ESZTERGOM XVII. évfolyam 1912

1912-03-31 / 14. szám

XVII. évfolyam. Esztergom, 1912. március 31 14. szám ESZTERGOM POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Előfizetési árak : Egész évre 10 kor., fél évre 5 kor. Egyes szám ára 16 fillér. Felelős szerkesztő: ROLKO BELA. Kéziratok a szerkesztőség-, előfizetések a kiadóhivatal eimére küldendők. Hirdetések felvétetnek Buzárovits Gusztáv könj vkereskedésében. Esztergom. 1912. március 30. — Románia és Debrecen kibicelnek. Mondják, hogy a sok veréstől annyira megvastagodik és kieserzödik a bőr, hogy a megbotozott már csak az igen nagy csapásra reagál. Az egyházi kérdésekkel és ügyekkel mi is ilyenformán vagyunk már manapság: egészen megszokjuk, hogy „rólunk nélkülünk" határozzanak, intézkedjenek, anélkül, hogy a régi és jogos érzékenység az arcunkba kergetné a vért s odakiáltanánk a fogadatlan prókátoroknak, hogy hátrább az agarakkal. Egészen természetesnek találják Magyarországon, hogy a felállítandó magyar gör. katholikus püspökségről Balthazar Dezső debreceni református szuperintendens intézkedjék s a Hajdúmegye vígjátéki nagypapája Lengyel táblabíró, notórius szabadkőmives neveletlen viccekkel mulattassa a hájas cíviseket a komoly ügy rovására. És ha mégis azt mondaná valaki, hogy hát a megyéjüknek az ügye és haladása a püspökségnek felállítása, még csak meg lehetne valahogy bocsátani nekik és egy előkelő kézlegyintés kíséretében ily kiszólással intéznők el az ügyet: — Kiki a saját esze és műveltsége szerint beszél. — de egyáltalán tűrhetetlennek tartjuk, hogy Románia, mint szomszédos állam egész hivatásszerüleg avatkozzék bele a magyar kath. egyház ügyeibe. Jól tudjuk, hogy magát Romániát, mint államot nem lehet megfenyíteni, mert hiszen nem a hivatalos állam dolgozik a magyarság ügye ellen, hanem az egyes politikai klikkek, melyek a hazánkbeli hűtelen oláh elemekkel folytonos összeköttetésben állanak és majdnem nyilvánosan román propagandát űznek a hatóságok orra előtt. A külföldi oláhok a saját szempontjukból egészen helyesen járnak el és mért ne tennék, ha tehetik? Azonban semmi biztató jelt nem látunk, mely arról győzne meg bennünket, hogy a magyar állam, ha nem is a hazai háborgó egyének lenyomásában, de legalább is az illetékes körökben az ügyet azzal a buzgósággal és lelkesedéssel pártfogolná és védelmezné, amelyet a magyarság ügye akkor is megkívánhat, ha vallásos vonatkozású dologról van szó. F. A hatalom csatái. Egy renaissance-kori adoma, melynek értelme szőszerint sehol sem, de lényegében mindenütt igaz, ilyenformán szól: Egy város, mondjuk Siena, polgárainak volt egyszer egy vezérük, aki őket az ellenség nyomásától megszabadította, békésen vezette és sok jót tett. A polgárok hosszú ideig tanakodtak azon, hogy mivel tegyék maradandóvá hálájukat, mivel jutalmazhatnák meg legjobban a kiváló vezért. Meghányva-vetve a dolgot, azt találták: semmi jutalom, melyet módjukban lenne megadni, nem elég nagy, még az se, ha öt a város korlátlan urává tennék. Végül felállt egyik tanácsbeli, aki igy vélekedett: Öljük meg s azután imádjuk, mint városunk szentjét. Ez a Machiavelli stilü adoma jut eszembe, valahányszor magokat puroszok-nsk vagy aeropagok-nak tartó olyan elemekről hallok, akik „X" vagy „Y" érdekében mentő jó tanáccsal vagy akcióval állanak elö, s a végén mégis csak az sül ki, hogy tulaj donképen azért kivánják „X" vagy „Y" felmagasztaló megmentését, mert útban van. Szóval, az ilyen taktika annyira kirívóan szereti az embert, hogy nagy vonzalmában usque ad halitum akarja agyonszorítani. Az élet ragyogó magasságából igy jutunk a förtelem mélységébe. Ugy vagyunk ezzel a taktikával, mint az olaszországi renaissancekori hatalommal, amikor müveit, kiválóan jelentős, helyzetük tekintetében jellegzetes emberek Machiavelli tanitása szerint, olyan látszattal tettek-vettek mindent, mintha az erény (virtus) összeférne a bűnösséggel (sceleratezza) s igy róluk az Ítélet pártatlan lehetne. Legrosszabb esetben a kondottierik járhatnak rosszul. A napi kérdéseken túl, nyilt sebe politikai s egyéb társadalmuknak, hogy sokan a hatalmi körök biztosításáért a kulisszák mögött, söt sokszor nyilt szinen űzik az erkölcstelen csatát. Ez fokmérője közéletünk beteg vagy egészszéges állapotának. Ha egészségesek vagyunk, ez a baj muló s szórványos ; ha betegség bánt, az a baj is mérgesen elfajul. A kórság okai mindig készen állnak a támadásra, s mint a levegőben a rossz fajta bacillusok: lesik gyöngeségünket. Éppen a pillanatban nagyon mozgolódnak. Es nincs nagyobb szégyen s társadalomrontás, mintha ez a fertőzött légkör oda is behatol, ahol a társadalom bajainak gyógyitása, az emberiség ideális felemelése a vagyonnak kulturális célokra való befektetése s a kormányzásnak az igazsággal való párosítása alapvető program. Bármely belső meghasonlás s hatalmi marakodás, csak eröt ad az ellenségnek. A ravaszság, a szemforgatás, a személyeskedés és a kíméletlenség az érvényesülésben, soha se volt tisztesség. Valóságos tébolya a hatalmi szenvedélynek, midőn embertársán keresztül gázolva akarja valaki célját elérni. Senki se fogja hálásan szorongatni azon kezeket, melyek hurkot akarnak a nyakába vetni s ez az üzem reakciót szül a közélet bomlására. A hatalomért s rangért csatázok azt hiszik, hogy immár kezükben van a lelkiismeretlenség vérszerződése, mely feltétleAZ „ESZTERGOM" TÁRCÁJA. Isten hozzád szerelem. (A dunántúli népéletből.) Irta: Csite Károly. Másfél éve mult már, hogy Lőcs Pista, császári és királyi közvitéz, nem látta a szülőfaluját. Ekkor erősen megszállta a honvágy. Pár napi szabadságot kért, főleg azért, hogy a Benkőék Juliskáját (édes anyja kereszt leányát) viszontláthassa és a bucsut végig táncolhassa vele a faluban. Először is levelet irt haza édesanyjának, hogy azonnal eresszen útnak vagy tiz pengőt. Kell útiköltségre és ajándék-vételre, mert olyan kendőt akar hazavinni a Juliskának, hogy az egész falu leányai mind megpukkadjanak az irigységtől. Ha aztán maradna még valami a tiz pengőből, édesanyjának is visz egy fekete fejkendőt. Egyúttal azt is megírta, hogy a Juliska, vagy az édesanyja, de inkább a Juliska, okvetlen eljöjjön elébe a városba az állomáshoz, mert a nehéz faládikáját ő nem cipeli hazáig. Megkapta a pénzt, még pedig egy pengő ráadással, hogy az édes anyja fejkendőjére is okvetlen maradjon belőle, de azért mégsem maradt, mert Pista elsősorban ötven szivart vett. Hadd bámulják és irigyeljék majd otthon a bucsun a többi legények. Juliska kendőjét azonban megvette. Szép, piros, tarka jószágot választott ki. Még bazsarózsa is virított rajta. Aztán útnak indult egy néhány társával. A vasúti kupéban oly bősz nótázást csaptak, hogy a többi utasnak majd a füle dobja repedt meg az éktelen orditástól. Az állomáson csakugyan Juliska várta. Kezeltek s aztán ládikáját átadta Juliskának, illetve felsegítette annak a fejére. Az ajándék-kendőt itt még nem adta át neki. Majd csak otthon veszi elö a ládikából. Büszkén, dagadozó kebellel sietett a városon keresztül a sugár termetű, barna, pirosarcu leányzó oldalán. Egy városi ur azonban némileg csökkentette a boldogságát. — Hé, öcskös — szólította meg a szivarokkal bőségesen kitűzött közvitézt — nem szégyenled a babáddal vitetni a ládádat? Ugy-e, még a gyakorlatra is azt küldenéd el magad helyett, ha lehetne. Elpirult Pista, még jobban Juliska. De a ládika azért csak a Julis fején maradt. Szótlanul haladtak hazafelé. Útjuk a falu határában a réten vezetett át, hol kint volt a falu minden munkára való népe szénát takarítani. Az izzadó rokonsággal sorra parolázott a vitéz hadfi, azok pedig váltig biztatták, hogy fogja meg ő is a dolog végét : segítsen nekik a takarításban. — Nem is tudom már mi a neve ennek az izének, ugy elfelejtettem a városban! — szólt Pista egy tartalékban lévő gereblyét a kezébe véve. — Ne mond, Pista! — mondták neki tréfálkozó csodálkozással az atyafiak, Juliska pedig félre fordította fejét restelkedésében. — De biz' nem tudom már, mondta a nagy városban megurasodott vitéz. — Kuruglya a neve, Pista! — monda neki huncutkodva egy kis bogárszemü, piros rokolyás leány. — Igazán? — kérdé Pista, mialatt felállitá nyelénél fogva a gereblyét s bakkancsával pedig annak fogait nyomkodá. Ennek következtében a könnyedén fogott gereblyenyél kicsúszott kezéből s ugy fejbe kólintotta, hogy még az agya is megrendült, lévén ez a gereblyének természete. — Tyü, ez az istenverte gereblye — kiáltott Pista — kitörte még a fogamat is. Az atyafiak pedig nagy kacajra fakadtak : — No lásd, Pista, megharagudott rád, mert nem ismerted meg s most igy juttatta eszedbe a nevét. Megbosszankodott erre a Pista: — Gyere Julis, menjünk haza! — szólt haragosan hátat forditva az atyafiaknak. De a Julis már nem volt ott. Futott onnét szégyenletében s könnyes szemét kötőjével törülgette. Ellenben a ládikát ott hagyta Pista mellett. — Csak fuss, szaladj! A kendőt majd megkapja más — dörmögte Pista, mialatt nagyot nyögve vállára emelte a ládáját.