ESZTERGOM XVII. évfolyam 1912

1912-06-09 / 24. szám

tak . . . Olyasvalamit gondolhattak, hogy amikor a munkásság elkezd leszámolni, akkor velük is lehet egy kis számadása." — Milyen feneketlen gyűlöletet verhettek bele ennek a szegény demokrata embernek a lelkébe az uszitó vezérelvtársak, hogy még a senkinek nem ártó és önfeláldozóan, önzetlenül dolgozó apácák iránt is ilyen lelkülettel van eltelve ? ! Hát ugyan mi leszámolni valójuk van a szociáldemokratáknak a kedves testvérekkel? Mit akarnak nekik visszafizetni: azt, hogy türelemmel ápolják a káromkodó és goromba elvtársakat a kórházakban, vagy a miért neveletlen és piszkos gyerekeiket tanítják tisztességre, Isten- és emberszeretetre, szülőik tiszteletére?! Aztán miért van az apácákkal leszámolni való és nincs a Lipótváros páváskodó, ruhákra, kalapokra tízezreket költő, keleti fényben és semmittevésben heverő asszonyaival? Erre aligha tudna megfelelni a demokrata elvtárs. A horvát válság gazdasági okai. Amily általánosan elterjedt, ép oly banális az a felfogás, amely szerint a horvátországi mozgalmak oka és mozgató szelleme a horvátok elvakult gyűlölete a magyarok ellen. Lehetetlen nem látni, hogy ez a gyűlölet megvan és sok jogosulatlan tendenciát hevítenek annak lángjánál. Mégis túlhaladott és a priori a legnagyobb szkepsziszre feljogosító minden oly álláspont, amely egy nép politikai állásfoglalását egyszerűen a szeretet és a gyűlölet érzelmeiből akarja levezetni. A modern társadalmi tanítások komoly tudományos utánjárás folytán állították fel az osztályok és nemzetek torzsalkodásainak megtérésére azt az axiómát, hogy : keresd a gazdasági okokat! Nos, a horvátországi válság titkaiba is ezzel a módszerrel lehet behatolni. Aki csak a törvény szövegét nézi, amely szerint az anyaország „tekintettel azon testvéri viszony megújítására, mely közte és Hovát-Szlavon-országok között századok óta fennállott", kész évről-évre a horvát autonom költségekhez kölcsönösszegekkel járulni, illetve a horvátországi közjövedelmekből a magyarhorvát közös ügyekre kvótaszerüen fordítandó öszszegek egy részéről lemondani (1868: XXX. t.-c. 13. §.), amely kölcsönök visszafizetésére való igényéről azonban azok teljes összegében máris 1903 végéig nagylelkűen lemondott; aki csupán ezen törvényhozási intézkedéseket tekinti, az előtt a horvát mozgalmak csakugyan nem tűnhetnek fel másképen, mintha itt egy nép a puszta ellenszenvtől vezettetve indokolatlan handabandázásban törne sokszázados jótevője ellen és eszeveszetten rohanna a saját gazdasági és politikai romlása felé. Ez azonban szerfelett ferde és egyoldalú meglátás. Tragikuma a magyar-horvát kiegyezési törvénynek, hogy jóhiszeműsége később bántó igaztalanságok takarójául szolgált. A horvátok a törvény nagylelkűsége nyomán kelt optimizmusunkat kifakadásaik özönével támadják. Érveik súlyosak: — Óriási területeknek nincs vasúti hálózatuk. Elsőrangú és ózus volt minden mozdulata, mintha színpadon játszott volna. Pálhegyi nem vette le róla a szemét. Közben az édesmamát visszapakolták az ülésre. A kis Giza, dacára a nagy melegnek, gondosan beletakargatta a nagy plaidjükbe. A gyeplőt Pálhegyi vette kezébe megint. A viz felől kellemes, hűvös szél kerekedett, a nap vörös tányérja csöndesen szállott mind lejebb-lejebb a fűzfák mögé. II. Hogy Pálhegyi szerelmes Ugrai Lillába, azt már a verebek is csiripelték az ugrai nagy buzaasztagokon. Nem is voltak rosz pártiek egymásra nézve. Ha végig mentek a kis falu poros akácai alatt, a kicsi ablakok mögül kandikáló szegény falusi leányok egy kis irigységgel vegyes csodálkozással nézegettek utánuk. Csak a regényekben lehet olvasni ilyen szép pár emberről. Giza csöndesen lépegetett mellettük. Letelt a gyászesztendő s a fekete ruha helyett egy fehéret kapott, a Lilla egy megunt fehér ruháját. Kicsit hosszú, kicsit bő is volt neki, de a nyúlánk alakja annál inkább föltűnt benne. Amazok alig vették észre és ő tudta is, hogy terhükre van. El-elmaradt tőlük. Elbeszélgetett a kis falusi maszatos gyerekekkel, gyönyörködött pufók, piros arcocskájukban, benézegetett az apró. léckerítéseken az apró kertecskékbe, a honnan kíváncsian nézegetett vissza rá a virágos mályvarózsa, terjesztgette fűszeres illatát a bazsalikom. Olykor valami édes bizsernagy termőterületek, melyek a Bánáttal és Bácskával állják meg a versenyt, kellő vízművek híján, évről-évre ki vannak téve az árviz pusztításának; részben hasznavehetetlenül hevernek. A gyáripar rendszeres elnyomatásban sinylődik. Horvátországi vállalkozó állami támogatásban csak úgy részesül, ha gyárát az anyaországban állítja fel. A már meglevő nagyobb vállalatokat egy átkos ipari abszentizmusba kergetik, amennyiben kényszeritik őket, hogy igazgatóságaikat Budapesten állítsák fel, hogy igy adóik is ott legyenek fizetendők. Horvátországnak pénzügyi és gazdasági autonómiája nincs. Az ország holtponton van s alig történik valami, hogy onnét kimozdittassék. Még igy is titkok titka és teljesen érthetetlen, hogy Horvátország közjövedelmei nem tesznek ki többet 59 milliónál, mig Boszniáé, amelynek ipara fejletlenebb, népszáma alacsonyabb, termőterülete nem több, mint egy jobb horvát megyéje, közjövedelme 86—90 millió. . Ezek a főbb gazdasági gravámenek, amelyek ellenőrzésére természetesen nem vállalkozhatunk. Tény, hogy egyik-másik rendkívül megkapó és sok érthetetlen dologra vet érdekes megvilágítást. A magunk részéről csak konstatálni akarjuk, hogy ime, a horvátországi válság mögött is ott van a gazdasági világ a maga feszültségeivel, bajaival, ki nem elégített érdekeivel. E nélkül bajos is volna elképzelni, hogyan terjedhetett el olyan általánosan az a dühös magyarongyülölet, amely ott ég a lelkekben s amelynek lángjai már-már az eget verdesik. A legnagyobb izgató dolgozik ott: a fonák gazdasági politika. Ugyan ki hihetné, hogy az elemi erővel dühöngő tüzet a királyi biztos a hatalom koppantójával ki fogja oltani. Intézmények kellenek, amelyek, amennyire emberileg lehetséges, az igaz testvéri osztályt garantálják. HIREK. Karcolat. Egy őrült, két őfült. Hát ami azt illeti kedves Urambátyám, maguk Budapesten mégis csak boldogabbak lehetnek, mint teszem mi, ilyen kis városban ? Hogy miért boldogabbak? Azt igen könnyű megmondani. Nálunk, kedves Urambátyám ilyen rongyos kis városban, ha az embernek, egy bolondos jókedvű embernek az az ötlete támad, hogy déli tizenkét órakor egy ingben, egy gatyában kisétál a korzóra, hát uram bocsa' tán még az egész helyőrséget alarmiroznák, merthogy egy őrült ember futkos az aszfalton. Mert bizony teremtuccse, hogy őrült számba menne ilyen kis alkalmi tréfa. Maguk pedig, kedves Urambátyám egészen máskép vannak. Maguknál az őrültek, a közveszélyes őrültek is szabadon járkálnak. Azt hiszem, túlzsúfolva vannak a tébolydák. Nem is csodál Hiszen ott abban a fene nagy faluban, melyet Pestnek vagy Budapestnek, vagy ahogy illőgést érzett, behunyta a szemeit és álmodott ő is, mint a többi leány szokta. Álmodott kis kertről, mályvarózsákról, a mik közt pufók arcú gyerekek kergetőznek. Pálhegyi visszafordult rá: — Giza kisasszony! A leány a haja tövéig elpirult. Lilla néni vette észre. A rózsaszinü körmeiben gyönyörködött, amiknek gondozásával reggelenkint rendesen el szokott tölteni néhány órát. — Még*elveszitjük, Giza kisasszony, — mondta Pálhegyi. Maga kis napsugár, — tette hozzá szinte atyai gyöngédséggel, hogy jóvátegye az udvariatlanságát, a miért oly keveset foglalkozott addig vele. Csak most, hogy az arcába nézett, látta, milyen finom vonásai vannak. Olyan volt, mint egy harmatos almavirág. — Giza apácának készül, — mondta Lilla egy kicsit gúnyolódva. Asszonyi érzéke nem csalta meg, mikor sejtette, hogy Giza is szerelmes Pálhegyibe. A leány fölemelte rá szemeit: — Meglehet Lilla, — mondta őszintén. Nem maradhatok úgysem sokáig a terhetekre. Elvégre a házhoz került szegény rokon nem mindig kedves. Lilla nem szólt semmit, csak épen egy csöp- I pet fölbigygyesztette a telt piros ajakát. — Menjünk haza, — mondta hirtelen. Este van. jíép nevezni kellene: Judapestnek neveznek, mondom abban a nagy faluban annyi a bolond ember, mint nálunk a százszoros pótadó. Gondolom, van most Pesten nagy újság. A boldogság mostani templomában a fétiszimádók, a szent Fétiszt térdenállva leborulva imádják. Persze azt hiszem nem ingyenben megy ez a kis fáradság. Teszem azt egynéhány fétiszimádó milliós adóssága ismeretlen okból kifizetődik, aztán pár v. b. t. t., bárói, grófi cafrangok, egy-egy zsíros közjegyzőség és több mi egymás ilyenfajta isteni manna szálldogálni fog a magas Bécs büszke, várából. Azt hiszem, ugy-e édes Urambátyám, nekem van igazam, midőn azt merem hinni, hogy kutyából sose lesz szalonna. Ez olyan megrögzött valóság, amely a világ fennállása óta érvényben áll. De van egy hires latin közmondás: Nomen est omen. Tudja édes Bátyám mit tesz ez? Körülbelül azt jelenti ez magyarul: Amilyen az apa, olyan a fia; vagy: amilyen az anya, olyan a leánya; vagy: amilyen a fa, olyan a gyümölcse. Hogy ez mennyire szent igaz, hát bizony kedves Urambátyám, ez fényesen beigazolódott a legutóbbi politikai események nagy rébuszában. Nagy kujon volt az öreg Tisza, de a fiatal Tisza? Ez körülbelül igy aránylik: 1:100. De hagyjuk ugye az algebrai dolgokat, a legnagyobb algebra manapság egy munkapárti képviselőség. Mert édes Istenem, mi is kell egy képviselőséghez, egy munkapárti képviselőséghez? Először: hatalmas két ököl, egy bokszer, egy dörgő baszszus hang, mellyel az „elfogadjuk", „éljen" és ilyenfajta egyszeregy-féle szólamokat lehet életre kelteni. Másodszor: okvetlen kell egy tiszta zsebkendő. Mert azt hiszem Pesten is megszólják azt az illetőt, aki piszkos zsebkendőt lebegtet a gépházban, akarom mondani az országházban. Harmadszor: birka alázatosság, mely a fétisz imádók egyik jellemvonása. Két fétisz isten van manapság. Mindakettő vetekszik egymással, • melyik tud nagyobbat köpni. Ez a köpés nekünk szól. Szörnyen lojálisán muszáj fogadnunk ezeket az isteni köpéseket, mert ellenkező esetben rendőr, csendőr, katonai erőszak kényszerit majd arra bennünket, hogy drága emlék gyanánt el tegyük amuletbe foglalva. Különben mi újság Pesten édes Urambátyám ? Azt hallottam, diadalmámorban úszik az egész ország, merthogy himnuszokban dicsőitik a szent Lukácsot és a szent Tiszaistvánt és a többi hasonszőrű gladiátorokat azért, hogy a fölséges nép ezentúl 850.000,000 kroncsival többet izzadhat ki a pénzes sejtjeiből és csak rongyos 130,000 emberrel fogják ezentúl fogyasztani a profuntot és 'a gyönyörűséges cvibakot. És széles e hazában áhítatos zsolozsmaként éneklik a bűverejü Gotterhaltet. És még mondja valaki, hogy nem boldog a magyar? De rokoni szívvel kérem, ne menjen az Országház tájékára se. Hacsak az első általánosnál nincs bebiztosítva az élete, mert istenuccse rosszabbul jár mint az Apponyi és Justh kegyeiMikor kiértek a faluból, a karját észrevétlenül csúsztatta a férfi karjába. A másik leány előre sietett és ugy tett, mintha nem vette volna észre. Puha, illatos szénaszag terjengett köröskörül, a torzs között ezernyi szerelmes tücsök cirpelt. III. Az Ugrai-portán már-már az eljegyzés napját találgatták. Lilla szabad óráiban a divatlapokat nézegette, a mama pedig titkon levelezőlapokat küldözgetett a pesti legelőkelőbb kelengyeüzletekbe. De Pálhegyi még egész határozottan nem nyilatkozott. Csak épen arra vártak. Ugrai mamában is volt egy kis hiúság, büszke volt a leányára, ha még oly keveset is törődött az vele. Örömmel belement, hogy egy nagy kirándulást rendezzenek, bele vonva az egész környék előkelőségét. Hajón mennek le egész a zsombékos érig, a hol most rengeteg a kacsa és egyéb vízimadár. Lilla kitűnő lövő s kurta vadászruhájában pompás jelenség. Remek nap virradt rájuk. Zászlós csónakok himbálództak a zöld vizén, a parti füzek olykor az arcukat csapkodták; a kékbogyóju vadszeder is lehajolt hozzájuk a meredekről. Muslicák kergetőztek a csillámló habfodrok fölött, a karcsú fecske is megvillant, szárnyával nyílsebesen szelve keresztül a vizet. Lilla Pálhegyihez közel, de egy másik fiatalemberrel évődött. Fogadtak valamibe. A leány erősködött: „Kezet rá! . . . Majd meglássa, hogy