ESZTERGOM XVII. évfolyam 1912

1912-08-04 / 32. szám

Azután meg lakik Pozsonyban egy igen nagy úr, egy jószivü főherceg, aki nagyon szereti az ö városát. Sokat meg tud szerezni földiéinek ha a jókedve tartja. Bizonyára e nagy hatalomban bizakodnak azok a jó bácsik, akik az eddigi sikerek után felkeltek a zsinagógában vagyis — jobban mondva -— a pozsonyi katholikus autonómiában, és püspökséget kivántak városuk számára. Jól látjuk mi mindnyájan, épen igy látja az ország és az illetékes tényezők, hogy itt csak egy kezdődő mozgalomról van szó, amelynek, hogy igazi mozgalommá nőjje ki magát, még igen sok évtizedre van szüksége. Söt még a kifejlődés után is érheti baleset, a gyümölcstelenség, az eredménytelenség balesete. Azt azonban megint el kell ismernünk, hogy a pozsonyiak kivánságukban teljesen idényszerűek voltak. A király püspökséget szervezett Hajdudorogon, tehát ök is előállottak. Itt azonban egy nagy hibát követtek el, amely még végzetessé válhatik s az abban áll, hogy nem a vetéskor, szántáskor mozgolódtak hanem már akkor, amikor a dorogiak a termést learatták. A püspökségek idényének tehát csak a végére futottak be. Most azután keresniök kell pártfogókat, szervezniük kell a deputációkat és koptatniuk a hatalmasok lépcsőit és előszobáik parkettjét. Hiszen igazuk lehet abban, hogy minél több a pásztor, annál jobban őrzik a nyájat. A helyben lakó főpásztor pedig igen sokat megláthat. Pozsony szinte kinálkozik egy uj püspökség székhelyéül: távol van minden püspöki székhelytől; sok katholikus lakik benne; van számos tagból álló káptalanja, söt még egy ici-pici szemináriuma is. Mindezeket mi is látjuk és kedvező feltételek gyanánt elismerjük, azt azonban már nem lehet tőlünk várni, hogy a túlságos méltányosság talajára lépve el is ismerjük, hogy Pozsonynak joga és égető szüksége is van erre az egyházi föméltóságra. Joga legfeljebb akkor volna, ha már valamikor lett volna ott püspökség, amely az idők folyamán valahogy megszűnt, de hát ily történelmi alapokkal egyáltalában nem rendelkeznek. Égető szükségről pedig szó sem lehet, mert a föpásztorunknak agilis, munkaronynak hivják, mely arról nevezetes, hogy ezen vonul át a király, mikor a parlamentet megnyitja. A parlamentet, mely igazán páratlan a maga nemében, ugy hogy sokan szebbnek tartják a pestinél, 1840-ben kezdték épiteni. Mindössze 3 millió font sterlingbe került, a mi 73 millió ötszázezer koronának felel meg. Egyezerszáz szobája, 18 nagy terme és 11 udvara van. Tehát nagyságra nézve felülmúlja a pestit. A folyosókon mindenütt csupa márványszobor ós freskókép látható, maga a lépcsőház is óriási értéket képvisel. A képviselők terme (House of Commons) nem valami nagy, mindössze 18 méter hosszú és 14 méter széles; a főrendiház, vagyis a lordok háza (House of Lords) már sokkal nagyobb: 30 m. hosszú ós 14 m. széles. Itt e teremben láttam a király parlamenti elefántcsont-trónusát, mellette a wales-i herceg székét és a királyi trón előtt a LordKanzler ülőhelyét, az u. n. Wollsack-ot. Az egész termet természetesen szebbnél szebb freskók és mozaikképek diszitik. A parlament megtekintése után ismét felültem az autóra és a Hotel Keyser-be mentem reggelizni. A tegnapi nagy ebéd után nem igen voltam éhes, de azért mégis leültem az asztalhoz csakis azért, hogy lássam, micsoda grand reggelit kószitenek az angolok. Épen 11-et ütött a sz. Pál templomának hatalmas toronyórája, mikor a szálloda előtt kiszálltam. Egyenesen a reggeliző terembe mentem. Megint hozzák az angol étlapot, de a pincér már sokkal ügyesebb volt mint tegnap, elmondta röviden németül az ételek nevét és kérdezte mit parancsolok. biró segédpüspökei az egész egyházmegye és igy Pozsony lelki szükségleteit is szépen kielégítik. De meg talán nem is illenék, hogy Magyarország hercegprímásának lelki birodalmát egy város kedvéért megtépjék, megszaggassák, F. — A mulatós szegények országa. Tavasz végén, nyár elején megkezdődik az idegenjárás szerte a világon. Egy-egy eltévedt hulláma a nagy idegen forgalomnak eljut Magyarországra is és még elég kiskorúak vagyunk ahhoz, hogy örüljünk rajta, ha az idegen csodálkozik azon, hogy itt a Duna mellett egy szép, virágzó nagy várost talált tele kultúrával és modern haladással, hogy a fekvése páratlan, az asszonyok szépek és a cigányzene kitűnő. Voltak már itt idegenek elegen. Miután megmutatták nekik az országházat, a királyi várat, Margitszigetet és az öreg Gellérthegyet, mind a stereotip elragadtatása hangján beszéltek rólunk. A német főkonzul pedig egy alkalommal emellett, söt egy időben a nagy cécóval, a legrosszabb információt adja rólunk a német ipari és kereskedelmi érdekeltségnek és mindez az üzleti vonatkozás, amely Bécsen át szerzi be információit rólunk, a legsötétebb szemekkel rajzolja a mi hitelviszonyainkat és közgazdasági állapotunkat. És igy történt azután, hogy az idegen szívesen jő mulatni közénk, — hisz elterjedt vélemény rólunk, hogy itt lehet a legnagyobbat lumpolni — szívesen jő testületileg kirándulni hozzánk, amikor hatóságok és intézetek ünneplik őket, de az üzleti élet az ő hideg és rideg számításával és gyanalévós félelmével csak bátortalanul, zsebeit védő kezekkel merészkedik hozzánk és a mi könyörgésünket, a mi életvidámságainkat könnyelműségnek és megbízhatatlanságnak veszi, söt az osztrák konkurrens sötét színeit készpénznek véve, még sötétebb képet rajzol rólunk. Ez a haszna a mi kénytelen közösségünknek. Ausztriával. Az osztrákoknak nem vagyunk könnyelműek, ők szívesen adják ide az ingüket is — kölcsön, hogy aztán kettőt húzzanak le helyette rólunk, a feketére festés csak akkor kezdődik, mikor saját üzleti érdekeiket látják veszélyeztetve. És igy bár szívesen látjuk a mulató idegeneket nálunk, tisztában kell lennünk azzal, hogy ennek az idegen járásnak nem sok haszna van. Es nem lesz máskép, vagyis inkább a haladás nehéz lesz mindaddig ezen az uton, mig kénytelen közösségben élünk a mi kedves osztrák szomszédunkkal. Csak egy orvoslás van. Radikális szer, de talán használna. Ha felmondjuk Ausztriának a barátságot. Nem gazdaságilag, nem is politikailag, de társadalmi uton. Gazdasági közösségben élünk, a politika is hozzá köt Ausztriához, de a társadalom szabad, azt teszi, amit akar. Már évek óta hangoztatjuk, hogy nem vásárolunk osztrák árut. És amióta hangoztatjuk, évről-évre nagyobb az Teát rendeltem 2 lágy tojással és vajjal. Azután hozattam sonkát aspikkal, borjú kottelettet zöldborsóval, csokoládés pudingot, süteményt, gyümölcsöt és finom rajnai bort (Binger Rosengarten). Ez volt a reggelim, mely beillett volna ebédnek is. Pont tizenkét órakor mentem szent Pál székesegyházába, mely reggel V28 órakor még zárva volt. Micsoda kolosszális épület! Hatalmas kupolája, mely belül 68, és kivül 110 méter magas, London minden épülete közül kiválik. A székesegyház hajója 152 méter hosszú ós 36 méter széles, keresztmetszetben 76 méter szélességű. A világ harmadik legnagyobb temploma ez. Az első ugyanis a római szent Péter bazilika, azután következik a milanói dóm ós harmadik helyen áll London e fenséges anglikán székesegyháza, melyet 1675-ben kezdtek építeni ós 1710-ben fejeztek be. Mindössze 18 millió márkába került. Valamint a "Westminster-Abbey, ugy ez a templom is tele van a legművészibb kivitelű szobrokkal, szarkofágokkal ós síremlékekkel. Kórusát és orgonáját is sokan csodálják. Főoltára igen egyszerű. Említésre méltók még az apostolok szobrai, főleg sz. Péter és sz. Pál gyönyörű márványszobra. A sírboltban látható Wellington szarkofágja is. Temérdek koszorú borítja. A Tower. Szent Pál temploma után a Tower megtekintése következett. Rövid öt perc alatt tettük meg ide az utat automobilon. Az u. n. „oroszlánok kapuján" (Lions Gate) belépve, látom a négyszögű White-Tower-t (fehér osztrák behozatal. Ha a magyar társadalom valóra váltja ezt, ami nemcsak a nemzeti kötelessége, de életfenntartási szüksége is, ha minden ember hadat üzenne a osztrák cikkeknek, akkor egy év múlva ismer és becsül bennünket Európa és fél tőlünk az osztrák. De az a társadalmi erő, sajnos nincs meg a magyarokban. Nagyokat mond éskicsit tesz. És igy pirulva, vagy bosszankodva tovább kell tűrnünk az idegen vállveregetését, ha szép asszonyainkat, jó borunkat, fővárosunk remek fekvését és cigányzenénket dicséri, mert abból már ugyancsak kinőttünk, hogy az ilyen vállveregetésnek még örülni is tudjunk. A német császár elment egy vasalóval Angliába és propagandát csinált a német gyártmánynak. A német vasaló már Kínában is szorongatja az angol posztót és szövött árut. Nálunk nincs, aki ingyen szállna a síkra iparunkért. De husz milliónyi nép vagyunk és ha talpfa állunk, nemcsak a vállunkra ver az ánglius, vagy a német, hanem meg is becsül bennünket. Az egyházi népének kerékkötői. Napjainkban, midőn az irás és olvasás tudománya még a legszegényebb pórcsaládokban is otthonra talált, fokozottabbak lettek az igények az egyházi népének terén is. Az olvasni tudó fiatalság ma már énekes-könyvekkel jár az Istenházába s áhítatos örömmel fogadja, midőn az orgona mély búgású kísérete mellett egy-egy újabb egyházi ének csendül meg a kántor ajkán. Ilyenkor lázasan lapozgatják énekes könyveiket s kikeresve az ének szövegét, csakhamar tömör ének tölti be a templomot. Bezzeg nem igy volt ez még ezelőtt 2—3 évtizeddel is. Akkoriban könyv nélkül ment az ének s alig volt templom, hol 20—30 éneknél többet tudtak volna a hivek. Aki pedig 40-et tudott kívülről, arról azt tartották, hogy többet tud a „mestram

a-nál is. Természetesen az akkori öreg kántorok is más kaliberűek voltak, mint a mostani fiatalok. Az öregek bizony sehogy se voltak arra kaphatók, hogy változtassanak a heti műsoron, mely egy egész emberöltőn át „Uram hiszlek"-kel kezdődött s „lm arcunkra"-val fejeződött be. Mondandóimnak ezért kerítettem ekkora feneket, hogy fölriasszam azokat a fiatal kántorokat, kik — sajnos — még manapság is a régi Írásokba temetkeznek s kerékkötőivé válnak a fiatalság énekszomjának. Ezzel korántsem akarom állítani, hogy régi egyházi népénekeink s azok megható dallamai az enyészetnek adandók. Hisz ezek az énekek úgyszólván pillérei katholikus egyházunknak. Itt azokról a régi, kifakult, kántorok-irta énektárakról vagyon szó, melyeket egy-némely fiatal kántor nem kegyeletből, hanem kényelemszeretetből másol le, hogy ne kelljen a regula nélkül használt nagy betűk, meg a „ts"-ék harci soraiban eltévednie. A 20—30. ének tehát marad avval a különbséggel, hogy a pergamen-szerű kifakult papírról fényes, famentes papirosra kerül. A nép öregje-fiatalja Tower). Ez a vár legősibb része. Hódító Vilmos építette 1078-ban azon a helyen, a hol a római uralom alatt is volt már erődítmény. A vár többi része már a későbbi időkben épült. Jobbra látható a Bloody Tower, melyben a koronázási ékszerek és jelvények láthatók, többi között a sz. Eduárd-féle korona, mellyel II. Károly óta minden királyt és királynőt koronáztak. A Tower ezen részében ölte meg II. Rikárd IV. Eduárd király fiait. A Tower északnyugati oldalán van a vasas sz. Péterről elnevezett kápolna, mellette pedig a régi temető. Itt nyugosznak a VIII. Henrik által kegyetlenül kivégeztetett nagy angol államférfiak. Igy pl. a nagy Morus Tamás, Seymour Tamás, John Dudley, Sommerset lord stb. Itt temették el egyúttal a kegyetlen király több feleségét is, akikkel —- elűzvén törvényes nejét, Aragóniái Katalint — vadházasságban ólt. Itt nyugszik pl. Boleyn Anna, Seymour Janka, Gray Janka stb. A Themsere nyílik az u. n. Traitors-Gate, az „árulók kapuja." Ezen a kapun hurcolták be a vérpadra itélt áldozatokat. Oh, ha a Tower fekete falai, régi termei és földalatti üregei beszélni tudnának ! Micsoda borzalmas és rettenetes időket, micsoda kegyetlen vérengzéseket festenének le azok nekünk! VIII. Henrik vadállatias ösztönei nem ismertek már határt, tört, zúzott mindent, halálos ellenségévé vált Rómának s Krisztus helytartójának, a római pápának. Nagyon szépen irja le valaki VIII. Henrik borzalmas korát a „Zászlónk" június 15-iki számában. Hadd álljanak itt az idevágó sorok: