ESZTERGOM XV. évfolyam 1910

1910-01-23 / 4. szám

amit belőlük vontunk, úgyszólván minden érett hazafi s katholikus lelkében él. A válság szemléleténél, egyebeket mel­lőzve, mi két tényezőre vonunk le tanulsá­got : a koronára s a keresztény pártok té­nyezőire nézve. A koronára nézve valljuk Habsburgi Rudolf jeligéjét, mely a frankfurti Römer ősi csarnokában az ö képe ajá van irva: „Melius est bene imperare, quam impérium ampliare." (Jobb jól uralkodni, mint terjesz­kedésre törekedni.) Ebből folyik azon másik igazság is, amit az ország hercegprímása a koronázási jubileumkor mondott: „A ki­rály első lévén a jogokban, első tudtál lenni a kötelességekben." A királyi szónak az alkotmány megtartására adott szava, min­dig adott szó marad, bár mondjon ellene egész Ausztria. A keresztény pártok között pedig lát­ván a kiütött egymás elleni torzsalkodást, eszembe jut Sennyey Pál válasza, amit Andrássy Gyulának mondott, mikor az arra szólította, hogy csináljanak nekik helyet: „Annyira nem vagyunk, hogy mi takarod­junk s ti triumfussal bevonuljatok." A néppárt is ma ezt mondhatja a keresztény szocialistáknak. Egyes fiatalabb elemek oly hírlapi harcot provokálnak, mintha tudja Isten, mekkora válaszfal lenne a két párt között. Az alap, a magvető ellen nem szabad a keresztény szocialista pártnak harcolni. Viszont a néppárt se zárkózhatik el a keresztény szocialisták demokratikusabb politikájától. A kettő között szövetségnek kell létesülnie, amely előbb-utóbb, mint Ausztriában is történt üipauli s Lueger pártja között, a két párt egyesülésére fog vezetni. A széthúzás, az egymás elleni harc, csak Khuennek és a szabadelvű-pártnak fog hasznára válni. „ t _. • & Keményfy K. D. — Á francia kultúrharc végletei. A „szabadelvüség" mintaországából oly hírek jönnek, melyek szégyenpirba borítják minden kultúr-ember arcát. Sehol sem uralkodik a „szabadgondolkodás" oly korlátlanul, mint Franciaországban, sehol sem érlelheti meg gyümölcseit oly teljesen, mint Galliá­nak szabadkőműves ege alatt. Minők e gyümöl­csök s minő fokozatokon át haladt az ottani kultúrharc? Először rabló hadjáratot indított az egyházi rendek u. n. „milliárd"-ja ellen; ezen állítólag „milliárd" azután elúszott a „szabad­elvű" liquidatorok zsebébe, azután számkivetésbe küldötte saját fiait és leányait; kiverte a püspökö­ket és papokat lakásaikból, korlátolta a tanszabad­ságot s az egyháziakat eltiltotta a tanítástól. De a katholikus világ legjobbjai önként jelentkeztek tanítóknak s tanítónőknek s a romokon új hajlé­kokat emeltek a kath. nevelés ügyének. Ekkor ezen iskolák szellemét iparkodott a szabadkőmű­ves liberalizmus megfertőzni s vallásellenes köny­veket irt elő. Fölléptek azonban a püspökök s föl­hívták a szülőket, tiltsák el gyermekeiket ezen könyvek használatától. A szülők hallgattak püspö­keikre s a gyermekek engedelmeskednek szülőik­nek s a gyermekek hűségével most szemben ta­lálja magát a szocialista tanítóság s a szabad­kőműves államhatalom s folyik elkeseredetten a harc a hű, engedelmes francia gyermekek ellen. E harcnak elkeseredett voltáról már nem irnak a francia ellenséges lapok, szégyenlik a kultúrharc­nak ezen legújabb fázisát. Pedig, mily erőszakos változatai vannak e harcnak. A tanítók kénysze­ritik e gyermekeket, hogy a tiltott könyveknek keresztényellenes helyeit kívülről tanulják, leírják, majd pedig kínozzák őket s szülőik parancsa ellen fellázítják, de a szülőikhez s hitükhöz hü gyerme­kek hadserege napról-napra növekszik. Egy leányka, kinek büntetésből egy ily könyvnek hitellenes he­lyét kellett leirnia, a szöveg alá irta: „Hiszek egy Istenben" s ezért kirekesztették az iskolából. Liré városkában az igazgató parancsára 20 gyermeket 3 napra, Prés sono Lafauche városkában 3 gyer­meket mindenkorra, 24 leányt több napra tiltot­tak ki, 3 fiút határozatlan időre. Mindez egy napon: január 7-én történt. A következő napon egy hely­ségben 120 gyermeket zártak ki. Sok iskola már üres, a tanítók vakációznak. A gyermekeket s szülőiket az iskolából való kitiltással akarják bün­tetni s jövő életpályáiktól elütni. Julianus Apos­tata módszeréhez kell vezetnie a hitvallásos neve­léstől való minden elpártolásnak. Tanuljunk ez eseményekből, melyek logikus szükségességgel vezetnek ilyen botrányos végletekig. A felekezet­nélküli iskola szabadkőmives hívei nálunk is ezt a célt tartják szemük előtt. Ez az eszményük, ide törekesznek. Iskola, templom s mindkettőjük védelmére ker. sajtó: ez legyen törekvéseink s szervezkedésünk jelszava. A vasút-ügy és Esztergom. A cimben említett dolog tulajdonképen nincs is ; vagy ha van is : olyasféle az, mint a váltóláz. De mig ez minden harmadik nap visszatér, addig Esztergomról még azt sem lehet állítani, mintha itt bizonyos időközökben érdeklődnének a vasút ügye iránt. Vannak ugyan egyes jeles, de ritka alkalmak, mikor felszínre vetődik a kérdés, de — és éppen ez a legjellemzőbb — akkor sem az esztergomiak vetik fel, hanem az az igazában idegen vállalkozó, aki pénzét és buzgalmát másutt sokkal kamatozób­ban forgathatta volna, idejét pedig minden esetre sokkal kedvezőbb kilátásokkal foglalhatta volna el. „Napirenden van az összekötő vasút ügye", mondhatná valaki. Mi szerényen ugyan, de hatá­rozottan tagadjuk azt, mintha ez a kérdés oly formán volna napirenden, hogy ez a város és megye minden illetékes tényezőjét csakugyan megillette, komoly gondolkodásra és gondosko­dásra nógatta volna. A legkegyetlenebbül gyilkoló lassúság, a maradi kényelem jellemzi ezt az ügyet is, mint jellemzett már az utóbbi 20 évben — hogy az azelőtti éveket fel se említsük — nagyon sok olyan kérdést, mely városunkat s megyénket valamiképen emelhette volna. Ami pedig a mult napok u. n. „érdeklődésiét illeti, ott mindent tapasztalhattunk, csak önzetlen­séget nem. Igaz, hogy a vasútépítők aránylag elég jól megfizetik a felhasznált telkeket, de hogy most már éppen ezen cimen oly aránytalanul nagy összegeket kérjünk a föld vagy kert négyzet­öléért, mint amily összeget egyesek emlegettek, ezt már nemcsak önzetlenségnek, de talán még méltányosságnak se nevezhetnők. Önzetlenséget ugy se várunk, hanem méltányosságot, sőt ezt sem, hanem belátást mégis csak várhatunk. Belátást! De ezt más irányban is várhatunk. Pl. annak a belátását is várhatjuk, hogy Eszter­gomnak vidékre van szüksége. Mert valamint pénze, jó adóalanyai nincsenek, azonképen vidéke sincs. A Garam völgye igazában Párkánynak adózik, Dorogtól kezdve Pesté a vidék, nekünk a piszkeiek­től, innen van csak néhány falunk. És éppen ezen a vidéken nyílik meg oly terület, mely egyene­sen ránk, mi pedig reá vagyunk utalva. Ez az a vidék, mely Tokod—Baj na—Bicske irányába esik, mely a tokod—annavölgy—bicskei, egyszer már rebesgetett, de soha komolyan nem tárgyalt épí­tendő vasúttal volna megszerezhető és kölcsönösen hozzáférhető. Ez a vidék Esztergomnak marad, mert más kulturális középpont rá nem hat, más ily közép­pontnak vonzó körén kivül esik. Szeretnők, ha ezen éppen csak tollheggyel érintett egy pár gondolatot bővebben tárgyalnák. Általában szeretnők, ha ily kérdések s a várost és megyét közelebbről érintő és megoldásra váró más kérdések a helyi sajtóban bővebb, gyakoribb és szakszerű megbeszélésben, tárgyalásban ré­szesülnének. Nem tartjuk u. i. egészséges állapotnak, még csak tűrhetőnek sem azon helyzetet, melyben ma vagyunk, hogy t. i. a már felvetett kérdéseken is éppen csak hogy nagy és tág idöközönkint rágó­dunk, sokszor még erre is lusták, élhetetlenek vagyunk. De az sem éppen dicsérhető tulajdon­ságunk, hogy jövőre vonatkozó áldásos terveink se legyenek s ölbe tett kézzel várjuk azt az elő­kelő, vagy nem is előkelő idegent, aki majd bol­intézkedő Rákóczi foglalja le figyelmünket. Éjten­éjjel ő készíti híveit a döntő támadásra. Mikor a vár elesett, őt állítja elénk a költő, amint a szép hajnaltól piros hegyoldalon a várba nyargal. A fejedelem nemes alakjának előtérbe helye­zése és kiemelése, valamint a hozzá fűződő szere­tet és bámulat az előadásnak bizonyos melegsé­get és lebilincselő varázst nyújt. Az igaz öröm, melyet a költő utolsó versszakában szinte büszke­séggel emlit, a költemény minden sorában érezhető. Jellemző vonásai a költeménynek még a siető rövidség, egyszerűség, szemléletesség és élénkség. Érdeklődésünket egyre fokozza. Amint a tábort a Garam-torokban bemutatja, egészen a harc végéig egy pillanatra sem lankadunk. Ujabb meg újabb képekkel, fordulatokkal, az ostrom mozzanatainak fokozatos fejlesztésével képzele­tünket egyre foglalkoztatja. A vérengző harc izgató képeinek teljes mellőzésével és az éjjeli támadás lehető legrövidebb érintésével és tapin­tatos enyhítésével pedig finom ízléséről tesz tanú­ságot és nemcsak nem veszít ezáltal értékéből, hanem élénkíti előadását és jobban a fejedelem­hez köti figyelmünket. A fejedelem sátrának leírása és a köréje fényt terjesztő tigrisbőr, perzsa szőnyeg, a palotások deli örségének kiemelése még meglassítja kissé a költemény menetét. A fejedelmet pompája és ragyogása közt is be akarja mutatni s némi rész­letezésekbe, színezésbe, ismétlésekbe bocsátkozik. De attól a pillanattól kezdve, mikor Rákóczi ki­mondja, hogy a vár fokán három nap alatt ma­gyar lobogó fog lengeni, sietség vesz eröt a köl­tőn és csak a lényegesnek felemlitésével ragad ágyútüzön és ostromon át a várba, melyben már Rákóczi dicsőségét hirdetik az örömlövések. A harc természete, hogy az összeütközés percétől visszatarthatatlanul rohan a döntés felé, néhány pillanat alatt politikai érdekek, nemzetek sorsa és dicsősége felett ítélkezvén. A költő is művészi érzékkel alkalmazkodott tárgya természe­téhez. Legjellemzőbb mozzanatait érintette s a közben történtek kitalálását, kiegészítését képzele­tünkre bizván, a sikeres harc és győzelem foly­tán újabb fényben tündöklő nagy fejedelmet siet ismét elénk állítani. A rövidség és sietség ellenére a tábor képe és élete, az ostrom lefolyása teljes szemléletesség­gel domborodik ki és minden vonás összhangza­tosan működik közre a fejedelem alakjának és nagyságának vonzó bemutatására. A fejedelem fenségét különösen emeli az a nyugodtság, higgadtság, mellyel intézkedik és az ostromot irányítja. Igen finom és értékes lélektani vonás az is, hogy a fejedelem nem buzdítja, nem tüzeli az ö vitézeit, hanem csak nemes önérzet­tel és lelki nagysággal kimondja, hogy a vár há­rom nap alatt az övé lesz. A kurucok deliségé­nek, a fejedelem hadvezéri tapintatának és mély lélekismeretének legékesebb bizonysága rejlik ebben . . . Még igen sokat lehetne e költeményről irni, de az eddigiek alapján is kiemelkednek előttünk a költemény szépségei és e költemény révén némi bepillantást nyerhettünk a kuruc költészet saját­ságaiba általában. E költészet, mely romlatlan, természetes, egyszerű sziveknek igaz, tiszta érzéseit tolmá­csolja: sokkal méltóbb hozzánk és jobban meg­felel a művészi alkotások magasztos rendelteté­sének, mint a mai modern kor mesterkélt, beteges, természetellenes költői iránya, mely a tiszta, ár­tatlan szív ideális felemelkedésével szakit, sőt mosolyog rajta, és az éjjeli világ füstös, ledér, ideges, fajult életét vonja be költői mázzal, mely azonban valójában nem költői máz, hanem csak sár és salak. Az igazi művészetben erő, felemelő és tisz­tító erő, üde lelki táplálék van s valahányszor erőre van szükségünk, hogy felemelkedjünk, és lelki táplálékra, hogy felüdüljünk, megtisztulva és meg­nemesedve az eszmék magasába szárnyaljunk: nem a gázlámpák kétes alakjainak, lebujok ron­csainak, erkölcsi vesztőhelyek nyomorékainak költészetéhez fogunk fordulni, hanem ahhoz, melyet évezredek hagyománya szentesitett, megszámlálha­tatlan emberöltő izlése egyedül helyesnek ismert el, mely az emberben élő isteni lélek nemes for­rásaiból fakad és táplálkozik. Ilyen forrásból fakadt és táplálkozott a be­mutatott költemény és az egész kuruc költészet is. Bemutatásánál csak az a cél lelkesített, hogy a mai kor művészeti és költészeti eltévelyedései­vel szemben az igazi művészet jogait védelmez­zem és azoknak figyelmét, akik a költészetben művészetet és lelki megtisztulást, megfinomodást keresnek, a kuruc költészet felé irányítsam. Más nemzetek megbecsülik nemzeti kincsei­ket, művészi hagyományaikat és ezáltal lesznek nagyokká: mi sem fussunk, kábán, balgán ötletek és kapaszkodó zsenik lidércfénye után, hanem be­csüljük meg azt, amit a mult mint igazi kincset ránk hagyott!!!

Next

/
Thumbnails
Contents