ESZTERGOM XVII. évfolyam 1912

1912-05-26 / 22. szám

ESZTERGOM 1912. május 26. rombol; mert nem hisz és nem szeret. Emez alkot nagyot és épít világraszóló szociális és charitativ müveket, mert hisz a Szentlélek világot megújító erejében és mert az „Isten szeretete kiöntetett sziveikben a Szentlélek által, ki nekik adatott." Régi ez a kép, mégis új: Ugyanezen két tábor áll most is egymással szemben. Ezen két tábort nagyon szépen szimbolizálja Heine mondása: „A kölni dómot a hit építette. Manapság hit helyett csak vélemények vannak, véleményből pedig nem lehet építeni dómokat." Ősszel a vándormadarak, hogy a hideg öldöklő lehelletétöl szabaduljanak, ösztönszerűleg rábízzák magukat a passzát-szelek szárnyaira s el is jutnak szerencsésen délnek tavaszi virányaira. Mikor az egyház elsóhajtja: Veni sancte Spiritus, e sóhajra szintén meleg passzátszelek, a lélek fuvalmai indulnak ki egy boldogabb honból s bejárják a lelkek egész világát. Melengetik, nemesítik, finomítják, erősítik őket. Vajha minél több lélek érezné meg a maga természetének megfelelő ösztönszerüséggel a lélek fuvalmát s átengedné magát neki teljesen. Bizony-bizony akkor nem Budapest utcáin piroslanék a gonoszul kiontott embervér, hanem a szivek égnének a szeretet vérpiros lángjában. Mert megújulna a föld szine. Dp> Tóth Kálmán> — Törvény elé a lázitókat.'Eddig csodálkoztunk a többi országok vergődésén, ahol a folyton hangoztatott „egyenlőség" dacára példátlanul tapos végig az erőszak az egyesek jogain. No hát most már nem csodálkozunk, hiszen mi is elértünk odáig, hogy a politikai hatalom behunyt szemekkel hadakozik az ország felforgatói ellen s mig a fellázított népek százait karddal, golyóval, börtönnel bünteti, addig az értelmi szerzők, a véres gazságok rendezői szabadon vannak — egészségesek — uralkodnak s tovább parancsolgatnak. Talán hiányos a törvény? Küldjék oda Tisza Istvánt, majd javít rajta, mint a neki nem tetsző házszabályokon. Jobban is tenné az . „erőskezű gróf", ha a tanitók idomitgatása és az ellenzék tiprása helyett a szocialista vezérekkel birkóznék. Hiszen ha egyesek, kiválóképen ellenzékiek és méginkább ellenzéki papok gátat emeltek a kormánypárt törekvéseinek, dolgozott az ügyész, nyikorgott, sőt Nyitrában még most is nyikorog a börtön ajtó, miért nem mérik hát az igazságot épen ilyen mérleggel a Jakaboknak is? Amazok jóformán semmit sem cselekedtek, ezek pedig az emberi életeken, épségen és egészsorsával megelégedve, valami hiányzott nála. Az a meleg otthon, amely az elfáradt férfi lelkének jól esne, ahol nyugtot találna. Az előkelően berendezett szobájában ült, arcát kezeibe temetve, valamin rágódott a lelke. Nem soká tétovázott. Levélpapírt vett elő s irt. Gyorsan tele irt egy árkus papirt. Lepecsételte. A borítékra egy zárda cimét irta. Azt a cimet, ahol a talált leány Dobrovai Irén nevelkedett. Pár nap múlva Mikovics Milán lelke boldognak érezte magát. Megérkezett a talált leány, aki csodás szép, sudár termetű hajadonná fejlett. Szemeiből valami bűvös erő lövelt ki, amely a vén Mikovics lelkét fiatallá tette. Dobrovai Irén jól érezte magát az ügyvéd házában s eszeágában sem volt, miért hozatta haza az olyan gyorsan. Mikovics ügyvéd ur irodájában dolgozott egy fiatal ügyvéd bojtár, aki a főnöke kegyence volt. Ő neki szabad volt a házban való tartózkodás bármikor. Amikor aztán a szép Irénke haza jött, a jurátus ur mindennapos volt a principálisa házánál. A fiatalok szépen, kedvesen társalogtak s végén az sült ki, hogy mindketten szerelmesek lettek egymásba. A íiu bátor volt. Nem soká habozott. Egy délután beállított ünneplő ruhában a princihez s előadta a szive kívánságát. Mikovics ur e hír hallatára fejében valami kábultságot érzett. A vén, megaszott szive nagyoségenle törésén felül, 10 milliónyi kárt okoztak a nemzeti vagyonban. Lesz-e hát méltó megtorlás ? ! Nevetségessé válik a törvény előtti egyenlőség, ha az egyedül álló, védtelen agilis ellenzékieknek a nyakukra tudják tenni a hurkot minden körülmények között, a tömegek vezéreinek pedig csak azért, mert a veszedelmes tömegeket vezetik, lázítják, megkegyelmeznek. Most kell az első összecsapásnál az államhatalomnak megmutatnia megtorló erejét, mert a második alkalomkor már hatalmasabbak lesznek. A kabinetirodának pedig kár volt közzétennie, hogy a királyra a budapesti zavargások és öldöklések nem voltak olyan hatással mint a bécsiek, mert az ilyen hirek nem alkalmasak a kedélyek megnyugtatására. Kaián Csak az igazságot. — Morvavölgyi úrnak megszivlelésül. — Sem a „túlságos érzékenység", még kevésbbé a „túl nagy öntudat" vagy különösen „az elkeseredettség" adják ismét kezembe a tollat, hanem csak az igazságérzet! Engedje meg tehát a m. t. szerkesztő úr, hogy b. türelmét még egyszer s ez ügyben utoljára igénybe vegyem. Azokra a vastag személyeskedésekre, — pedig ő vádol meg engem — amikkel Morvavölgyi úr „Néhány reflexió" c. cikkében nagy kegyesen engem kitüntet, nincs szavam. A magam igazolására azonban vagyok bátor a következőket megjegyezni. Csekélységem eddig az ujság-polemiákban ahhoz voltam hozzászokva, hogy ismert ellenféllel állottam szemben. Morvavölgyi úr az ismeretlenség s az álnevek ezerrétű, de nem tiszteletet hozó köpenye alá rejtőzik, mert nem akart komolyan felelni a nagyszombati állapotokat feltáró reális cikkemre, csak a mérgét kívánta rajtam kiönteni. Le akart törni, nevetségessé óhajtott tenni, — tehát jó adagban személyeskedett. Ehhez több szavam nincsen. Ha annyira ismeri a nagyszombati állapotokat, miért nem mondta, hogy rosszul informáltam a közönséget. Csak hálás lennék érte, ha téves meggyőződésemet valaki szeretettel rektifikálná. Cikkem megírására — amint azt „Álhírek Nagyszombatról" c. cikkben megírtam, — megadta a jogcímet másoknak ügyeinkbe való illetéktelen beavatkozása. Kritikát eltűrünk, de kevésbbé jól informálódott cikkezésben karrikaturát csinálni a katholikus mozgalmakból, melyeknek kiépítésén fáradozunk, nem engedjük. Bizza mindenki akár a hitélet fejlesztését, akár a kath. akciókat azokra, akik erre a munkára hivatvák; söpörjön mindenki a maga udvarán, s ne avatkozzék másoknak tevékenységébe. A Senioratus dekóruma pedig nem gátolja, hogy az ügyeinkbe való illetéktelen beavatkozást vissza ne utasítsuk, a -ferde kritikát az igazság szellemében ne rektifikáljuk s a meghúzódó — szelíden mondva — Nikodemus jellegű támadás ellen — Morvavölgyi úr szives figyelmébe — ne kat dobbant, de legyőzte az érzéseit. Halkan odaszólt a várakozó jurátusának: — És aztán Domine, miből tartja el a leányt? Ha jól tudom, szegény maga, mint a templom egere! — Az igaz, főnök ur, de hiszem, hogy megsegít az Isten engem is és majd fog rólunk ő gondoskodni. — Szamár maga Domine, azt hiszi, hogy az Isten egy pillanat alatt gazdaggá teszi magát? A végén az történt, hogy a jurátus haraggal és keserűséggel távozott el. Ahogy az előszobán kiment, fogai közt mormogta: — Vén gazember! De annál nagyobbat csodálkoztak a kis városiak, amikor pár nap múlva a vén Örzse néne, a falu szája újságolta a hentesnél: — Jaj édes lelkem, tudja mi a legújabb újság? A vörös róka, Mikovics ügyvéd ur házasodik. — És ki lesz az a szerencsétlen, akit elvesz? — kérdezték tőle. — A talált leány! Látja, látja majsztram, ilyen a világ. — Kicsoda? Az a szép, angyal arcú Dobrovai Irén ? — Az bizony! A kisvárosiak boszusan zúgták kórusban: — Oh a vén svihák! Fülöp Ferenc. védekezzünk. Elég baj az, hogy a fiatalabbaknak, a „pólyások"-nak kell az „öregebbeket" oly — legyünk udvariasak — baklövésekre figyelmeztetni, amelyek másoknak a jóindulatú, s buzgó működése felett akár ellenszenvből, akár korlátoltságból — egyre megy — törnek pálcát. Soha se feledjük, hogy azon munkás csapat vagy gárda, amely fiatalos erővel működik a viszonyok jobbra fordulásán, Nagyszombatban is megtalálja azon öregebbeket, akik mindenesetre bölcsebb jó tanácsukat és célravezetőbb útbaigazitásaikat nem küldik semmiféle hircsarnokba, nem tálalják fel kevésbbé megbízható formában a nagy nyilvánosság elé, hanem eljuttatják oda, ahova kell. Tessék megérteni — nincs szükségünk nyilt felhívásokra! A korra való hivatkozásnak pedig csak akkor van értelme, ha a kor a tapasztalatok bőséges repertoirjával útbaigazítani tudja a fiatalságot, de ha illetéktelenül itél olyanok felett, akiknek életét nem érti, vagy pedig akaratlanul bár, de megvádol a sorok között másokat, engedje meg M. úr, hogy a fiatalok ilyen körülmények között tisztelettel megmondják csekélyke véleményüket az igazság érdekében! Nem tudom, jól esnék-e M. úrnak, ha valaki gáncsolni valót találna az ő működésében s oktatgatni vagy figyelmeztetni akarná oly teendőkre, amelyek felett ő annyit töprengett s amelyek megvalósításán szívvel-lélekkel munkálkodik, gondolom hogy jobban sziporkáznék a dühtől, s nagyobbakat prüszkölne, mint az én „álhireimre" azt megcselekedte. Pedig „amit nem kívánsz magadnak, ne tedd azt másnak!" S végül megjegyzem, hogy mai nap az öregségre való hivatkozás csak azoknak a mentsvára, akik fiatalságuk dacára fejükre húzzák az öreg urak hagyományos házisapkáját s kezükbe veszik a korérlelő pipát, azt képzelik, hogy ennek cimén gáncsoskodhatnak másokon s nem tűrik, ha a fiatalabbak karaktert legkevésbbé sem érintő módon, — nem úgy, mint Morvavölgyi úr idősebb létére tette — a türelem végpontján vannak olyan bátrak egyre-másra figyelmeztetni. Nem vagyunk elbizakodottak, csak annyira merészek, hogy Írásaink tulajdonjogának elismerésével és személyiségünk nyilvános beismerésével meg merjük mondani másnak az igazat. Ami pedig az én elkeseredettségemet illeti, jegyezze meg magának M. úr, hogy ha ezt állítja rólam, akkor csekélységemet nem ismeri s ismeretlenül itél meg, s hogy elkeseredni csak egyen tudok, mikor t. i. a katholikus intézményeket egyesek uborkafának nézik, amelyre tülekedve kapanzkodnak. Az irodalmi stallumról szóló szerény véleményemmel Morvavölgyi úrnak a tyúkszemére hágni nem volt szándékomban ; méltányolom a fájdalmat s őszintén örülök, hogy hangos felszisszenését észrevéve, bocsánatot kérhetek. Ennyit általánosságban! Ami a szt. Adalbert-egylet pártfogását illeti, bevallom, — bár ilyeneket nem szoktam világgá kürtölni — ifjak és öregek körében terjesztettem és terjeszteni is fogom a jó olvasmányokat s inkognitóban — a jó tettnél az Üdvözítő ajánlotta — igen sok tagot szereztem, a jó ügy érdekében a pasztoráció-adta alkalmat eleddig mindig megragadtam. Koronákat, igaz, nem juttattam neki, de remélem nem is kívánja tőlem még senki; s hogy fölöslegemmel milyen jót tegyek, azt nem fogom M. úrtól kérdezni, sem pedig nem várom be abbeli figyelmeztetését, hogy a kath. közélet melyik pontján segítsek keservesen megtakarított, szegény filléreimmel. Az is igaz, hogy szt. Adalbertnek cikket nem irtam, nem vagyok erre kompetens, de hogy mennyit írok s mennyit dolgozom évenként a kath. sajtó terén, azt ne tőlem kérdezze, hanem azoktól, akik működésemet figyelemmel kisérik s akik — ne vegye dicsekvésnek — erről eddig megelégedéssel vettek tudomást. Még azt is megengedem, hogy sokan segítik a szt. Adalbert egylet jelenlegi igazgatóját cikkekkel, de megjegyzem, hogy a szegénynek több a dolga az ortografikus korrekturával, mintha az egészet ő maga irta volna. Nem állítottam, hogy a vidéki papság rosszabb a helybelinél, ez inszinuáció, szavaim csak félremagyaráztattak. A vidéki tagok pedig, — bocsánat a kivételektől •— hogy mennyire nem teszik meg kötelességüket, abból látható, hogy a nemzetiségi vezérembereket beengedték s nemtörődömségükkel hatalomhoz juttatták. Hányan jönnek össze az egyleti közgyűlésen, s hányan szólaltak fel, mikor az egyházat, a felsőbbséget támadták? Hányan nyújtottak segédkezet Krajnyák Edének, mikor életrevaló eszméit meg akarta valósítani. Persze az akciót szeretnék a nem tagoknak, a helybeli papságnak a nyakába varrni, de a már tagok ölbe