ESZTERGOM XV. évfolyam 1910

1910-12-11 / 50. szám

XV. évfolyam. Esztergom, 1910. december 11. 50. szám. ESZTERGOM POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Előfizetési árak : Egész évre 10 kor., fél évre 5 kor. Egyes szám ára 16 fillér. Felelős szerkesztő: ROLKÓ BÉLA. Kéziratok a szerkesztőség, előfizetések a kiadóhivatal (Szeminárium) eimére küldendők. Hirdetések felvétetnek Buzárovits Gusztáv körű vkereskedésében. Esztergom, 1910. december 9. -— Utazás a választás felé. Az előre látó és körültekintő ember, amikor bizonytalan és veszedelmes útra indul, amelyet mégis eredményesen akar megjárni, előre bocsájtja a józan eszét s annak az útmutatása szerint mozgatja a lábait, lóbálja a kezeit és pörgeti a nyelvét. A helybeli munkapárt nagy útra, kalandos útra indult. Papi asszisztenciával liberális képviselőt akart liferálni a boldogan uralkodó kormánynak, hiszen ez nem is olyan nagy dolog, csak fordítottja a múltkori választásnak, amikor a zsidók asszisztenciájával letörték a pap-jelöltet. A lábak kapálódznak, a kezek handabandáznak, a nyelvek pörögnek, az ész azonban hátramaradt, hogy az előrelátó megfontolás helyett ismét a kétszínű sajnálkozás avagy — tegyük fel a jobbikat — késő megbánás munkáját végezze. Az egész dologban az a legsajnálatosabb, hogy hamis információkkal ily kellemetlen helyzetbe hozták azt a derék főurat, akit — politikájától eltekintve — mi egy hónap előtt tisztelni és szeretni tanultunk meg. A helybeli demagógia újabb alkalmat nyert, hogy torkát újra kitáthassa a papságra, amelynek „feneketlen papzsákjából" épen azok kapnak legtöbb alamizsnát, akik leginkább köhögnek. A papság még nem nyilatkozott, nem tüntetett, de még nem is szavazott, ők azonban már tudják, hogy ki mellett foglaltak állást. Talán az a baj, hogy csak három munkapárti főpap volt az arénái gyűlésen ? Vagy talán egy praelátusnak kellett volna vinnie a munkapárti jelölt zászlóját?! Dobbal, sippal, fütyülővel, handabandázással nem szavazót, de még sárga-szájú fiók verebet se lehet fogni. A nagy lárma csak arra jó, hogy gróf Széchenyi Emilnek még személyes' tisztelői is, elforduljanak a munkapárttól. Különben is annyira vitte már a dolgot a „helybeli demagógia", amely eddig bénán, sántán dísztelenül hentergett, de amelyet a Kálmán-féle választás meggyógyított, feltámasztott, jóllakatott, kiruházott, hogy ha még az országos polilikai pártállástól eltekintve a rokonszenves Széchenyi-Km'ú gróf mellé is szeretne valaki állani, már csak azért sem teszi, nehogy a munkapártnak egy ujabb győzelme még inkább megerősítse azt az érdekszövetséget, amely az első sikeren felbátorodva annyi semmirevaló okvetetlenkedéssel, utcai hetykélkedéssel zavarta a békés polgárságot. Annyi bizonyos, hogy gondviselésszerű esemény volt városunk életében Szemere Miklós fellépése, mert, ha ő ide nem jön, nagy nevével meg nem bontja idején azt a tábort, amelyet á demagógia önmaga köré gyűjtött, ma már nagyon furcsán festene mind a városi, mind a megyei képviselők serege. Ha Széchenyi Emil gróf ismerte volna a helyi viszonyokat, az egyháznak helyi érdekeit, bizonynyal nem lépett volna fel munkapárti programmal, viszont, ha nem kapja meg a mandátumot, örülhet és örülnie kell, hogy a saját katholikus táborát nem sodorta kellemetlen, igen kellemetlen helyzetbe. Éljen Széchenyi Emil gróf a katholikus táborban, de ne a munkapártban ! F. pályán, Sopron megye főispáni székén tünt föl. Mint hallottuk, működésében szigorú sáfár volt, aki bizalmi állásában kormánya érdekeit a nagyobbrészt ellenzéki (főképpen néppárti) vármegyében nagy energiával képviselte. Ezt az energiát az ellenzék különösen a képviselőválasztások alatt érezte érezhető módon. A szabadelvüpárt bukása után a közéleti fórumról ö is eltávozott. Legutóbbi szereplése a kath. nagygyűlésre esik, ahol a katholikus egyesületek országos szövetségének elnökségi (gróf Zichy János miniszter az elnök) felkérésére, az elnöki tisztet viselte. Elnöki megnyitója előkelő színvonalon álló, elég bátor, tartalmas, szimpatikus és szép beszéd volt. Sürgette a katholikus világnézet bevitelét az állami gépezetbe és a társadalom organizmusába. A beszéd egyik részében azonban a magyar katholicizmus ujabbkori restaurációjának alapvetését az „Országos Katholikus Szövetség" munkájának s érdemének hangoztatta, amely tévedést az „Alkotmány" sietett is kikorrigálni. Tényleg, a magyar katholicizmus ujabbkori megújhodásának kezdeményezése előbbi keletű. A 90-es évek egyházpolitikai küzdelmeinek s ezzel a néppárt alakulásának idejére esik. Széchenyi Emil gróf tévedését megmagyarázza azonban azon körülmény, hogy a magyar katholicizmus ezen- tevékenységében s küzdelmeiben nem vett részt, nem állott hadsorainkban s igy természetesen közelebbről nem ismerhette katholikus mozgalmaink alapvető hőskorát. Állítólag a kormánynak figyelme a katholikus nagygyülési szereplése alapján fordult Széchenyi Emil felé, akit éppen eme szereplése citnén tartott értékes Esztergom, 1910. december 9. -— Utazás a választás felé. Az előre látó és körültekintő ember, amikor bizonytalan és veszedelmes útra indul, amelyet mégis eredményesen akar megjárni, előre bocsájtja a józan eszét s annak az útmutatása szerint mozgatja a lábait, lóbálja a kezeit és pörgeti a nyelvét. A helybeli munkapárt nagy útra, kalandos útra indult. Papi asszisztenciával liberális képviselőt akart liferálni a boldogan uralkodó kormánynak, hiszen ez nem is olyan nagy dolog, csak fordítottja a múltkori választásnak, amikor a zsidók asszisztenciájával letörték a pap-jelöltet. A lábak kapálódznak, a kezek handabandáznak, a nyelvek pörögnek, az ész azonban hátramaradt, hogy az előrelátó megfontolás helyett ismét a kétszínű sajnálkozás avagy — tegyük fel a jobbikat — késő megbánás munkáját végezze. Az egész dologban az a legsajnálatosabb, hogy hamis információkkal ily kellemetlen helyzetbe hozták azt a derék főurat, akit — politikájától eltekintve — mi egy hónap előtt tisztelni és szeretni tanultunk meg. A helybeli demagógia újabb alkalmat nyert, hogy torkát újra kitáthassa a papságra, amelynek „feneketlen papzsákjából" épen azok kapnak legtöbb alamizsnát, akik leginkább köhögnek. A papság még nem nyilatkozott, nem tüntetett, de még nem is szavazott, ők azonban már tudják, hogy ki mellett foglaltak állást. Talán az a baj, hogy csak három munkapárti főpap volt az arénái gyűlésen ? Vagy talán egy praelátusnak kellett volna vinnie a munkapárti jelölt zászlóját?! Dobbal, sippal, fütyülővel, handabandázással nem szavazót, de még sárga-szájú fiók verebet se lehet fogni. A nagy lárma csak arra jó, hogy gróf Széchenyi Emilnek még személyes' tisztelői is, elforduljanak a munkapárttól. Különben is annyira vitte már a dolgot a „helybeli demagógia", amely eddig bénán, sántán dísztelenül hentergett, de amelyet a Kálmán-féle választás meggyógyított, feltámasztott, jóllakatott, kiruházott, hogy ha A jelöltek. Az esztergomi választókerületben megtörtént a jelölés. A munkapárt gróf Széchenyi Emilt jelölte, az ellenzéki koaleált választók Szemere Miklóst léptették fel pártonkívüli programmal. Széchenyi Emil Boldogasszony Szeplőtelen Fogantatásának ünnepén mondotta el programmbeszédét, Szemere Miklós ma vasárnap tartja. Mindkét jelölt korrekt uri ember, elveikben puritán meggy özödésüek, 67-es közjogi alapon állók és semmiféle köztisztességi akadály nem feszélyezte eddigi hazafias életpályájukat. Széchenyi Emil politikával eddig alig foglalkozott. A közigazgatási pályán, Sopron megye főispáni székén tünt föl. Mint hallottuk, működésében szigorú sáfár volt, aki bizalmi állásában kormánya érdekeit a nagyobbrészt ellenzéki (főképpen néppárti) vármegyében nagy energiával képviselte. Ezt az energiát az ellenzék különösen a képviselőválasztások alatt érezte érezhető módon. A szabadelvüpárt bukása után a közéleti fórumról ö is eltávozott. Legutóbbi szereplése a kath. nagygyűlésre esik, ahol a katholikus egyesületek országos szövetségének elnökségi (gróf Zichy János miniszter az elnök) felkérésére, az elnöki tisztet viselte. Elnöki megnyitója előkelő színvonalon álló, elég bátor, tartalmas, szimpatikus és szép beszéd volt. Sürgette a katholikus világnézet bevitelét az állami gépezetbe és a társadalom organizmusába. A beszéd egyik részében azonban a magyar katholicizmus ujabbkori restaurációjának alapvetését az „Országos Katholikus Szövetség" munkájának s érdemének hangoztatta, amely tévedést az „Alkotmány" sietett is kikorrigálni. Tényleg, a magyar katholicizmus ujabbkori megújhodásának kezdeményezése előbbi keletű. A 90-es évek egyházpolitikai küzdelmeinek s ezzel a néppárt alakulásának idejére esik. Széchenyi Emil gróf tévedését megmagyarázza azonban azon körülmény, hogy a magyar katholicizmus ezen- tevékenységében s küzdelmeiben nem vett részt, nem állott hadsorainkban s igy természetesen közelebbről nem ismerhette katholikus mozgalmaink alapvető hőskorát. Állítólag a kormánynak figyelme a katholikus nagygyülési szereplése alapján fordult Széchenyi Emil felé, akit éppen eme szereplése citnén tartott értékes AZ „ESZTERGOM" TÁRCÁJA. a hatalmns Pánt, a mezők, a rónák, az erdők és berkek istenét. Másodszor járja már végig a tavasz első mosolygó sugara óta bájos birodalmát — az édes természetet. — Az első útja alkalmával életet nyert csírák és magvak most hálából hímes virágszőnyeggel teritik be lába előtt a földet! Zefirszerű palástjának legalább a szegélyét cirógatja végig mindegyik hálatelt szívvel s az isten, a mirtusszal koszorúzott Pán mindegyikre rámosolyog s mindegyiket körülcsókolgatja rózsaillatos, susogó szellőivel. Kíséretében vannak az erdők és berkek nimfái, kiknek pajzán, dévaj kacaja mindenfelé felveri az álmodozó és szerelmi mámorba merült virágocskákat! Kirebbentik szerény fészkéről Pán legkedvesebb madarát, az egyszerűségében is kedves pacsirtát és a hűs völgyek bánatosan búgó gerléjét! Diadalútjában hozzászegődnek a múzsák és az istennők dalos ajkú papnői s zeng lágyan, szenderítőn bájos gitárjuk, ajkukon pedig ömlik a szűzi szemérem ihlette dal: Neked hódolnak erdő és mező, Neked hatalmas isteni Pán; Jöttödre vírúl a bús temető Szellőid csókos, mézajakán! Igy zengenek a múzsák szűz lantosai s az isten örül a hódolatnak. Neki nem a magas, fényes olympus szerez örömet, hanem a mezők virága. Neki nem kell a bűnös olympus csábos fénye s a piros Ganyméd szolgálata, hanem inkább a madárdalban és az illatos szamócában leli örömét. S ime, amerre csak megy, amerre átvonul, új élet fakad nyomán. Egyik kedves gyermeke, egy szép szőke görög pásztorfiú őrzi nyáját a hegyoldalon s mig a gyermek hű kutyájával megkerüli báránykáit, addig a tarka köpenyén hátrahagyott sípja Pán ihletére gyökeret ver a köpenyen keresztül és sudár égerré nő s a rekettyésben metszett pásztorbotja pedig kizöldül kezében. Jóságos szíve nyitva áll ilyenkor az istennek s aki könnyes szemét ráveti bizalommal, azon segít, annak letörli könnyeit, mért ő csak örömöt akar maga körül látni. Amint egy rózsás kerten vonul át, meghallja panaszát a szeiid fehérrózsának, amely resteri egyszerűségét s díszt, pompát akar. De megnyugtatja a kis rózsát szavaival, mert — úgymond — az egyiknek dísz, a másiknak illat adatott! Te ez utóbbiak közé tartozol! Légy büszke szép lánykám édes illatodra, mert még az olympuson is te vagy a legkedveltebb ártatlanságot hirdető színed s édes, mámorító illatod miatt. Felvidult e szókra a kesergő rózsa s ózondús illatát ő is a zefirszárnyakra bocsájtotta, hogy vigyék továbbtovább, amerre az isten halad, hogy útjában körülillatozzák az úrat, ki őket teremtette s dísszel, pompával ajándékozta meg. Igy haladt virányról-virányra, erdőn-mezőn keresztül Pán, a természet úra s ime amint az Amikor a pipacs is arát kapott. (Rege.) Lágy fuvalom kél a ióni tenger dallamos hullámain s jön, közelít a bús ciprusok, a néma áloék s a díszlő borostyánok hazája, Görög hon felé. Szárnyaira vette India csábos meséit, Arábia sötétszemü lányainak tüzes, szilaj dalait; hozza lágy keblén az ábrándos ióni nők édesbús sóhajait s magába vegyíti a tenger halászlegényeinek andalító énekeit. Partra ér a fuvalom. Mély bókolással hódol előtte a büszke jegenye s a karcsú éger; lágyan suttog neki a hősök sírjait díszítő néma ciprus és a síró szomorú fűz; illatárt vegyít beléje a hirtelen kifeslő rózsa és mirtusz s dalt zengenek neki a mezők, a berkek és az erdők dalosai. Ki ez a nagy úr? Ki ez a méltóságosan haladó királyi személy? Óh te ember, csak te nem ismered? Csak te nem tudod még ki járja hímes mezőidet? Nézd a legkisebb fűszál, a legelrejtettebb virágocska is örömkönnyekben fürdik s örömmámorban csókolódzik szomszédjával, mert mind megismerte urát, a hatalmns Pánt, a mezők, a rónák, az erdők és berkek istenét. Másodszor járja már végig a tavasz első mosolygó sugara óta bájos birodalmát — az édes természetet. — Az első útja alkalmával életet nyert csírák és magvak most hálából hímes virágszőnyeggel teritik be lába előtt a földet! Zefirszerű palástjának legalább a szegélyét cirógatja végig mindegyik hálatelt szívvel s az isten, a mirtusszal koszorúzott Pán mindegyikre rámosolyog s mindegyiket körülcsókolgatja rózsaillatos, susogó szellőivel. Kíséretében vannak az erdők és berkek nimfái, kiknek pajzán, dévaj kacaja mindenfelé felveri az álmodozó és szerelmi mámorba merült virágocskákat! Kirebbentik szerény fészkéről Pán legkedvesebb madarát, az egyszerűségében is kedves pacsirtát és a hűs völgyek bánatosan búgó gerléjét! Diadalútjában hozzászegődnek a múzsák és az istennők dalos ajkú papnői s zeng lágyan, szenderítőn bájos gitárjuk, ajkukon pedig ömlik a szűzi szemérem ihlette dal: Neked hódolnak erdő és mező, Neked hatalmas isteni Pán; Jöttödre vírúl a bús temető Szellőid csókos, mézajakán! Igy zengenek a múzsák szűz lantosai s az isten örül a hódolatnak. Neki nem a magas, fényes olympus szerez örömet, hanem a mezők virága. Neki nem kell a bűnös olympus csábos fénye s a piros Ganyméd szolgálata, hanem inkább a madárdalban és az illatos szamócában leli örömét. S ime, amerre csak megy, amerre átvonul, új élet fakad nyomán. Egyik kedves gyermeke, egy szép szőke görög pásztorfiú őrzi nyáját a hegyoldalon s mig a gyermek hű kutyájával megkerüli báránykáit, addig a tarka köpenyén hátrahagyott sípja Pán ihletére gyökeret ver a köpenyen keresztül és sudár égerré nő s a rekettyésben metszett pásztorbotja pedig kizöldül kezében. Jóságos szíve nyitva áll ilyenkor az istennek s aki könnyes szemét ráveti bizalommal, azon segít, annak letörli könnyeit, mért ő csak örömöt akar maga körül látni. Amint egy rózsás kerten vonul át, meghallja panaszát a szeiid fehérrózsának, amely resteri egyszerűségét s díszt, pompát akar. De megnyugtatja a kis rózsát szavaival, mert — úgymond — az egyiknek dísz, a másiknak illat adatott! Te ez utóbbiak közé tartozol! Légy büszke szép lánykám édes illatodra, mert még az olympuson is te vagy a legkedveltebb ártatlanságot hirdető színed s édes, mámorító illatod miatt. Felvidult e szókra a kesergő rózsa s ózondús illatát ő is a zefirszárnyakra bocsájtotta, hogy vigyék továbbtovább, amerre az isten halad, hogy útjában körülillatozzák az úrat, ki őket teremtette s dísszel, pompával ajándékozta meg. Igy haladt virányról-virányra, erdőn-mezőn keresztül Pán, a természet úra s ime amint az