ezer jól sikerült népgyűlést is, mindezekkel megközelítőleg sem ér el oly hatást, mint ha egy oly komoly és tekintélyes politikus, mint Zichy János kél fel a munkapárti zsinagógában és ráolvassa Lukács és Tisza fejére a nemzet ellen elkövetett összes bűnöket. Szent igazság az, hogy „minden országnak, mely önmagában megoszlik, el kell pusztulnia!" Ez a munkapártnak is a sorsa. Fel kell bomlania s azoknak, akik a vitézségnek álarcát öltötték magukra, szégyenkezve keíl futniok, mert nem építették várukat az igazság sziklájára. Nagyon igazságos fordulat ez, amikor a vezérek egyike fordul a sereg ellen s ugy végig vág rajta, amint viselt tettei által kiérdemelte. Kaján. a látszat helyett a komoly vizsgálódás nyomán alakítjuk ki a véleményünket. Beteg a társadalom! Ez igaz. De az is igaz, hogy nem magától romlott meg, nem is azért, mintha az eddigi vezéreszmék és igazságok csődöt mondottak volna. Másfelé kell az ellenséget keresnünk. Az óriás fákat nemcsak a viharok döntik ki. Gyakrabb az az eset, hogy a gyökereket alattomos, bujkáló élösdiek támadják meg s igy pusztul el az erdők királya. Az emberiség bajait se kell az eddigi igazságok csődjének számlájára irni, mert ez a csöd a valóságban nem létezik, nem is létezhetik s ha szó esik mégis róla, az csakis a csalárdság embereinek köszönhető, akik az alattomos és bujkáló élösdiek szerepét játszák a társadalmi renddel szemben; szívják, emésztik az éltető nedvet, de hogy gonoszságukat észre ne vegyék, bűnbakot keresnek — nagyképűsködve másokra fogják a bajt. A gyújtogatok tüzet kiáltanak. Nem kell sokáig bizonyítgatnunk, hogy ezen alattomos férgei az emberiségnek valósággal léteznek, hiszen a kath. egyesületeink egyenesen a helyzet nyomása folytán oly célból jöttek létre, hogy a vallási keveredést gátoló jelző segítségével a tisztességes emberek önmaguknak megfelelő társadalmi kört teremtsenek. A családok már ezen mozgalmat megelőzőleg vívták a heves küzdelmet, hogy a rossz társakban, a gonosz olvasmányokban és csábító nyomtatványokban nyilvánuló és jelentkező rossz ellen megvédjék a gyermekeket. Esztergom, 1912. augusztus 31. — A jövő embere. Nem mai gondolat az már, hogy az ország ügyeinek végleges rendezéséhez olyan férfiú munkásságát kell megnyerni, aki az udvar és a nemzet előtt egyaránt tiszteletnek és bizalomnak örvend. Pontosan ily kinézésű politikust nehéz volna találni Magyarországon. Van nekünk sok vezető politikusunk, akik iránt nagy bizalommal van a nemzet, de azok ott font nem kedvelt alakok. Azok a néhányak pedig, akik Bécsben igen kedvesek, azok semmiképen sem kellenek idehaza. Ezekről ugy mondja a magyar : „nem kell se testemnek, se lelkemnek." Nincs más mód, minthogy a helyzettel alkudjunk meg valamiképen. Legyen a „jövő embere" — mint az már szokás — felfelé egészen kedves, a nemzet pedig valamelyes bizalommal viseltessék iránta. Van egy ilyen kinézésű politikusunk, aki a néppárt berkeiben növekedett, de azután elhagyta az iskolát s olyanokhoz szegődött, akik őt elvei miatt idegennek nézik. S ez a szerencséje, hogy az ős mamelukok valami kinézni valót látnak rajta, mert ezzel valamelyes bizalmat biztosit magának a magyar nemzet részéről. Ez a férfiú, amint köztudomású, Zichy János gróf, aki az egész munkapártból s az egész kabinetből elsőnek szólalt fel a mai lehetetlen politikai kalandorkodás ellen. Zichynek az elveit nem fogadjuk el a maga teljességében, de kell bennünk annyi tárgyilagosságnak lenni, hogy ezért a lépéseért megdicsérjük, sőt magasztaljuk. Tarthat az ellenzék akár ezer jól sikerült népgyűlést is, mindezekkel megközelítőleg sem ér el oly hatást, mint ha egy oly komoly és tekintélyes politikus, mint Zichy János kél fel a munkapárti zsinagógában és ráolvassa Lukács és Tisza fejére a nemzet ellen elkövetett összes bűnöket. Szent igazság az, hogy „minden országnak, mely önmagában megoszlik, el kell pusztulnia!" Aknamunka. Mennyi visszaélés, jellemtelenség, elvetemült gyilkosság, csalás és árulás hire jár körül napról-napra az emberek ajkán. Akikneka környezetében történik a bűnös eset, azok elképedve mondják el egymásnak, hogy lám az a jóképű, jónevü, szép képzettségű ifjú hogy elzüllött; az a nagy állású férfiú mint sülyedt le a bűn fertőjébe. A távol lakók az újságok révén értesülnek a sok testi-lelki bajról s elfásult lélekkel mondogatják: — Beteg a mai társadalom, orvosolni kellene. A bajok, az erkölcsi kilengések mint nyilvánvaló tények állanak előttünk, ezeket tehát tárgyaljuk s letárgyaljuk, miközben hibásnak tartjuk a társadalmat igazgató gépezetet, sőt vannak olyanok is, akik az alapot képező elveket kezdik gyanúsítani, mintha avultságuk folytán nem volnának képesek a szellemileg előrehaladott emberiséget a helyes úton megtartani. Jó lenne azonban meggondolni, hogy a külső jelenségeknek igazi és elrejtett okait nem egyszerű ráfogás, vagy épen gyanúsítás által lehet felfedni, hanem igenis úgy, hogy a látszat helyett a komoly vizsgálódás nyomán alakítjuk ki a véleményünket. Beteg a társadalom! Ez igaz. De az is igaz, hogy nem magától romlott meg, nem is azért, mintha az eddigi vezéreszmék és igazságok csődöt mondottak volna. Másfelé kell az ellenséget keresnünk. Az óriás fákat nemcsak a viharok döntik ki. Gyakrabb az az eset, hogy a gyökereket alattomos, bujkáló élösdiek támadják meg s igy pusztul el az erdők királya. Az emberiség bajait se kell az eddigi igazságok csődjének számlájára irni, mert ez a csöd a valóságban nem létezik, nem is létezhetik s ha szó esik mégis róla, az csakis a csalárdság embereinek köszönhető, akik az alattomos és bujkáló élösdiek szerepét játszák a társadalmi renddel szemben; szívják, emésztik az éltető nedvet, de hogy gonoszságukat észre ne vegyék, bűnbakot keresnek — nagyképűsködve másokra fogják a bajt. A gyújtogatok tüzet kiáltanak. Nem kell sokáig bizonyítgatnunk, hogy ezen alattomos férgei az emberiségnek valósággal léteznek, hiszen a kath. egyesületeink egyenesen a helyzet nyomása folytán oly célból jöttek létre, hogy a vallási keveredést gátoló jelző segítségével a tisztességes emberek önmaguknak megfelelő társadalmi kört teremtsenek. A családok már ezen mozgalmat megelőzőleg vívták a heves küzdelmet, hogy a rossz társakban, a gonosz olvasmányokban és csábító nyomtatványokban nyilvánuló és jelentkező rossz ellen megvédjék a gyermekeket. AZ „ESZTERGOM" TÁRCÁJA. csúnya vagyok! — mondja zokogva a kis Gizike. — Azt mondták ? ! Óh, a rosszak, hogy tudtak olyant mondani, mikor te olyan szép vagy! — Igazán ?! — kérdi félig csodálkozva a kis leányka, abba hagyva a sírást. — Bizony, szép vagy! Mindenkinél, mindennél legszebb vagy te nekem a világon! simogatja meg a mama a kis leánya fakó, kenderszinü haját. Gizike feledi a keserűségét, könyvet vesz elő, tanulja a leckéjét. Azonközben apró madárkák szállnak a veranda nyitott ablakába. Gizike ételmorzsát, napraforgó magot visz oda nekik s a kis madárkák még a tenyeréből is felcsipegetik. S Gizike oly boldog. — Látod, hogy szeretnek a kis madárkák is ! — mondja az édes mama. Pedig azok csak azt szeretik, akik az igazi szépek, akiknek a szive — lelke szép, nemes, jó. Az az igazi örök szépség, akinek a lelke ezen mennyei kincseket bírja. Egyik nap nagyon szomorúan jött haza Gizike az iskolából. Feltűnt ez a mamájának is. — Mi bajod van, gyermekem? — kérdezte leánykájától. — Mintha a fejem is fájna, aztán olyan rosszul érzem magamat! — mondta Gizike szomorúan. — Elhivatom az orvost, kicsikém. — Azért ne hivassa el, mamám. Majd talán csak jobban leszek. Ámde egész nap oly levert, szomorú volt a Gizike. Alighogy evett valamit. — Leányom, te valamit titkolsz előttem! Valami bánt téged. Nem mondod meg az igazi bajodat. Mire való ez a nagy titkolódzás?! Ki segit a bajodon, ha még édes anyádnak sem mondod meg, hogy mid fáj ? ! — mondta neki szemrehányóan a mamája. Gizike erre zokogva borult édes anyja ölébe. — No, ne sirj, kis leányom. Mondd, mi bántja szivedet ? Gondolom, megint olyasmiért sirsz, amiért nem érdemes . . . Mondd hát, mi fáj annyira ? ! Gizike nem emelte fel fejét édes anyja öléből, ott hüpögte : — Reggel, hogy iskolába mentem, két néni ment el mellettem s az egyik azt mondta a másikának: — „Nézze csak, milyen csúnya ez akis lány, aki mellettünk elment." — Óh te, kis bogaram te, hát azért sirsz! Ne bántsa az a te kis szivedet, gyermekem. Hisz valószínű nem is rád mondta az a rossz szívű néni. — Reám mondta, mert senki más nem ment ott a közelben! S ahogy rájuk tekintettem, láttam, hogy engem néznek. Ki a legszebb? Irta: Csite Károly. A mamácska a verandán varrogat. Ruhát készit a kis Gizuskának. Már egyszer rá is próbálta leányára a félig kész ruhát. Pompásan illett reá ugy is. Hát amikor elkészül! Gizuska a kis cicával játszik. Valamiféle hosszú zsinórral szaladgál, ugy, hogy a zsinór vége a padlót éri. A kis cica utána rohan, el-elkapja a zsinór végét. Belefogózkodik s hempereg a padlón. Igy játszanak jó ideig. Mignem Gizike megunja a játékot s azt mondja a mamácskának : — Ki szeretnék menni egy kicsit az utcára. Csak a házunk elébe. Engedjél ki édes anyácskám ! — No, nem bánom, de házunk elől el ne menj, nehogy valami baj érjen ! Gizike kimegy a ház elébe, hol egy pár gyermek játszik már. A játszókhoz sompolyog. De pár perc múlva sírva jön vissza a mamához. — No mi baj, miért sirsz, édes leányom? Tán bántott valaki ? ! •—• Azt mondták a gyerekek, hogy én igen csúnya vagyok! — mondja zokogva a kis Gizike. — Azt mondták ? ! Óh, a rosszak, hogy tudtak olyant mondani, mikor te olyan szép vagy! — Igazán ?! — kérdi félig csodálkozva a kis leányka, abba hagyva a sírást. — Bizony, szép vagy! Mindenkinél, mindennél legszebb vagy te nekem a világon! simogatja meg a mama a kis leánya fakó, kenderszinü haját. Gizike feledi a keserűségét, könyvet vesz elő, tanulja a leckéjét. Azonközben apró madárkák szállnak a veranda nyitott ablakába. Gizike ételmorzsát, napraforgó magot visz oda nekik s a kis madárkák még a tenyeréből is felcsipegetik. S Gizike oly boldog. — Látod, hogy szeretnek a kis madárkák is ! — mondja az édes mama. Pedig azok csak azt szeretik, akik az igazi szépek, akiknek a szive — lelke szép, nemes, jó. Az az igazi örök szépség, akinek a lelke ezen mennyei kincseket bírja. Egyik nap nagyon szomorúan jött haza Gizike az iskolából. Feltűnt ez a mamájának is. — Mi bajod van, gyermekem? — kérdezte leánykájától. — Mintha a fejem is fájna, aztán olyan rosszul érzem magamat! — mondta Gizike szomorúan. — Elhivatom az orvost, kicsikém. — Azért ne hivassa el, mamám. Majd talán csak jobban leszek. Ámde egész nap oly levert, szomorú volt a Gizike. Alighogy evett valamit. — Leányom, te valamit titkolsz előttem! Valami bánt téged. Nem mondod meg az igazi bajodat. Mire való ez a nagy titkolódzás?! Ki segit a bajodon, ha még édes anyádnak sem mondod meg, hogy mid fáj ? ! — mondta neki szemrehányóan a mamája. Gizike erre zokogva borult édes anyja ölébe. — No, ne sirj, kis leányom. Mondd, mi bántja szivedet ? Gondolom, megint olyasmiért sirsz, amiért nem érdemes . . . Mondd hát, mi fáj annyira ? ! Gizike nem emelte fel fejét édes anyja öléből, ott hüpögte : — Reggel, hogy iskolába mentem, két néni ment el mellettem s az egyik azt mondta a másikának: — „Nézze csak, milyen csúnya ez akis lány, aki mellettünk elment." — Óh te, kis bogaram te, hát azért sirsz! Ne bántsa az a te kis szivedet, gyermekem. Hisz valószínű nem is rád mondta az a rossz szívű néni. — Reám mondta, mert senki más nem ment ott a közelben! S ahogy rájuk tekintettem, láttam, hogy engem néznek. Minden helybeli és vidéki tanintézetben használatra előírt ffl^F" Részletes tankönyvjegyzékek ingyen. ISKOLAI TANKÖNYV szerek kaphatók Buzárovits Gusztáv könyvkereskedésében, Esztergomban. , ". .