ESZTERGOM XV. évfolyam 1910

1910-03-06 / 10. szám

XV. évfolyam. Esztergom, 1910. március 6. 10. szám ESZTERGOM POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Előfizetési árak: Egész évre 10 kor., fél évre 5 kor. Egyes szám ára 16 fillér. Szerkesztők: ROLKÓ BÉLA és DVIHALLY GÉZA. Szerkesztőség: Ferencz József út 57. sz. Kiadóhivatal: Káptalan-tér, hová az előfizetések küldendők. Hirdetések felvétetnek Buzárovits Gusztáv könyvkereskedésében. — Hogyan állunk? Az igazat nem szabad megmondanom, mert aki a való tényállásokat nem ismeri, úgy se ád hitelt szavaimnak, aki pedig ismeri, az önmagában is érzi és lesz elegendő esze, hogy felesleges elszólásokkal ne gazdagítsa baklövéseinek múzeumát. Arról van szó t. i., amiről már sok szó esett a lapok hasábjain — városunk politikai pártállásáról — amely meglepőbb fordulatokat tálalt fel már a politikai múltban, mint egy tisztességesen szeszélyes április. Azt mondja a közmondás, hogy „a szerencse kocsiján erősen és ügyesen kell megülni" — nos tehát ezt jól meg kell gondolnia annak, aki nálunk mandátumot óhajt beszerezni. Az is igaz, hogy „embere válogatja" s éppen azért tekintélyénél s egyéni súlyánál fogva is egészen más a helyzete a jelenlegi képviselőjelöltünknek : Fehér Gyula dr.-nak, mint valami ide szakadt idegennek, mindazonáltal — bár előre látjuk az egyesek háborgását — bevalljuk, sőt bejelentjük, mint a mutatkozó vélemények számontartói, hogy egy szintén súlyos személyiségű jelölt feltűnése esetén oly meglepetések is történhetnek, amilyeneket egy vérbeli függetlenségi — e fajtából kevés van e vidéken — legrosszabb óráiban sem tud elképzelni. A legnagyobb valószínűség szerint azonban számbavehető erkölcsi tekintély nem fog lándzsát törni dr. Fehér Gyulával a közbizalom elnyeréséért ; mindennek dacára mégis egy veszedelem áll útjában, amely sem a fellépő egyéni súlyában, sem az általa vallott programmban nem gyökeredzik, hanem abban, hogy a már csaknem biztosra vehető ellenjelölt anyagi erejével — pénzével — fog törekedni arra, hogy a kellő varázst előteremtse a lelkek megtévesztésére. Most azután megmutathatja minden hazafi, hogy polgári jogait öntudatosan tudja gyakorolni és hogy elveiért tud áldozatot is hozni. Hiszen a „Kossuth apánk" nótáját mi is lelkesedéssel tudjuk eldalolni, mert hiszen az minden magyarnak kedves, még annak is — sőt annak sokkal őszintébben — aki e városban szivesebben látna egy néppárti képviselőt, mint egy Kossuth-pártit, aki programmjánál fogva mégis csak szögrőlvégről rokona Justh Gyulának! Különben lassankint úgy is oda jutunk, hogy a képviselőnek jellemét és egyéniségét fogjuk tekinteni, nem pedig a 67-et és 48-at, amelyeknek ha nem is körvonala, de értéke bizonyosan elmosódik. F. tárva-nyitva áll és a nemzeti érzés helyett szolgálatra kész bazárosok laknak benne. Nem csalódunk-e tehát, amidőn a mosolygó verőfény befolyása alatt a lelkünk a tavasz virágos ruháiba akarna öltözködni? Azt csak a jövő képes megmutatni azáltal, ha tisztességes eredményekhez juttatja a nemzetet. Minden bizonnyal több előrelátással kell dolgoznunk, mint azt a természet cselekszi, mert mig a rügyező fák és bokrocskák abban a reményteljes esetben bizhatnak, hogy ha az orvul támadó zimankó elpusztítja is első hajtásaikat, majd a tartalék rügyekkel — ha elkésve is — ujabb ébredést kísérelnek meg. Addig nekünk a még meglévő tetterővel és lelkesedéssel úgy kell gazdálkodnunk, mint a játékosnak utolsó pár fillérjével, mert ha még attól is megfosztanak bennünket, már valósággal koldusokként fogunk állani a nagy küzdő téren. A politikai meggyőződés tekintetében határozottan rosszabbul áll országunk népe most, mint valaha, mert hiszen ha a közeli múltra tekint, azt kell látnia, hogy alkotmányos jogának gyakorlásával meddő harcokat támogatott, amelyekből a hazának a megszületett fejetlenségen kivül más haszna valóban nincs is. A már jelzett, de még pontosan meg nem határozott választásokra folyik a készülődés. Azonban a kezdet kezdetén már is oly szavak hallatszanak, oly ijesztő jelenségek merülnek fel, hogy ezek alapján a teljes politikai zülléstől kell félteni az országot. A nép, amely hosszú évtizedek gyászos gyakorlatával szakitott, a most már sikeresen lejáratott nemzeti vezérek buzdító sza— Hogyan állunk? Az igazat nem szabad megmondanom, mert aki a való tényállásokat nem ismeri, úgy se ád hitelt szavaimnak, aki pedig ismeri, az önmagában is érzi és lesz elegendő esze, hogy felesleges elszólásokkal ne gazdagítsa baklövéseinek múzeumát. Arról van szó t. i., amiről már sok szó esett a lapok hasábjain — városunk politikai pártállásáról — amely meglepőbb fordulatokat tálalt fel már a politikai múltban, mint egy tisztességesen szeszélyes április. Azt mondja a közmondás, hogy „a szerencse kocsiján erősen és ügyesen kell megülni" — nos tehát ezt jól meg kell gondolnia annak, aki nálunk mandátumot óhajt beszerezni. Az is igaz, hogy „embere válogatja" s éppen azért tekintélyénél s egyéni súlyánál fogva is egészen más a helyzete a jelenlegi képviselőjelöltünknek : Fehér Gyula dr.-nak, mint valami ide szakadt idegennek, mindazonáltal — bár előre látjuk az egyesek háborgását — bevalljuk, sőt bejelentjük, mint a mutatkozó vélemények számontartói, hogy egy szintén súlyos személyiségű jelölt feltűnése esetén oly meglepetések is történhetnek, amilyeneket egy vérbeli függetlenségi — e fajtából kevés van e vidéken — legrosszabb óráiban sem tud elképzelni. A legnagyobb valószínűség szerint azonban számbavehető erkölcsi tekintély nem fog lándzsát törni dr. Fehér Gyulával a közbizalom elnyeréséért ; mindennek dacára mégis egy veszedelem áll útjában, amely sem a fellépő egyéni súlyában, sem az általa vallott programmban nem gyökeredzik, hanem abban, hogy a már csaknem biztosra vehető ellenjelölt anyagi erejével — pénzével — fog törekedni arra, hogy a kellő varázst előteremtse a lelkek megtévesztésére. Most azután megmutathatja minden hazafi, hogy polgári jogait öntudatosan tudja gyakorolni és hogy elveiért tud áldozatot is hozni. Hiszen a „Kossuth apánk" nótáját mi is lelkesedéssel tudjuk eldalolni, mert hiszen az minden magyarnak kedves, még annak is — sőt annak sokkal őszintébben — aki e városban szivesebben látna egy néppárti képviselőt, mint egy Kossuth-pártit, A tavasz és a politika. Esztergom, 1910. március 5. A lőcsei kalendárium százesztendős jövendömondója szégyenkezve húzza szemébe báránybőr süvegét a mosolygós tavaszi napsugár láttára, mert bizony be kell látnia, hogy a csalfa időjárás alaposan becsapta és nagyobb szarvakat rakott süvegje mellé bokrétának, mint amilyet valaha szegény halandó ember csak viselt a földön. Az emberek március elején nyári verejtéket hullatnak, fönt az égen nyárias viharfelhők tornyosulnak s a meleg esőcseppek bőségesen hullanak alá, mig odafent a sötét égboltot cikkázó villámok hasogatják. Ilyen erőszakos tavaszi időjárás van a politika berkeiben is, ahol a lehullott nemzeti lelkesedés sárgult lombjai felett megfújták az ébredésnek, a feltámadásnak trombitáját. Most azonban mindenekelőtt az a fontos kérdés merül fel, hogy vájjon helyes irányból fújnak-e a politika tavaszának simogató szellői ?! Nem hoznak-e szárnyaikon villámlós, mennydörgős fellegeket, amelyek elöl a nemzeti érzésnek vissza keli bújnia a honfiúi kebel kicsi házikójába. A Justh-féle honfiak kebele ugyan nem kicsi kunyhó, hanem tágas bérpalota, amelynek ajtaja azonban tárva-nyitva áll és a nemzeti érzés helyett szolgálatra kész bazárosok laknak benne. Nem csalódunk-e tehát, amidőn a mosolygó verőfény befolyása alatt a lelkünk a tavasz virágos ruháiba akarna öltözködni? Azt csak a jövő képes megmutatni azáltal, ha tisztességes eredményekhez juttatja a nemzetet. Minden bizonnyal több előrelátással kell dolgoznunk, mint azt a természet cselekszi, mert mig a rügyező fák és bokrocskák abban a reményteljes esetben bizhatnak, hogy ha az orvul támadó zimankó elpusztítja is első hajtásaikat, majd a tartalék rügyekkel — ha elkésve is — ujabb ébredést kísérelnek meg. Addig nekünk a még meglévő tetterővel és lelkesedéssel úgy kell gazdálkodnunk, mint a játékosnak utolsó pár fillérjével, mert ha még attól is megfosztanak bennünket, már valósággal koldusokként fogunk állani a nagy küzdő téren. A politikai meggyőződés tekintetében határozottan rosszabbul áll országunk népe most, mint valaha, mert hiszen ha a közeli múltra tekint, azt kell látnia, hogy alkotmányos jogának gyakorlásával meddő harcokat támogatott, amelyekből a hazának a megszületett fejetlenségen kivül más haszna valóban nincs is. A már jelzett, de még pontosan meg nem határozott választásokra folyik a készülődés. Azonban a kezdet kezdetén már is oly szavak hallatszanak, oly ijesztő jelenségek merülnek fel, hogy ezek alapján a teljes politikai zülléstől kell félteni az országot. A nép, amely hosszú évtizedek gyászos gyakorlatával szakitott, a most már sikeresen lejáratott nemzeti vezérek buzdító szaAZ „ESZTERGOM" TÁRCÁJA. sem látta az öreg Kádárt anélkül, hogy barna, nikotinos fogai közül a pipa ne lógott volna ki. Fáintos egy jószág volt az a pipa, valódi tajték, meggypirosra szíva, de valamikor eltört és a cigány drótozhatta össze, még pedig alaposan, de az nem baj, annál tartósabb volt, akár a falhoz is lehetett verni, ez pedig jó erkölcs egy tajtékpipánál. De hogy a tárgynál maradjak, az öregnek megjelenése kis városunkban óriási feltűnést és közderültséget keltett. Hát még amikor az életmódjára vonatkozó adatok is közismertté lettek. Mert a mi kis városunkban — általában nem merem állítani, mert rosszul járhatnék — mindenki jobban tudta, hogy a szomszéd mit ebédel és hogyan nem fizeti adósságait, mint a saját dolgait. Jaj! kérem az már csak igy van s ezen nem segíthetünk s azért tegyünk mi is igy és érdeklődjünk az öreg Kádár ügyei iránt. Megállapíthatjuk, hogy az ügyvéd úr napjában csak egyszer eszik, de akkor aztán egy kiló hust egyszerre és aztán szakácsnéra sem költ. Az luxus volna. Klientélája ugy sincs, csak az Isten tudja miből él, mert ki hitelezne neki, megfőzi ö maga az ételét, a tarhonyás birka hust. Inni ellenben szokott és pedig sűrűn és sokat, ez az egy fontos foglalkozás száműzhette csak ki fogai közül a pipát. Aki sürün és sokat iszik, az pityókos szokott lenni és ez alól Kádár bácsi semmikép sem tett kivételt, mikor aztán igy bepittyentve látták az utcán, el volt döntve a sorsa; elénekelhette a költővel: Ha az utcán véges-végig megyek, Ujjal mutat én rám minden gyerek, Utca gyerek . . . Nevettük bizony őt mindannyian, ki szembe, ki a háta mögött, kinek mint hozta magával az izlése. Egyszer aztán történt valami, no nem kell megijedni, nem oly nagy szerencsétlenség, sőt még nem is ritka eset: a dunaocsudi aranyifjúság mulatott, hogy miért, mi okból, ne kutassuk, fogadjuk el a száraz tényt, sőt ugorjuk át a tulajdonképpeni mulatságot és nézzünk be hajnali három órakor az utcai ablakon a dunaocsudi „Magyar Király" külön termébe. Óriási füstfelhő gomolyog a teremben, amely számtalan szivartól és cigarettől ered, a petróleumlámpák fénye csak nehezen töri magát keresztül e felhőkön s csak misztikus félhomályba burkolva engedi a székeken és padlón, asztal alatt és fölött boldog álomban pihenő aranyifjakat, meg az üres poharakat és pezsgős üvegeket láttatni. Az egyik sarokasztalnál pedig ketten ülnek még, mögöttük a cigány s talán már századszor játsza el azt a szép nótát, a dunaocsudi arany ifjúság indulóját, hogy: „Én és a holdvilág" ... A két ifjú közül az egyik, mint egyenruhája is elárulja, határrendőr-tiszt, a másik pedig a helybeli poéta, dunaocsudi műszóval a „holdvilág." Hogy miért épen holdvilág, azt az olvasó nagybecsű fantáziájára bízzuk. Kádár Gerö története. — Az „Esztergom" eredeti tárcája. — Minden városnak, minden falunak megvan a maga bohókás alakja, akit, ha végig megyén az utcán, a vásott utcagyerkőcök kicsúfolnak, akire mindenki ujjal mutat s akinek láttára még a komoly ember is elmosolyodik s azt mondja: — Szegény bolond. Dunaocsud mezővároskának is megvolt ez a figurája, még pedig kaputos ember, ügyvéd. Igaz, hogy a diplomáját még akkor szerezte, amikor nem járt még hozzá a doktor cim. Egyszerűen Kádár Gerőnek hivták. Dunaocsud az ország határán fekszik, nemzetiségi vidéken, ahol természetesen óriási feltűnést keltett, midőn egy nap feltűnt egy öreg szikár ember, magyaros szabású ruhában, melynek szine valaha fekete lehetett, de az idő vasfoga zöldre fakította ; a zsinórzat pedig, hol megvolt, hol pedig elelm áradt a ruháról. Esős, meg hideg időben erre a ruházatra egy bő, barna színű, kecskeszőrből készült ugyancsak kiteremtettézett malaclopó került. Az időjáráshoz mérten aztán hol a kabát, hol a malaclopó zsebéből kandikált elő a piros és zöld bőrökkel kieifrázott dohányhólyag, no meg az arra erősített pipaszurkáló; mert még senki sem látta az öreg Kádárt anélkül, hogy barna, nikotinos fogai közül a pipa ne lógott volna ki. Fáintos egy jószág volt az a pipa, valódi tajték, meggypirosra szíva, de valamikor eltört és a cigány drótozhatta össze, még pedig alaposan, de az nem baj, annál tartósabb volt, akár a falhoz is lehetett verni, ez pedig jó erkölcs egy tajtékpipánál. De hogy a tárgynál maradjak, az öregnek megjelenése kis városunkban óriási feltűnést és közderültséget keltett. Hát még amikor az életmódjára vonatkozó adatok is közismertté lettek. Mert a mi kis városunkban — általában nem merem állítani, mert rosszul járhatnék — mindenki jobban tudta, hogy a szomszéd mit ebédel és hogyan nem fizeti adósságait, mint a saját dolgait. Jaj! kérem az már csak igy van s ezen nem segíthetünk s azért tegyünk mi is igy és érdeklődjünk az öreg Kádár ügyei iránt. Megállapíthatjuk, hogy az ügyvéd úr napjában csak egyszer eszik, de akkor aztán egy kiló hust egyszerre és aztán szakácsnéra sem költ. Az luxus volna. Klientélája ugy sincs, csak az Isten tudja miből él, mert ki hitelezne neki, megfőzi ö maga az ételét, a tarhonyás birka hust. Inni ellenben szokott és pedig sűrűn és sokat, ez az egy fontos foglalkozás száműzhette csak ki fogai közül a pipát. Aki sürün és sokat iszik, az pityókos szokott lenni és ez alól Kádár bácsi semmikép sem tett kivételt, mikor aztán igy bepittyentve látták az utcán, el volt döntve a sorsa; elénekelhette a költővel: Ha az utcán véges-végig megyek, Ujjal mutat én rám minden gyerek, Utca gyerek . . . Nevettük bizony őt mindannyian, ki szembe, ki a háta mögött, kinek mint hozta magával az izlése. Egyszer aztán történt valami, no nem kell megijedni, nem oly nagy szerencsétlenség, sőt még nem is ritka eset: a dunaocsudi aranyifjúság mulatott, hogy miért, mi okból, ne kutassuk, fogadjuk el a száraz tényt, sőt ugorjuk át a tulajdonképpeni mulatságot és nézzünk be hajnali három órakor az utcai ablakon a dunaocsudi „Magyar Király" külön termébe. Óriási füstfelhő gomolyog a teremben, amely számtalan szivartól és cigarettől ered, a petróleumlámpák fénye csak nehezen töri magát keresztül e felhőkön s csak misztikus félhomályba burkolva engedi a székeken és padlón, asztal alatt és fölött boldog álomban pihenő aranyifjakat, meg az üres poharakat és pezsgős üvegeket láttatni. Az egyik sarokasztalnál pedig ketten ülnek még, mögöttük a cigány s talán már századszor játsza el azt a szép nótát, a dunaocsudi arany ifjúság indulóját, hogy: „Én és a holdvilág" ... A két ifjú közül az egyik, mint egyenruhája is elárulja, határrendőr-tiszt, a másik pedig a helybeli poéta, dunaocsudi műszóval a „holdvilág." Hogy miért épen holdvilág, azt az olvasó nagybecsű fantáziájára bízzuk.