ESZTERGOM XV. évfolyam 1910

1910-11-27 / 48. szám

állami iskolák közt is láttam már olyant, ahol a tanitó kezében nem volt nürnbergi tölcsér. Franciaországban meg az iskolák államosításával emelkedett az analfabéták száma. De nem csoda. Önök a malteros kanál lovagjai. A tanitásügy önöknek túlmagas. Az sem bosszantsa a malteros kanalat, hogy a pap hit- és erkölcstant tanit, mert csak ennek van a társadalomban legnagyobb haszna. Az erkölcstan mindenkit a köztisztességre tanit. Nem verekedésre, gyújtogatásra, gyilkolásra, lopásra, hanem a felebaráti szeretetre. Önöknek ez fáj? Ha azt akarják, irják meg, hogy kössenek fel minden malteros kanalat az első fára, de nem fogják azt elérni, hogy ezt tanitsa a hivatásának magaslatán álló pap. Ha önöknek nem kell erkölcs, nevezzék magukat bár erkölcsteleneknek, de a társadalomban nem fognak kulturális munkát végezni, csak butítást. Ha önöknek egy nyomorító tan a szülök tisztelete, a lopás és verekedés tilalma, tanitsák gyermekeiket arra, hogy önöket elverje, lopjon, gyilkoljon, de akkor tessék családjukkal az északi sarkra költözni, mert itt mások is laknak, akiknek az önök destruktiv módszere és irányzata nem kell. A hit dolgai pedig nem az önök agyrémein fordulnak meg, hanem okos emberek, még nagy természettudósok is össze tudták azt egyeztetni a világrenddel, az önök gögicsélései tehát számitásba nem jöhetnek. Csak azt jegyezzük meg, hogy miattunk ha akarják, majomnak nevezhetik a saját ősapjukat, avagy valljanak akármit, higyjenek akármit — mert hinni önök is fognak — önöket sajnálni sokan fogják, kevesen talán követni is, de nagy Ízléstelenség kell ahhoz, hogy mások legszentebb érzelmeit malteros kanalukkal bepiszkítsák. Szedjenek a saját jászolyukhoz kötött pártfeleiktöl milliókat, hogy saját munkájuk után élhessenek, de mások tisztességes munkáját befeketíteni nagy népbutitás. Ha önöknek fáj, hogy annyi kórházat gondoznak az önök lovagiatlan és durva kirohanása szerint az állam pénzén tenyésztett apácák és barátok, azok önöket is, ha bekerülnek oda, jóságos szeretettel fogják ápolni, azért csak malterozzanak tovább. Recsegés . . . ropogás . . . ablakcsörrenés! A krákogó lovagok tovatűnnek recsegő lovaikon s én riadtan ülök fel ágyamban, miközben az ablakot kémlelem. Újra zörgés, ablakcsörrenés, de hosszan, tartósan, taktusra, nem úgy mint a szél csinálja. Talpra ugrom . . . kisanditok az ablakon. Nagy báránybőr süveg izeg-mozog az ablakom előtt és egy daróc subát lenget a szél, melyben az uradalmi hajdú szeretne védelmet találni a cudar idő ellen. Mikor észrevesz, megböki süvegét: „Bocsásson meg, hogy zavarom, ellenőr úr!" „Mi baj János?! Mit akar?!* — szólok ki türelmetlenül. „Baj épen nincs, tekintetes uram, — feleli nyugodtan — csak két csendőr zörgetett fel az imént, mert hogy a „Csalit"'ban, ahol a szarvasok tanyáznak, vadorzókat vettek észre." Az izgalom végig futott a testemen: „Tüstént kész leszek; addig hivják össze a csőszöket és a vadőröket!" „Már nagyobbrészt együtt vagyunk" — hangzik a felelet, mialatt serényen hozzálátok az öltözködéshez. A ruhákat hamarosan magamra hánytam s a puskám után nyúltam, mely a falon függött a sok régi fegyver és agancs között. Megtöltöttem a puskát, miközben önkénytelenül elnevettem magam. De e nevetés inkább kaján vigyorgás lehetett, mert valami különös borzongás futott át tagjaimon, szivem hevesen dobogott, úgy, hogy még a lélekzetem is elakadt. Mi okozta ezt a különös érzést ?! Azért a butításaik nem válnak igazakká, mert olcsóbb ápolókat és gondosabb kórházi vezetőket ezen önfeláldozó lelkeknél meg nem nevezhetnek. A társadalomnak is kötelessége azonban már egyszer bojkottálni ezt a bandát, mely csak békétlenséget, rendetlenséget szül. A tanitói kartól is elvárható, hogy a konzekvenciát levonják és mint eddig, ezentúl is legyenek a nép igazi nevelői, tanitói és visszaszorítsák a malteros kanalat, mely tiszta eszközeit bepiszkítani készül. Végül az ügyészséghez van még szavunk, hogy midőn egy újság igy mer irni: „Maga a tanitó is hazugságokkal teletömött fejű ember, Istennel, szentekkel, hazafisággal átitatva," hogy lehet ezt a törvény rácsain átengedni? A rend őreinek kötelessége minden forradalmi, rendbontó törekvésnek és izgatásnak elejét venni. K. Gy. S. Az országos politikából. Férhetetlen jellemek. Vannak az emberi társadalomban férhetetlen elemek és alkalmazkodni nem tudó jellemek, akik természetüknél fogva fordított világításban látják a világot és annak eseményeit: mig mások a felburjánzó emberi szenvedélyek elnyomásán szorgoskodnak, fáradoznak, ők a fékező láncokat és gátakat elszakítani, ledönteni kívánják. Szeretik a gonosztevőket, dicsérik a gyilkoló szenvedélytől csepegő szózatokat, gyöngéd pillantásokat vetnek a börtönablak vasrácsára, amely mögött — szerintük — nem eltévelyedett ember ül, hanem egy kedves elvtárs, akinek egyetlen hibája, hogy bátrabb volt, mint a többi •—• a társadalombontó elveket tettekben is meg akarta mutatni: a királyokat nem csak átkozta, hanem gyilkot is rántott rájuk, a szerzeteseket nem csak gyűlölte, hanem bombát is vágott a kolostoruk falához. A gonosztevőket szerető férhetetlen elemek veszedelmesek, mert theóriájuk beleütközik minden jogba, a logikájuk az őrült logikája, akinek az a rögeszméje van: „mindenkit legyilkolni, aki utamba áll." Ezek azok a veszedelmes álmodozók, akik álmukban is a más torka körül kotorásznak. Ezek azok, akiket a^régi latin birodalomban úgy hivtak, hogy „verum novarum cupidi," most pedig „az ifjúság fanatikusai" cimet viselik s az egyetemi tanulás idejét arra használták fel, hogy holmi Galilei-körök segélyével a tudomány banditáivá fejlődtek ki. Nevetésemnek kísérteties csengése, amelyhez az_orkán fújt bizarr trillákat? Vagy az öldöklő fegyver látása? Avagy az a különös körülmény, hogy először indultam valóságos embervadászatra, ahol diadalmas vadász is lehetek, de nem kevésbbé lelőtt vad is ? ! Azt hiszem, hogy mind a három körülmény összeműködött. A heves izgalom azonban hamarosan eltűnt s én a legnagyobb csendben léptem ki szobámból. A lehanyatló félhold a felhőkön keresztül nagyon halavány fényt szórt a láthatárra, igy csak akkor láttam meg az összegyűlt fegyveres csapatot, amikor jóformán melléjük értem. A két csendőrön kivül még tizen voltunk fegyveres emberek. Halkan üdvözöltük egymást és a csendőrök parancsa szerint oszoltunk szét utunkra. A majorban minden ablak sötét volt, hiszen még a hajnali etetés sem kezdődött el. Emberi szó nem hallatszott, csak a szél fütyült tovább, meg egy-két ébredező kakas felelgetett egymásnak rekedtes, náthás hangon. A major szélére értünk. Egyszerre puskaropogás üti meg fülünket. „A kakastollasok már elkezdték a harcot" — morogtam a mellettem menő vadőr fülébe. „Messze vannak azok még onnan" — feleli vissza — „hanem a vadorzók zsákmányra találtak. A csendőrök szerint lehetnek vagy négyen. Mind katonaviselt emberek, jó puskások a szomszéd faluból. Sokszor volt velük már dolgom nekem is, meg a törvénynek is." Fanatikusok, mert érvek nem hatnak rájuk. Egy orvosságuk van: jól be kell tenni az ajtót a hátuk mögött, vagy kötelet a nyakukra! A fanatikusokban, az anarchista' és túlzó szociáldemokrata elvekkel túltömött fiatal emberekben benne van a legutálatosabb perverzitás, a kéjgyilkosok összes gonoszsága, csak az a különbség, hogy a fanatikusok, a mások kezébe nyomják a gyilkot és a bombát, önmaguk pedig a szivar füstjén keresztül szeretnének gyönyörködni a vér csurgásában. A fejetlen hatalom. A francia forradalom borzalmai között a tisztes polgárság gyáván meghúzódott a bezárt kapuk mögött s a gyilkoló szemét nép, a forradalom vérebei elfoglalták az utcákat, beleültek a törvényhozói és birói székekbe — az ő kezük alatt dübörgött a véres nyaktiló. A jelen politikai mozgalmak során is egyre jobban felszínre kerül a szemét s ott, ahol a legtisztább jellemekre volna szükség, a jövő anarchia bérencei ülnek és belecsempészik a jövő fejetlenségnek a magvát az újabb intézményekbe és a törvényekbe. A Ferrer cimborái a törvényhozói székekben ülnek, ítélkeznek felettünk! Kik emelték őket oda ? ! Az a polgárság, amely szétválasztotta a vallást a politikától; egypár megspórolt garasért és a nyomában fakadt népszerűségért elállamositotta az iskoláját, a tanítóit az egyház ellen tüzelte. A Ferrer tanán felcseperedett fanatikusok lába alá szolgaképen rakja oda a kapaszkodás zsámolyát a lesüllyedt vármegye, amely szabadkőmives füttyentésre hajt, szimatol és apportiroz. Pedig van e függetlenebb eleme a társadalomnak a polgárságnál? A pénz leveszi lábáról, pedig van neki! Van-e szabadabb és függetlenebb intézmény a magyar vármegyénél? De mikor oly kedves mulatság a nagy urakkal egy tálból cseresznyézni ! Felrobbant akna. A külföldi minták: a sikkasztó francia liquidatorok, a jezsuita vérre szomjazó portugálok, a pápát támadó, de még a tisztességesen gondolkodó zsidók által is elitélt Natbánok nagyon feltüzelték a hazánkban garázdálkodó szabadkőmiveseket is. Szemérmetlen tolakodásuk, a sötétben való alattomos kaparászásuk végre is kihozta türelméből a keresztény társadalmat, amelynek mintegy önkénytelen kiáltása és tiltakozó szava volt az a beszéd, amelyet Huszár Károly tartott a képviselőházban. Vakmerők lettek a szabadkőmivesek, mert szemérmetlenül dédelgette őket az állam. Végig kell vágni a fanatikusok hátán: a korbács majd felébreszti őket! p. Ismét durranás hallatszott. Hatalmasan hangzott az éjszakában; a szél is a „Csalit" felől fújt. Egy negyedórai gyors menetelés után beértünk a bokros, fiatal erdőbe, amelyben csaknem teljes volt a sötétség. A csendőrök az erdőnek a falu felőli oldalán állottak fel, nekünk pedig ötös csapatokban feléjük kellett szorítanunk az orvvadászokat. Kissé vártunk, hogy a többiek is elfoglalhassák helyüket, majd a legidősebb vadőr utasítása szerint megkezdettük az előrenyomulást. A szél ugyan suhogtatta a fák koronáját, mindazonáltal nagyon jól hallottam, ha. megrezzent a száraz, galy egyik-másiknak a lába alatt. Az izgalom újra előfogott, szivem erősebben dobogott, halántékomat kiverte a veríték, de elszántan szorongattam kezemben a töltött és felhúzott fegyvert. „Nem hallatszik több lövés. Már észre vettek bennünket" — súgta a vezető vadőr, aki úgy látszik előrelátásból mellettem tartott. Kisvártatva megragadja a karom : „Pszt, csöndesen. Nézze az úr, ott vannak a tisztás túlsó szélén a nagy fa mellett. Bizonyosan tanácskoznak, hogy mit tegyenek." „Észrevették a rókák, hogy benne vannak a csapdában." A galyak hatalmasat reccsentek a lábunk alatt, mire az orvvadászok beletüntek a sűrűségbe. Most már a fák mögé bújva, vigyázatosabban nyomultunk előre, ahogy kigondoltuk. „Minden jól megy" •— vélte a vadőr — „puskalövés nélkül hajtjuk be őket a csendőrök karjaiba. Tudják, hogy sokan vagyunk s azért menekülni akarnak. Megtették már máskor is,