ESZTERGOM XVII. évfolyam 1912

1912-05-05 / 19. szám

XVII. évfolyam. Esztergom, 1912. május 5 19. szám ESZTERGOM POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Előfizetési árak : Egész évre 10 kor., fél évre 5 kor. Egyes szám ára 16 fillér. Felelős szerkesztő: ROLKÓ BÉLA. Kéziratok a szerkesztőség:, előfizetések a kiadóhivatal eimére küldendők. Hirdetések felvétetnek Busárovits Gusztáv könj vkereskedésében. Esztergom, 1912. május 4. — Régi újdonságok. Micsoda kislelkü emberek ijesztgetik a közönséget sovány lelkük kísérteties ideáival! Még azt merik mondani, hogy Eötvösnek, a vajdának most folyó csendes haldoklásával, Fehérvárynak, a nagybajuszu generálisnak az utolsó kitüntetésével, Mikszáthnak és más humoros embereknek halálával kihalt a magyar törvényhozásból a jóizű tréfa és a vidámság. Mintha bizony nem volna a házban még most is néhány tucat nevetséges alak. Az igaz, hogy mig az előbbiek készakarva tréfáltak, addig a mostaniak akaratukon kivül gerjesztik a mosolyt, sőt a harsogó kacagást. Igaz, hogy legfeljebb a Polónyi felszólalásai alkalmával olvassuk az országgyűlési rovatban-azt a megjegyzést: „Derültség", de a rovat mellőzésével a lelkekben még gyakrabban előfordul a kesergő „derültség". Ki csodálkoznék azon, hogy manapság az a derültség, amelyet holmi „rosszkor gyütt" alakok gerjesztenek, nem kerül nyilvánosságra!? Több oka van annak! Először is az illemnek nagy megsértése nélkül lehet-e nevetni és kacagni a „ház"-ban a mai kólikás körülmények között?! Ahol folyton temetnek és elparentálnak, ott csak tüsszögni szabad, de nevetni semmiesetre sem. Azután meg nem is nagyon tanácsos csufondoráskodni, mert a mungók sorában igen sok paprikás természetű fiatal kazár van, akik a sok fütyülésben lekéstek a régi lovagkorból s most egy ujabbat szeretnének megszerkeszteni, amelyben a demokrácia alapján lehetne kevélykedni és hetvenkedni. Lám, milyen nevelő hatása van az időnek! Mindenki emlékszik még arra, hogy gróf Tisza István a munkapárti körben kezet fogott a felszinre kerülő Lukácscsal s az uj miniszterelnöknek a képviselőházba történt bevonulásakor látták, hogy a képviselők Tisza körül csak nagyon halkan mernek éljenezni, de azért senki sem merte ezt a komikus helyzetet mulatságosan kihasználni, mert a humor csak akkor van megengedve, amikor nem kell félni attól, hogy a nevetés az embernek a torkán akad. Jön a veszedelem. Más okosabb dolog hiján, sokan azokon a mondásokon, kijelentéseken és jelszavakon rágódnak, amelyekkel a pártok vezéremberei az uj minisztériumról nyilatkoznak, a Lukács miniszterelnök által előadott szürke terveketletárgyalják és párthiveiket kitartásra buzdítják. Nagyon csalatkoznak azonban mindazok, akik azt hiszik, hogy ha a vezető politikusok véleményeit átböngészték — talán meg is vitatták — tisztában vannak a politikai helyzettel, mert hiszen most, amikor teljesen nyilvánvalóvá lett, hogy Lukácsnak „nincs feltűnő bátorsága, uj tervei, uj gondolatai nincsenek, ugyanazokon a régi nyomokon színpadi mennydörgéssel és villámlással akar ijesztgetni, mint elődje", kinek jöhetne eszébe, hogy a mostani helyzetet egyszerű tapogatódzásnak, vagy a jövő elökészitésének tekintse? Mondják, hogy Lukácsnak, mint egy teljesen ujstilü demokratikus politikusnak kellett volna a nemzet szine elé állani s a tömegek felszabaditójaként jelenni meg az utca előtt, amely a parlamenti demokráciától nem egyedül a választójogi ujitást várta volna, hanem mésr inkább számitott volna arra, hogy a tulajdonjogi törvények is egészen megváltozzanak. így álmodoznak az osztozkodó szocialisták az ö lapjaikban és mi sem természetesebb, minthogy a tulajdonjogi reformok szende elnevezése alatt nemcsak a szelidebb dolgokat értik, mint például a hitbizományok megszüntetését, eddig még ismeretlen telekkönyvi újításokat, hanem bizonyára a nagybirtokok felé kacsingatnak, amelyet nem is egyéb lekötöttségtől akarnak megszabaditani, mint a törvényes tulajdonjogtól. A szocialisták s az őket pártfogoló mindenféle „szabadok" örültek a jelenlegi megszorult helyzetnek, mert erősen hitték, hogy Lukácsnak a jövetele egyenesen azt jelenti, hogy Bécs leszámolt a konzervatív elvekkel és emberekkel s most egyszerre a demokráciára bizza a jövő képének megrajzolását. S hogy ez a gyanú nem alaptalan, mutatja az is, hogy bár mérsékelt hangon, de mégis üdvözlő dalt fújtak a közeledő Lukács felé, mert benne, mint a Tisza István ellenlábasában a saját emberöket, a saját reményeiknek előbbre vivőjét látták. Mikor a pártok vezérei sehogysem voltak a miniszterelnök kipakkolásával megelégedve, szinte mondani látszottak: — Várjatok csak! Van még valami uj és ismeretlen dolog is azokban a Bécsben varrt zsebekben. Most azonban, hogy Lukács kiforgatta az összes zsebeit s a hiúznál is tisztábban láthatja az ország népe, hogy bizony az uj AZ „ESZTERGOM" TÁRCÁJA. Kacér Zelma. (Novella.) Irta: Dr. KÓFÖsy László. I. Egyszer a kis mama ezt mondta nekem: — Barátom, nekem már az a kis Zelma sehogy sem tetszik; nem tudom honnan vette, tőlem ugyan nem igen tanulhatta, de szörnyű kacér kis lány, szörnyű kacér, barátom, egész a veszedelemig. Alig tizenöt éves és szégyenli, hogy még iskolába kell járnia, tiltom neki az ingerlő olvasmányokat s az iskolában francia regényeket koboznak el tőle; tiltom az újságolvasást s mégis minden nagy eseményről tudomása van. Gyakran olyasmit is elolvas,, ami nem neki való. Tanítónői sokat sopánkodnak miatta, azt mondják, hogy szörnyű felvilágosodott s az ártatlan tanítványok előtt sok olyan dolgokról beszél, ami nem az iskolába való. Én nem tudom, mit csináljak, hova legyek vele. Ha szidom, hetekig neheztel, ha kérlelem dacoskodik s ha nem óvom, napról-napra makrancosabb és tetszelgőbb lesz. Mondjon valami tanácsot, barátom. — Köszönöm a bizalmat, de óhajtott választ nem adhatok. Tudja a jó Isten miért, de én a kis Zelmában nem találok semmi veszedelemre hajlót. Egy kicsit kacér, de hát napról-napra bajosabb. Hagyja csak magára asszonyom, de ha mégis sza, bad valamit tanácsolnom, fogja ki az iskolából. — Zelma már eleget tanult. II. > Megbámulták, mikor végig ment az utcán. Darutollas nagy szürke posztókalapja csak úgy félre volt csapva göndör szőke haján. Csitalan kis szemei rendkívül sokat birtak kifejezni. Helyes kis orra s dacos pici szája még a legzordabb agglegényt is érdekelte. Kicsi kacsói s picurka lábai mindig szóba kerültek, mikor hódító dolgokról beszéltek. Azután volt valami démoni hatalom a mosolyában. Jaj annak, akit az a mosoly utána hódított ! Csapongó jókedve sohasem hagyta el s néhány udvarlóját ugyancsak csintalanul megtréfálta. A kis Zelma tudta hogy szép, tudta hogy nem köznapi szépség s hogy még szebb is lesz. Azért volt olyan rátartós, olyan kacér, olyan makrancos. Mikor tanítónői szent komolysággal tartottak neki paraenesiseket elkezdve a vizözöntől, fölemlítve Szodomát és Gomorhát s végig példázva a romlott századokon egész a francia forradalomig, akkor a mi kis Zelmánk mosolyra fakadt. S a megsértett tanítónői tekintély ilyenkor a mamánál keresett elégtételt. A mama pedig mindent tudott, csak nem elégtételt adni. Zelmát gavallérok kisérték az iskolába. Könyveit, melyekből a kis kacér nem igen táplálkozott, hódolók vitték az iskolába, tanórák végeztével megint gavallérok kisérték haza. A tizenötéves kis leány már annyira benne volt a nagy világban, s annyira kinőtt a poros padokban biflázó kis libácskák közül, hogy elvégre is be kellett következnie a katasztrófának. Mikor a megsértett tanitónői tekintély olyan elégtételt követelt, ami a mamát szörnyen megkeserítette. És így történt: III. Egy szombat délelőttjén a nagyságos tanfelügyelő jelenlétében nagy vizsgálatot tartottak. Az elavult tanítónők fényes cvikkerekben s unalmas pedántságban foglalták el kathedrát. A növendékek kimondhatatlan aggodalommal várták, mikor a médiumra kell lépniök. — Száraz ünnepélyes hangulat uralkodott a ceremóniás teremben. Több feslö kis leány sápadtabb volt a feslő liliomnál és jobban reszketett, mint a harmat-csepp a rózsabimbón. A nagyságos tanfelügyelő kiállhatatlan kegyetlenséggel leckéztette meg a szepegő kis leányokat. Aki jól recitált, azt megdicsérte, aki nem tudott semmit, azt nyilvánosan gáncsolta. A száraz tanítónők kétségbeejtő tudományos mimikával adták föl a legnevetségesebb kérdéseket: ie egyformán Ítélték el Herostratest és Voltairet, Ninive romlottságát s a rebellis forradalmakat. A tanfelügyelő igen élvezeteseknek találta az efajta szellemi vérengzéseket s kérlelhetetlen türelemmel élvezte a legklasszikusabb gyámoltalanságokat. Egyszerre csak Zelmára került a sor. Zelma a legnagyobb növendék volt, tehát legtöbbet is párták tőle. A higgadt tanítónők kiállhatatlan komolysága Tiég leveröbb lett. A tanfelügyelő azonban alig győzött gyönyörködni a kis Zelmában, aki pajkosan mosolyogva, legkisebb elfogultság nélkül íllott ki a médiumra.