ESZTERGOM XV. évfolyam 1910

1910-02-20 / 8. szám

Nem nehéz dolog ma kegyetlen szatírát írni az emberek silányságáról. Nem igy t. Uraim ! Nem szabad a hatalomért ily önző módon kapaszkodni, nem szabad kikapcsolni, bekapcsolni, paktumokat kötni, ellenfélt és barátot a lehetetlenségnek kiszolgáltatni; nem szabad dátumos jelszavakkal megfertőzni a politikai levegőt; nem szabad besúgások, kirúgások, berúgások, csalárd biztatgatások, ámításokkal bizalmában megtörni a nemzeti energiát; nem szabad hazudni, se fölfelé, se lefelé; hanem a zászló mellett szilárdan ki kell tartanunk. Amely párt a hatalomért elveit majd szögre akasztja, majd hangoztatja; vallja, de politikai életében nem ezen elv szellemében gondolkozik, érez és akar: az nem szimbolizálja az ideális nemzeti közérzést; az a párt álljon félre és ne bolondítsa sületlenségeivel a politikai világot. Maróti. Katholikus iskoláink újabb veszedelme. Aki a katholikus iskolaügyek iránt Őszinte érdeklődéssel és meleg rokonszenvvel viseltetik, megdöbbenéssel lapozgatja a tanügyi lapokat, főképen azoknak pályázati hirdetéseit. Kétszerháromszor hirdetik az iskolaszékek a kántortanitói állásokat s pályázó egyetlenegy sincsen. Érthetetlen állapot, hogy ma, midőn az emberek a megélhetés gondjaitól űzetve, egy-egy megüresedett állásért tömegesen tolonganak, s céljuk elérésében még az eszközökben sem válogatósak, ugyanakkor a kántortanitói álásokra egyetlenegy pályázó nem akad, dacára, hogy az 1907. évi tanügyi törvény a tanitói karnak a tisztességes megélhetést az egész vonalon biztosította. Talán a tanitói pályát kevesen választják? Épen nem. Sőt bizonyos tekintetben túltermelés észlelhető, hisz a hivatalos kimutatások szerint 2000 tanítónő állás nélkül van, s pedig nem azért mert e kenyérkeresetre rá nem volna utalva, hanem mert állást nem kaphat. Kutassuk csak okait ennek a sajátságos állapotnak annál is inkább, mert ebben kath. iskoláinknak nagy veszedelme rejlik, ha idejekorán elejét venni nem tudjuk. A mai nemzedék a tanitói pályát sokkal függetlenebbnek képzeli, mint a kántortanitói állást, sőt egyik másik talán olyan szánakozó kicsinyléssel nézi pályatársát, aki véletlenül kántortanító, aminek oka talán egyrészt abban rejlik, hogy az a kántortanító nehezebben jut hozzá szerény fizetéséhez, másrészt sokkal hamarabb kerülhet érdekösszeütközésbe az egyház képviselőjével, s ha nem elég tapintatosak, könnyen bekövetkezik a kenyéririgység s a folytonos fondorkodás, s egymás munkájának lekicsinylése, sőt mesterkélt akadályok gördítése, ami teljesen elegendő arra, hogy a legnemesebb törekvést már csirájában tönkre tegye. Komoly oka a kántorhiánynak az is, hogy társadalmi szervezetek itt számításba nem jöttek. Minden vonakodás nélkül léptem át határaikat, ha útirányom ugy kívánta, mig végre utam elvezetett Krisztus egyházába. Konfirmáció-fogadalmam miatt nem merülhettek fel lelkiismereti aggályaim, mert hisz az evangélikus alapelvek közé tartozik a tan, hogy a fogadalom nem kötelező, ha az a személyes hittel s a legbensőbb meggyőződéssel ellenkezik. Ezen elv nélkül protestáns szempontból is lehetetlen volna Luther fellépését igazolni. Azonkívül egyháznak csak annyiban van létjoga, amennyiben általa Krisztushoz közelebb juthatunk. Tehát ha valaki arra a meggyőződésre jut, hogy őt vallása Krisztustól távol tartja, el kell attól fordulnia. Ez a meggyőződés oly eleven volt bennem, hogy a Krisztussal való végleges szakítást s az örök üdvösségem elvesztését elkerülhetetlennek tartottam, ha a katholikus egyházba való visszatérésemet tovább halogattam volna. Ezért kellett átlépnem. Más választásom nem volt. Nem szeretnék hosszasabban beszélni a különféle tapasztalatokról, melyeket átlépésem idejében szereztem. Csak azt jegyzem meg, hogy lépésemet sok ember sokkal inkább rosszalta, mintha liberális protestáns, szabadgondolkodó, Istentagadó, vagy a jó ég tudja mivé lettem volna. Beláttam, hogy az úgynevezett vallási türelem mindent eltűr, amit csak gondolni lehet, egyedül az igazságot nem. Attól visszahökken. Annál örömteljesebben üdvözöltem én az igazságot, melynek az a jellegzetessége és pecsétje, hogy mindig támadják." Németből: Hévey Gyula. a tanítóképzőkből manapság kikerült ifjúság az állami iskolát vágyai netovábbjának képzeli s azért a zenei képzésével mit sem törődik s később ezen ok miatt nem is pályázhatik kántortanitói állásra. Sajnos, igazat kell adnunk ezen felfogásnak, mert, bár minden tanítónak megvan manapság a tisztességes kenyere, az állami tanítók tényleg mégis kedvezőbb helyzetben vannak. Ne feledjük azt sem, hogy nagy baj az is, miszerint a kántortanítónak két terhet raknak a vállaira, a szerény fizetést pedig csak egyszer mérik. Egy rókáról két bőrt lehúzni nem lehet. A kántortanító vezessen egy osztályt épen úgy mint az osztálytanító 1000 korona fizetésért, s mikor az a tanitó pihen és szórakozik, akkor a kántor végezze ingyen az egyházi teendőket. Csak ilyen körülmények között történhetett meg az a furcsa eset, hogy mikor az egyik iskolánál megüresedett az osztálytanítói állás, az ugyanott működő kántortanító is pályázott reá. Ne mondja senki, hogy a kántortanitói jövedelem csak papiroson 1000 korona, a valóságban több, hisz a pályázati hirdetések szerint 200, 300, 400 söt van 700 korona államsegélyes kántortanitói állás, milyen forrásból kerüljön ki az a többlet, mikor a nép hovatovább szegényebb lesz s s igy a stola-jövedelem megfogyatkozik, talán az ostya sütés, harangozás, koleda stb. s ehhez hasonló mellékjövedelmek emelik. Nem elég, hogy a jövedelem szerény, de még azt a csekélységet is 20 féle cimen 10 féle forrásból 20, 30 és 50 korona összegekben utalják ki, majdnem annyi részletben, ahány napja van az esztendőnek, még jó, ha minden korona után áldomást nem követelnek tőle. Arról az állapotról ne is beszéljünk, amikor, s ahol csak nagy huza-vona mellett folyik be a párbér, ez a „valóságos uri koldulás". Tudom jól, az 1907. évi új iskolai törvény ezen állapotot ideálisan óhajtotta megoldani, de mit ér, ha a valóság mást mutat, mint a törvényparagrafus. Az is kellemetlen körülmény, dacára a szt. írásnak: Senki két úrnak nem szolgálhat, hogy a kántor-tanítónak nem is két, hanem három úr parancsol, a kir. tanfelügyelő, az iskolaszék, az egyházi föllebbvalói, mig az állami tanitó csak egy urat ismer, amely törekvő munkálkodását méltányolni is tudja, mig a falusi iskolaszékek a kántortanítót olyan szükséges rossznak tartják, amely a nép nyakán élősködik s amelyet lerázni nem lehet. Ha olyan nagyon komoly nem volna s a mellett sajnálatos, bizony nevetséges, hogy legjobb a helyzetük azon kántortanítóknak, akik olyan községben működnek, ahol állami iskola van. Államosítás előtt egy fizetésért végezték az iskolai s egyházi teendőket, most ugyanazon fizetést élvezik a kántori teendőkért, az osztály vezetésért megkapják a tanitói fizetést a lakbérrel együtt. S még csodálkozunk ezek után azon, hogy a legtöbb kántortanító az államosításért lelkesedik s minden követ megmozgat, hogy iskoláját az állam vegye át. Ki az, aki anyagi boldogulását ne óhajtaná?! Bizony-bizony rövid időn belül oda jutunk, hogy nem lesznek kántortanitóink, vagy csak kétes exisztenciák fognak pályázni, akiknek helyzetük valahol már tarthatatlan lesz, vagy a körülmények kényszerítő hatása alatt még az apostol szavait is: „mulier taceat in ecclesia" meg fogjuk hazudtolni, s alkalmazunk női kántorokat. Igaz, furcsa lesz, amikor a káplán vagy a plébános hölgy kántorral végzi majd a temetési s egyéb szertartásokat. Nem a szabadkőműves fészkelődés, hanem a kántor-hiány fogja siettetni a kath. iskolák államosítását. Az egyes községek ezen fizetésrendezést saját jószántukból és erejükből — ritka kivétellel — keresztül vinni nem fogják soha. Ma már a nép országszerte úgy nyilatkozik, mint annak idején a lelkesedő nemesség mondotta Mária Teréziának: „Életünket és vérünket . . . igen ... de zabot ... azt nem." Szívvel-lélekkel kívánjuk a kath. iskolák megmentését, de mi pénzt nem adhatunk. Még nincsen későn, de itt a legfőbb ideje, hogy tegyünk valamit. A helyes megoldási módozatok sürgős ajánlását a nálamnál hivatottabbak bölcsességére bízom. Janics Ferenc, plébános. Fllámogassuk szívvel-lélekkel, vagyis tollal és pénzünkkel főegyházmegyénk érdekeit szolgáló egyetlen lapunkat! Politikai apróságok. A Justh-párt azzal vigasztalja magát, hogy az iglói választás az új kormánynak négyszázezer koronáját emésztette föl. A győzelem tehát nem teljes, sőt megbélyegző, mig Batthyányi Pál gróf visszalépése bölcs, okos és önérzetes. Mi azt mondjuk, hogy nem igazságos, mert Justhék sem cselekedtek egyébként. Justhék a nemzeti érzésre hivatkozva, azt a végletekig felizgatva mentek a harcba; Hieronymiék pedig pénzzel operáltak. Egy kutya az mind a kettő, mert azt igazolja, hogy Magyarországon a mandátumok eladók. Azé aztán a dicsőség, ki többet ad érte. Nem csoda, mert „romlott az intelligencia és gyönge a nép". Az újságíró Kossuth szombaton szokott megfelelni lapjában mindenkinek, aki a politikus Kossuth viselt dolgait erősen megkritizálja. Ugy hallatszott annak idejében, hogy az újságíró Kossuth az iglói kirohanásra lapjában meg fog felelni és a súlyos vádak ellenében megvédelmezi a politikus Kossuthot. Meg is tette, de nem nagyon sikerült a szerecsenmosás. Azt azonban Klio is feljegyezte, hogy folyó hó 11. és 18-án Szterényi volt kereskedelmi államtitkár felkereste egykori principálisát és egy óráig konferált vele. Miről tárgyaltak? bulletint nem adtak ki s az újságok riporterjei nem interjuvolták meg a nagy államférfiakat. Igy történt aztán meg az, hogy a tanácskozás eredménye titokban maradt. Kár, kár, kár. A bosnyák charta foglalkoztatja most a politikai berkeket. Homály föd mindeneket. Azt tudni csupán, hogy Khuen mossa a kezét, mert magáról elhárítja a felelősséget. Azt mondja, hogy ő e kérdést örökségképen vette át a Wekerle kormánytól. A fejszét még elődei erősítették a nyélbe; ő csak most már ütni fog vele. A politikai berkekből felhangzik a tiltakozás, hogy nem volna szabad Khuennek a kezébe adott fejszét a bosnyák abszolutizmus gyökerére tenni, mert még utóbb el fogja vágni a gyökérrel a köteléket is, mely Boszniát és Hercegovinát a magyar koronához fűzi. Inkább maradna minden a régiben. Csodálatos dolog ez: féltik a bosnyák alkotmányt és a magyar alkotmányt beteges ambíciójukkal, őrjitő hatalomvágyukkal majdnem martalékul dobták. Lombroso Cezart idézzük, ki azt mondja, hogy a lángész lélektana az őrültséggel rokonságban áll. * * * A bosnyák törvényhozó testületnek 72 választott és 20 virilista képviselője lesz. Ebből szerb orthodox 36, müzlim 29, kath. 21, zsidó 2. Négy hivatalbeli virilista felekezete közömbös. Azt olvassuk egy helyen, hogy Mezei Mór és Bosenbefg Gyula Székely Ferencet a „Nemzeti társaskör"-ben lefogták, hogy deprecáljanak nála a bosnyák zsidókérdésben. Nem tiszteletreméltó érdeklődés ez? Hallottunk-e valami mozgalomról nálunk, mely a bosnyák katholikus kérdést tárgyalta? Nem — mondják sokan — mert Bosznia és Hercegovinában a katholicizmus aranykorát éli. Ugy éljen a Szmetán feje! * * * A „Nemzeti társaskör" főbb matadorai bizalmas tanácskozásra ültek egybe. Az újszülött nevét kellett kieszelni, mert az csak ugy hódítja meg a nemzeti közérzületet. Felszólamlások történtek azon irányban, hogy a név nagyon mellékes, mert az újszülöttet örökbe fogadják a régi alkotmánypártiak. Mások azt mondották, hogy miután a régi szabadelvű párt reaktiválásáról van szó s mert az nevében és szellemében lejárta a nép előtt magát s mert a szabadelvüségnek élni kell akármilyen cégér alatt is: nagy súlyt helyeznek arra, mi lesz az új párt neve? Egyik azt akarta, hogy az újszülött vegye fel a régi százrétü köpönyeget és legyen szabadelvű. A másik perhorreszkálta ezt az elnevezést, mert érzi, tudja, hogy a magyar keresztény ember a szabadelvű elnevezés alatt olyan érdekszövetséget ért, melynek tagjai a szabadelvüség hamis köpönyege alatt a legembertelenebb jogfosztásban, zsarnokságban utaznak. A harmadik azt mondotta, hogy az újszülött neve Nemzeti párt legyen. Apage satanas, kiáltották kórusban a tagok, mert Apponyi nemzeti pártjára gondoltak, mely már egyszer fenn ragyogott a politikai égen, de csakhamar le is tünt. Ez nem lehet az újszülött neve, mert az új párt Apponyival minden közösséget kizártnak tekint. A negyedik idegesen ugrik föl helyéről és ajánlja, hogy Nemzeti szabadelvű párt legyen. Ez meg hosszú, komplikált, de egyébként is fából vaskarika. Ilyen cégérrel nem lehet a választás küzdelmeibe be-