ESZTERGOM XVII. évfolyam 1912

1912-06-02 / 23. szám

XVII. évfolyam. Esztergom, 1912. június 2. 23. szám. ESZTERGOM POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Előfizetési árak : Egész évre 10 kor., fél évre 5 kor. Egyes szám ára 16 fillér. Felelős szerkesztő: ROLKO BELA. Kéziratok a szerkesztőség, előfizetések a kiadóhivatal eimére küldendők. Hirdetések felvétetnek Buzárovits Gusztáv könyvkereskedésében. Esztergom, 1912. június 1. — Elégedetlenség mindenfelé. A szociáldemokrácia által vezetett és egy egységes tömeggé tömöritett munkásság valahányszor törekvései elé gátat emelnek, oly zajos erőszakkal és lármás türelmetlenséggel tiltakozik, hogy úgyszólván a teljes közfigyelmet leköti a maga számára, sőt kisajátítja a szivek érdeklődését és szánalmát a kézzel, az izomerővel dolgozó munkások részére. A hatás az anyagiak terén meg is hozza a gyümölcsét abban, hogy a napszám, a munkabér folyton emelkedik. De épen ez az a körülmény, amely mind jobban sújtja a kevés jövedelemből élő kishivatalnokokat, kiváltképen pedig a falvakban élő tanítókat és a jegyzőket, a falusi papságot nem is említve. Ezek ugyanis jórészben a földeknek termésére vannak utalva, mint jövedelemre, de mivel maguk nem végezhetik a napszámos munkát, kénytelenek a földet drága pénzen műveltetni s bár a kereskedelmi és az ipari cikkeknek az ára is folyton növekszik az előbbi okok miatt, a rendes áron felül még az utazási költségek is terhelik őket. Innen van az, hogy évről-évre mindig erösebben-hangzik fel a jobb és több kenyérért való kiáltás, mind a tanitók, mind pedig a jegyzők ajkáról. S talán helyesen Ítélünk, ha úgy gondolkodunk, miszerint az ő harcuk nem csak pusztán gazdasági harc, hanem egyúttal elkeseredett törekvés arra is, hogy a nehéz és fontos munkájú pályának, állásnak több tekintélyt és elismerést is szerezzenek. A szövetkezeti téren a pap a hivatalos rabszolga s ha ez nem bírja, vagy másképen nem képes az ingyen társadalmi munkákat elvégezni, a tanítót ráncigálja a közvélemény a munkasorba. Hasonló sorsa van a jegyzőnek a közigazgatás terén, mert az állami és á megyei összes elrontott és még elrontandó ügyeket neki kell szép türelemmel .a kellő vágányba zökkenteni, hiszen még a végrehajtónak a hivatalát is végzi néha. Ezért mondja a vármegyénk jegyzőinek „Nyílt levele": „Szinte beleélődött, vérévé vált minden faktornak, hogy a falusi életben mindent a jegyzőtől várnak és ezt tartják a legalkalmasabb médiumnak arra, hogy nem egyszer szeszélyüknek, vagy épen nemtetszésüknek terheit is az ő vállaira rakják." Az irány ugyan más, de a sorsuk a falusi papoknak és tanítóknak is ugyanaz. Kaján Kifogytak. A gyűlölet munkájának is meg vannak a maga határai, amelyeken áthágva, a komolyság színezete mindinkább eltünedezik és még a legzseniálisab rugaszkodás is a nevetségbe fullad belé. Az* ellenséges sajtó, amelynek sorában nem ugyan imponáló kinézése, de legcsunyább hangja folytán a szabadkömivesek szaklapja vivta ki a vezérszerepet, az utóbbi pár év alatt oly rendszeres harcot kezdett meg az egyház ellen, annyira duzzadt és fuvalkodott a támadó cikkek nagy számától, hogy valósággal ijesztő kilátások Ígérkeztek számunkra a jövőben. Hiszen bármilyen ostobaságot is beszéljenek, ha azt ezerszer és ezerszer kürtölik az emberek fülébe, mégis csak ragad valami, kivált a sajtónak kijáró nagy tisztelet folytán. Eggyel azonban nem számoltak az ellenségek s ez az, hogy ujabb és ujabb botrányanyagot nem lesznek képesek folyton felpiszkálni, a régieknek felújítása és kozmás felmelegítése pedig unottá válik. A gyűlölködésnek legizzóbb példáját a szabadkömives napi nyomtatvány produkálta, midőn a vezérhelyen álló naptárszerinti rovatában megemlékezett a történelemnek egyes eseményeiről, amelyek épen azon naphoz fűződnek. A Galilei kérdés a régi mesék és gonoszkodó ferdítések koszorújában került teritékre; kellő helyet engedtek a spanyol inkvizíciónak, mert ezen kérdésnél a legtorzabb képet tudták rajzolni az egyházról ; igen Ízléstelen módon csevegett valamely kereszteletlen munkatárs a Megváltó születéséről, söt még olyan dolgokhoz is vallásellenes rugdalódzásokat fűztek, amelyek távolabb állottak minden hitbeli vonatkozástól, mint a földnek két sarka egymástól. A lázas elméjű irók felkutatták s átforgatták a protestantizmus születése idejéből való hírhedt német krónikákat s az összes történelmi hazugságokat feltálalták sekélyebb, vagy bővebb szociáldemokrata lében. Arra pedig különös gondjuk volt, hogy az európai kultúra minden nevezetesebb alakját, Liszt Ferencet, Mozartot, tehát zenészeket, költőket, irókat, politikusokat, söt még a papság közül is némelyeket, mint tüzes szabadkőműveseket állítsák az olvasók elé. Milyen szép reklám! E sok tehetség, ezek a nagy elmék, mind az ö titkos társulatuk éjjeli világának a produktumai. Mindezek természetesen csakis az elmék átgyúrására szánt alapmunkálatok voltak, amelyek mellett bö tért nyitottak mindenekelőtt a szekularizáció tárgyalásának. A pénz erejével tartják fenn magukat, a páholyok tagjai mind anyagi érvényesülésért mutatják magukat rettenthetetlen bajnokoknak, jól tudják tehát, hogy az emberi intézmények, tehát a katholikusoknak keresztény politikai szervezkedése, egyesületeik is, csakis a ÍZ „ESZTERGOM" TÁRCÁJA. A Madonna sugalma. Irta: Tolmács Miklós. I. Élt valamikor Nápoly közelében, egy kis tengerparti olasz városkában, egy szegény halászcsalád, Beppo és Rosina, akiknek nem volt semmijük ezen a világon, csak a szegénységük. De ők emiatt senkinek sem panaszkodtak. Megadással viselték az életnek ezt a súlyos terhét, mert Rosinának egy vasárnapi mise alatt megsúgta a Madonna, hogy fia fog születni: egy szőkefürtü, kékszemű gyermek, ki ha megnő és emberré lesz, kárpótolni fogja öreg szüleit minden földi szenvedésükért. És a szent Madonna sugalma beteljesült. Kevéssel karácsony előtt Rosinának fia született, a lenhaju és ibolyaszemü Sylvio, kivel együtt a család boldogsága is beköltözött a szegényes hajlék üresen álló négy fala közé. Beppóra és Rosinára egy uj élet mosolygott, melyhez mintha az Isten a jólétet előlegezte volna : kedvezni kezdett a sors is, és Beppo hálója ahányszor elmerült a tenger félelmetes hullámaiban, mindannyiszor gazdag zsákmánnyal terhelten került vissza a felszínre s nem egyszer történt, hogy a bárka roskadozva a nehéz suly alatt, csak recsegve, ropogva érhette el a partot, ahol Rosina aggódva várt csecsemő Sylviójával. És amikor kitavaszodott, és Itália földjére özönlött a sok idegen, kik mellé — mint számtalan szegény ember Olaszországban — Beppo is elszegődött vezetőnek s elment, hogy csak késő őszszel térjen haza az övéihez: hullott az aranypénz bőven, mit Beppo magával hozott, de aminek nem örült annyira, mint Sylviónak, aki már gagyogni kezdett és tapsolt örömében, hogy apját viszontláthatja. . . . Igy multak az évek és a kis Sylvióból azalatt, hogy napról-napra künn játszott a tengerpart forró fövényében, szép szál gyerek lett, kinek erős válla és izmos karja már-már elbírta a nehéz evező lapátot, ugy, hogy atyjával ő is olykor már kiszállhatott a végtelen tengerre. Sylvio tizenhárom éves volt. Egy napon vendége érkezett a családnak. Beppo testvérbátyja, Giovanni jött meg, aki egy angol hajóstársaság nagy gőzösén vitorlamester volt. Giovanninak rendkívül megtetszett Sylvio és kérlelni kezdte öcscsét, hogy bizná reá a gyermeket ; engedné el, hogy magával vihesse és hajóst nevelhessen belőle. De Beppo sokáig maradt határozatlan és sehogy sem bírt megbarátkozni a gondolattal, hogy egyetlen gyermekétől megváljék, — noha Sylvio egyre hangoztatta: hogy igen, ő elmegy és tengerésszé lesz, s hoz anynyi aranyat, kincset magával, hogy abból megélhetnek majd öreg napjaikra anélkül, hogy dolgozniuk kellene. S Rosinának ilyenkor mindig eszébe jutott a Madonna sugalma: „ ... ha megnő és emberré lesz, kárpótolni fogja öreg szüleit minden földi szenvedésükért..." Már ő maga is nógatta Beppót, hogy csak engedje el Sylviót, hadd menjen és hadd legyen emberré, hiszen ugy sem volna szive ahoz, hogy egy olyan magukfajta szegény halászembert neveljenek egyetlen gyermekükből. És Beppo ilyformán két tűz közé kerülvén: engedni volt kénytelen, és beleegyezését adta hozzá, hogy Giovanni már a legközelebbi napok egyikén Sylviót magával vihesse. II A kikötőből, ahol Beppo és Rosina állottak, már csak akkorának látszott a „Columbia", mint egy fekete koporsó, mely fölé a kürtökből kitóduló sötét füstgomolyok gyászfályolt borítottak. Még egy perc, — aztán sehol semmi... Beppo és Rosina nehéz szívvel és könytelt szemekkel indultak hazafelé, ahol az egyedüllét, a szomorúság és az az örökös aggodalom várt reájuk, hogy vájjon viszontlátják-e még valaha Sylviójukat. Sirás és imádkozások közt teltek a napok s a kedves kis hajlék, melyben csak nemrég még vidám dal és pajkos kacaj csendült, hirtelen olybá lett, mintha benne állandóan temetésre készülnének. Elment Sylvio és vele elszállt a család békéje, nyugalma, boldogsága és mindene, csak a balsors maradt velük, mely kegyetlenül tépte-marta testüket, lelküket és végkép elkeserítette amúgy is szomorú napjaikat. Egyik év a másik után szállt el, de egy