ESZTERGOM XV. évfolyam 1910

1910-10-16 / 42. szám

ESZTERGOM 1910. október 16. hiány miatt, azért őket büntetésből parasztnak neveljék, ez a XX. század legnagyobb csodabogara. Vagy ezt nevezik nálunk szociál-népművelésnek ? Ha behatóan és tüzetesebben foglalkozunk az ismétlő-gazdasági iskolákkal, akkor annak a lehetetlen állapotát rögtön át kell látnunk, mert a gyermekek az ottani tanítást nem veszik komolyan. Ez természetes is, ott semmi újat nem tanulnak, ami őket lekötné. Amit már a mindennapi tanköteles korukban hallottak, annak csak az ismétlése az egész. Nem is lehet az másképen, mert ide különböző iskolázottságú és műveltségüek vannak bekényszeritve. Van itt a betű nem" ismerőtől felfelé minden évfolyambeli. Méltán nevezhetnénk ezt egyveleg népművelésnek. A tanműhelyek célja volna a középosztály gyermekeivel is megkedveltetni az ipart már az iskolában. A középosztály bár tudja, hogy az iparos pálya az egyedüli független pálya, ahol legkönynyebben érvényesülhet a reátermettség, láthatja az iparos osztály vagyonosodását és tekintélyben való emelkedését. Tapasztalhatja, hogy a hivatalnok osztály jövedelmének java részét lakásra, ruházatra, azaz külsőre fordítsa s a kisebb részét költheti csak a táplálkozásra. Láthatja a hivatalnok osztály eladósodását, holott az iparos osztálynál ez nem észlelhető. Mégis nem csodálandó-e, hogy a közép osztály nem rajong az ipari nevelésért ? Nem, mert a tanonc élettől visszatartja őket a segédek alacsony műveltsége, durva bánásmódja. Az iparos tanoncok ma teljesen magukra vannak hagyatva, mindegyik csak annyit sajátít el szorgalma, akarata, vagy egy-egy jobb érzésű és SZÍVŰ segéd irányítása és tanítása által, amennyi éppen tetszik neki. Még súlyosabb érv az, hogy az iparostanonc a cselédek között nevelődik és minden felügyelet nélkül áll. A 12—17 éves ifjaknak együttélése esetleg nőszeméllyel, erkölcsi szempontból erősen kifogásolható és nem kívánatos népművelési szempontból sem. Az ilyen tanonc, illetve segédképzés minden, csak iparos-segédképzés nem. Tanonciskoláink sem felelnek meg a kor kívánalmainak; nem, mert az iparra szerződő tanoncok alacsony iskolai képzettségüknél fogva képtelenek teremtő erőre emelkedni, mert az iskoláinkban mindenre megtanítják őket, amit tudnia álló telep van, amelyen a kamaldoli szerzetesek laknak. Vagy húsz kis lakóház sorakozik előttünk szép rendben, mindegyikük egy-egy kis, csinosan müveit virágoskerttől elválasztva. Egy ilyen ház l a mellette lévő kertecskével alkotja a kamaldoli földi országát, ez a szintere egész földi működésének, itt van mindene, ami megélhetéséhez szükséges. Belépünk az egyik kunyhóba. Nagysága körülbelül akkora, mint egy egyszobás falusi kunyhóé. Közepén keskeny kis folyosó húzódik végig, melytől jobbra és balra két-két ajtó nyilik négy kis szobába. Természetesen nem lehet itt termekre gondolnunk, de még kisebb szobákra sem, hanem csak olyan kisebbfajta kamrácskák ezek, melyeknek mindegyikében egy-két bútordarab és ezenkívül még annyi hely van, hogy az ember megfordulhat benne. — Az egyik szoba hálóhelyül szolgál, a mellette lévő napi tartózkodóhelyül. A harmadik egy kis kápolna, csinosan kidiszitve és minden szükségessel felszerelve, mert itt mutatja be a kamaldoli mindennap a szentmiseáldozatot az Úrnak, minden segitő ministráns nélkül, amire őt egy pápai engedély jogosítja fel. A negyedik kamra szertárul szolgál, hol szerszámok vannak felhalmozva, amelyekkel a szerzetes kis kertjét műveli és egyéb dolgait végzi. Kinn, a folyosó oldalfalában egy, a folyosóra nyiló mélyedés van, amelyben a kamaldoli a rendes időben mindig megtalálja főzelékekből és halakból, de sohasem húsból álló ételeit. Ez a kamaldolinak minden földi vagyona, kellene, csakis arra nem tanítják meg, ami nél- • kül az életben meg nem lehet. No meg az iskolai vezetőknek a szak- és gyakorlati tudás hiánya egyenesen megakasztja annak természetes fejlődését. Az amerikai iskolák eltérnek az európai iskoláktól, mig azokban a fő cél, hogy a gyermekeket — már serdülő korukban — az életnek készítik elő, azért mind oly tárgyakat tanitanak, amelyeknek az életben hasznát veszik. De az ottani iskolai vezetők egytőlegyig mind ipari tapasztalatot és gyakorlatot szerzett tanítókból állanak, addig a mi tanonciskoláink vezetői sógor-, komaság által pártfogolt, esetleg kaszinói alakokból kerülnek ki. Mindinkább kell, hogy megérlelődjék az a gondolat, hogy gyermekeinket nem szabad csak szellemileg, azaz egyoldalúlag nevelni, hanem gyakorlatilag is, mert a régi közmondás azt tartja: „Gyakorlat teszi a mesíert". Tisztába kell jönnünk a gyakorlati szakképzés előnyeivel, az elméleti képzés hátrányait ugyanis az élet iskolája bőven mutatja. Ma már nem a fegyverek hatalma, hanem az ipar fejlettsége bizonyítja a nemzetek nagyságát. Munkás jólét csak virágzó ipar mellett lehetséges, mert, ha a nép munkát talál és megélhet itthon, akkor nem fog vándorbotot kezébe venni. Elvitázhatatlan kérdés, hogy az ipar fejlesztése éppen olyan fontos hazánkban, mint a mezőgazdaság. Bár a mezőgazdaságnál a majorátusok nem törődnek az ő földjükkel, mert az a jövedelmet Isten jóvoltából úgyis meghozza, csak a kastélyuk parkjával, mert ennek öntözésére és jókarban tartására egy kis vagyont pazarolnak el. Ugyanazonképen az állam is csak a gyár-ipart öntözi állami támogatásával a kézmű és kisipar hátrányára, bár az adóemelés nagyobb terhét éppen a támogatás nélkül hagyott kézmű és kisiparnak kell viselnie. Érezzük Ausztria fejlettebb iparának nyomását — és a mi megnyomoritásunkat -—, érezzük Ausztriával kötött kiegyezés káros hatását és befolyását iparunk versenyében. Tudjuk, hogy Ausztriával kötött vámszerződésünk, mint a Siámi ikreket fűz össze. Statisztikailag kimutatjuk, hogy nyers kivitelünk 70%, tehát oroszlán része Ausztriába megy, behozatalunk legnagyobb része, azaz 80% Ausztriából jő és mi alig valamit teszünk kézmű-iparunk fejlesztésére. Amely nemzet nagy, erős és független akar kincse. Itt tölti el egész életét imádságban és egyéb tetszésszerinti foglalkozásban. — Szabályaik szigorúak, örökös hallgatásra vannak kötelezve, melyet csak az Isten dicsőítésére szegnek meg, mikor éjjel, nappal, minden időszakban összegyűlnek, hogy kórusban és mindig énekelve mondják el rendes napi zsolozsmájukat. E rendet szt. Romuald alapította a XI. század elején, ki maga százhúsz évet élt ily szigorú önmegtagadásban. Hajdan többen voltak, jobban el voltak terjedve, most azonban már csak néhány kolostoruk van, melyek az imént leirt kolostorhoz hasonlóan épültek és valamennyit ismeretlen okból „Kamaldoli"-nak nevezik. Ez istenáldotta helynek megtekintése mély nyomokat hagyott lelkemben. — Elmerültem gondolataimba . . . Mily különös nap is volt ez ma. Ép most jövök a vidék leglátogatottabb helyéről, hol csak úgy nyüzsög a sok ember, olasz, idegen, hol a sokféle jármű zakatolása fülsüketítő zajt csap, a bűnös, vétkes világból és ime, csak kétórai távolságban, ki is hinné, oly hely van, hova csak ritkán téved egy-egy ember, hol csak a szél zúgása, madarak éneklése zavarják meg a csendet, hol az Istennek szent helye van, honnét bűn, tökéletlenség régóta száműzettek. A kolostor kapuja becsukódott mögöttem. Vissza tehát e szent helyről, vissza a csend és béke tanyájáról a zajos, bűnös világba. Isten veled te kedves vidék, Isten veletek szelíd szent emberek, kiknek Isten ily szent hivatást juttatott osztályrészül ! lenni, annak kézmü-iparát kell első sorban fejleszteni, nem pedig a gyáriparral a meglevőt is elnyomni. Fájdalom, mi ebben a bajban szenvedünk. A kézmű-ipar iparos segédet nevel, adózik és állami támogatásban alig, vagy egyáltalán nem részesül. Mig a gyáripar csak napszámost és szakma munkást nevel és állami támogatásban részesül. Az ipar az anyagi jólét megvetője, a legjobb kereseti forrás, mert a gyakorlatilag jól képzett iparos „a jég hátán is megél", mig a hivatalnok örökös rabszolga és ha bármi oknál állásából kipottyan, csak az elzüllés vagy az öngyilkosság között választhat, ha nincs hite. Nincsen talán egész Európában még egy nemzet, melynek fiai úgy törtetnének a papir megszerzése után, mint a mieink. De ez nem is feltűnő, mert gyakorlati iskoláink nincsenek; leszámítva egy pár állami ipariskolát, ahol az iparra vágyódók kiképzést nyerhetnek. Ide azonban csak azok járnak, akiket a cifra nyomorúság, úrhatnámság utáni vágy, az egyéves önkéntesség előnye csábit. Az itten szerzett gyakorlati tudásuk inkább az irodaira képesiti őket. Milyen másképen felelhetne meg az ipariskola nemes hivatásának, ha ipari tanműhelyek készítenék elő ifjainkat az iparos pályára már 12—15 éves korban, mert 12 évnél ifjabb fiút még ipari munkával, gyenge fejlettségénél fogva, nem lehet foglalkoztatni. Már az elemi iskola folytatásaként kellene az iparos képzésnek alapját megvetni, hogy az ifjak fejlődésével lépést tartson. Ezen tanműhelyekben történnék az ifjak jellemének, hajlamának, szellemi és erkölcsi állapotának megfigyelése, kiismerése és irányítása. Itt alapoznánk iparunkat nemzeti szellemben és fejlődnék ki a honi styl. Itt domborulna és idomulna ki a faji jelleg és jellem az ipari nevelésben, mint azt Francia-, Angol-, Belgium és Németországban találjuk. 1868. XXXVIII. t.-c. 74. §., a közoktatási törvényünk felemlíti a mezei gazdasági, vagy ipartant, tekintettel a község és vidék szükségére. E bajon nagyban segítettek az életbe léptetett gazgasági ismétlő iskolák, de mikor akad majd egy Apponyi, majd még egy Halász Ferenc, akik belátják, hogy ez iskolák mellett, a közgazdasági tekintetekből megbecsülhetetlen érték a polgári iskolák mellett a gyakorlati tanműhely is. Vájjon akad-e olyan tanügy férfiú, aki éles látásával idejét látja annak, hogy az elméleti tudást a gyakorlatinak kell kielégítenie. Éppen most, midőn a viszonyok és körülmények olyannyira megnehezedtek, volna égetőn szükség a tanműhelyekre. Mennyivel többet érne ilyen tanműhely minden föltételes elitélésnél, patronagenál és gyermek-bíróságnál. Ez volna az igazi ifjúsági védelem. Ez lenne biztos alapja az általános jólét megteremtésének, a hanyatló és elhagyatott iparos osztály talpra állításának. Csak az ipar fejlesztése tenné naggyá és függetlenné hazánkat. Igy születnék meg az uj Magyarország. Fodor Gyula Zoltán. A legújabb pápai motu proprio. Ezen cim alatt a Religio 29. számában egy cikkely jelent meg, melyet szó nélkül hagyni nem lehet. Veszedelmesen hasonlít e cikknek hangja azon tónushoz, melyet Erhardt használt az „Internationale Wochenschrift für Wissenschaft, Kunst und Technik" cimű folyóiratban. Szemére veti az Apostoli Szentszéknek azt a stílust, azokat az erős kifejezéseket, melyeket „Pascendi" és az „Editae saepe" cimű enciklikák fogalmazása feltüntet. Ugy vélekedik, hogy a Pascendi enciklika stílusával csak a modernisták malmára hajtotta a vizet.