ESZTERGOM XV. évfolyam 1910

1910-01-09 / 2. szám

más, mint magyarfaló, engesztelhetetlen ellenség — maga a végveszedelem. Láttuk annak idején a szekularizáló tiszántúli megyékben, hogy a függetlenségi subán tüntetve hordozták a kék búzavirágot, a HohenzoHern-ek jelvényét s játszották a forradalmi bús magyart. Azóta sokat fordult a kocka. Az egyik rész belátta, hogy elkopott a szenzáció: vékonyan hozza a hasznot; a másik beleunt a kesergésbe, amely sehogy sem imponált Európának. És most oda jutottunk, hogy a bankosok — azok a buzavirágos subájú függetlenségiek — abba a sokat meggyanúsított, megrágalmazott trónörökösbe kapaszkodnak. A bankosok szerint Ferenc Ferdinánd azt mondta volna Justh Gyulának, hogy az „önálló bank első részvényét ő jegyezné." Adja az Isten. Mi is szivesen látjuk az önálló bankot, csak az ország békéjét féltjük a politikai iparlovagoktól. Novus. A theologusok kioktatása a népiskolai közigazgatásból. Több sajnálatos kimenetelű iskolai ügy bizonyítja, hogy a lelkészkedö papság nem birja teljes mértékiben mindazon tudnivalókat, amelyeket a népiskolák közigazgatásában egyáltalán nem nélkülözhet. Nem mondom, hogy nincsenek nagyon tiszteletreméltó és sokszor csodálatra méltó dolgokat mivelő egyének, sőt azt mondhatom, hogy a főegyházmegyei népoktatás szinvonala jórészben ezen tiszteletreméltó egyének lelkes munkásságának és tudásának eredménye, mindazonáltal nagy általánosságban mégis elmondható, hogy sokaknak még sokat kell tanulniok, tapasztalatokon átesniök, hogy a népoktatási törvények útvesztőiben feltalálják magukat. Mert kérem tisztelettel, a népiskoláknak a jelen korban való tanulmányi és dologi közigazgatása minden tekintetben alapos tudást kivan, mert fel nem tételezhető, hogy aki az iskola élére van állítva, aki elöljárója az intézménynek, hatáskörében ne tudjon ok- és szabályszerűen mozogni. Pedig bát mi tagadás benne, sokan vannak, akik babár jóakaratulag avagy jóhiszemüleg is gyengék abban. Ideális állapot az, mikor minden tényező be tudja tölteni hivatását ugy, hogy minél kevesebb kifogásra, nehézményitésre szolgáljon alkalmat. Ezt pedig elérni kötelességünk s mert az, nem zárkózhatunk el attól, hogy magunkat ki ne képeztessük azokban, miket feltétlenül tudni kell. Kézzelfoghatólag tapasztaljuk, hogy 1868. év óta nagyot haladt népoktatásügyünk. Tételes alaptörvényünk az 1909. évi XXVII. törvénycikkellyel kibővült. E mellett számtalan rendelet hozatott vonatkozással az alaptörvényre, amelyek a különféle forumokon hozott döntvényekkel együtt nagyon — Elhiszem! — ilyesmire soha sincs, de másra van. Neked szivarra mindig van. Ne költöttük volna el a pénzemet, tettük volna a takarékba, most volna. Most akkor nem kérnék tőled, hanem egyszerűen csináltatnék magamnak jelmezt s nem kellene szégyenkeznem egy kanalas tótnak a felesége előtt. Én nem erre születtem . . . Az asszony erre feltámasztotta kezével a fejét és látszott rajta, hogy már csak az első szóra vár, hogy sirhasson. A férj pedig felkelt az asztaltól. Sértette az asszony szava. A pénze. — Nem lumpoltam el a pénzedet, az anyáddal választottátok a berendezést. Erre ment a pénz java. Miért vettetek annyi retyemutyát? Az asszony meggondolta a dolgot és nem fakadt sirva. •— Persze azt szeretnéd, hogy még tisztességes bútorom se legyen, ha néha jön valaki hozzám, akkor is szégyenkezzem. — Én pedig ugye azért fizetem a nagy házbért, hogy ha néha valaki jön hozzád, akkor legyen szalonod? Két szobát teljesen a vendégek kedvéért tartunk. Kétszáz forinttal több a lakbér azért, hogy ha megtisztel a Perkutiné látogatásával, hát szalonba vezethesd. És a zongora? Minek a zongora ? Ezen is csak Perkutiné játszik, ha eljön. Ez az asszony oltja beléd a nagyravágyást, pedig jobb volna, ha gyerekeit gondozná s nem törné fejét örökké a bálokon, meg a divaton. — Hát persze, neked az kellene, hogy a konyhában fogadjam a barátnőimet, mint valami cseléd. Azt hiszed, hogy egy úri asszonyt leültethetsz ebben a szobában, ahol a gyerek mindent bemaszatol? — Hagyd el! Ha szivesen jön hozzád, itt sok ágát tárják fel a népiskolai közigazgatásnak. Nem is hinné el az ember, minő halmazállapotot teremtett a népiskolai közigazgatás fejlődése. És mindezt ismerni kell és kell, hogy az egyöntetű eljárás megvédje, biztosítsa és fejlessze a kath. szellemű tanulmányi célt. Azért mit sem ajánlhatok melegebben, mint azt, hogy nyujtassék mód és alkalom, hogy az alesperes ker. tanfelügyelők az egységes és egyöntetű közigazgatás elsajátítása végett a főegyházmegye székhelyén egy-két napra terjedő tanfolyamban részesedjenek, hogy azután ők is saját székhelyükön kerületük papságával a nyert ismereteket megosszák. Ne méltóztassanak ezt sértésnek venni, sőt méltóztassanak megbizonyosodni arról, hogy manapság az egységes és egyöntetű eljárás, sőt többet mondok, gondolkodás elsajátítása végett a tanfolyam minden társadalmi téren divik s elvégre is a papságnál sokkal igazabb mint másnál, hogy a „jó pap holtig tanul". Ha esetleg a tanfolyam elnevezés volna sértő, akkor neveztessék az gyűlésnek, tanácskozásnak vagy bárminek, de tartalma az összes tudnivalóknak megismerése legyen. És erre nagy szükség van, mert hisz nem kell újból bizonyítanom, hogy iskoláink tömegenként ha nincsenek is közvetlen veszélyben, de egyenként veszélyben vannak és kimenetelük annál vigasztalanabb, mentől inkább elzárkózunk azon tudnivalóktól, amelyek iskoláinkat sokszor megmenthetik az imminens veszélytől. Másrészről pedig különös tekintettel a folyton fejlődő követelményekre, valamint hogy helyén való a pedagógiának, a szociológiának és a gazdaságtannak a papnevelő intézetekben való előadása, azonképpen nem kisebb mérvben szükségesnek tartom a népiskolák közigazgatásáról is kioktatni a jövendő lelkipásztorokat. Mert a szociológia mellett semmi sem lehet elsöbbrendü feladata az egyháznak, mint az iskolák fentartása érdekében kifejtett tudás és munkásság. A katholicizmus erejének fentartásában az iskolák gondozása egyenlő a keresztényszocializmus megteremtésével és rendezésével. Mert amily mérvben bírjuk az iskolákat, azon mérvben miénk a szocializmusban kifejtendő erőnk. Ez napnál világosabb ! Azért kell nagy becsben tartani a kath. iskolákat és értékelni azon erőket, akik a kath. iskola érdekében közreműködnek és az egyházat nevelői és oktatói feladatában elősegítik. Ezeknek szem előtt tartása mellett elengedhetetlennek látom a theologusok teljes kioktatását a helybeli és a budapesti papnevelő intézetekben, amelynek effektuálására helybeli ügyes pedagógusokban, mint egyházi férfiakban megvannak a kellő egyének, ha arra a főpásztortól megbízatást kapnak. A kath. iskolák érdekében a védelmet minden oldalról igénybe kell venni és pedig annál inkább, minél több, minél magasabbak a követelmények. Bertalan Vince. is leül. Elég tisztességes szoba ez s egy tót kanalasné itt is leülhet. — Kikérem magamnak, hogy az én barátnőimet sértegesd ! Semmiféle tót kanalasné . . . — Te mondtad az imént, hogy tót kanalasné. — Nos igen, tót kanalasné és mégis szereti az ura, fele intelligenciája sincs mint nekem, mégis az első asszony a városban, mert mindenütt ott van. Körülrajongják, mert amit kér, minden ruhát megcsináltat neki az ura! A férfi erre csak ennyit mondott: — Mond egyszerűen, hogy divathölgy. — Mondottam már, hogy kikérem magamnak, hogy sértegesd a barátnőimet. — Dehogy sértegetem — mondja a férj s azzal rágyújt egy szivarra. Ahogy az első édes szippantást teszi, eszébe jut neki az asszony szemrehányása, hogy szivarra mindig van pénze. Egyszerre keserű lett a szivar a szájában. Gyorsan gondolkozott rajta s rájött, hogy részben igaza van az asszonynak. Minek is szivarzik? Miért költi erre is a pénzét? Elhatározta, hogy ez az utolsó szivarja. Leszokik a dohányzásról s akkor nem lesz az asszonynak mit a szemére vetni. És ezzel a gondolattal ment el a hivatalba s csak bent az asztala mellett jutott eszébe, hogy talán áthelyezik s akkor itt kell hagyni a várost. De lám, mintha jóra fordult volna a sora! A tanácsos úr igen szivesen fogadta az üdvözlését, sőt oda ment hozzá, és bizalmasan kérdezte: — Hogy vagytok otthon? — Köszönöm jól, csak megvagyunk. A gyerek egészséges. — Nem mentek el a bálba? — Igazán nem tudom még . . . — Jönnek Lukáesék ! Emlékezzünk! 1905. január 26-ika volt. Lelkes öröm zúgott végig az országon. Tisza István gróf miniszterelnök fölhívta ítélkezésre a nemzetet; erősen hitte, hogy a nemzet, mint eddig is, most is hűségesen végig fog korteskedni, lelkesedni és végül le fog szavazni azokra, akiket ő küldött az „igazság" védelmére pénzes-zsacskókkal a szabadelvű párt központjából. A nemzet itélt, s azóta 1905. január 26-ika nevezetes napja a magyar történelemnek. A választásokon eldőlt a régi korrupt liberális párt sorsa s a nemzet nagy többsége szétszórta őket, de sajnos, nem söpörhette el teljesen a föld színéről. Megalakult az ellenzéki pártok szövetsége, a koalíció, hogy orvosolja a felszaggatott sebeket és kivezesse az országot abból a politikai hínárból, amelybe Tisza és a darabontok juttatták a nemzetet. Sajnos, a koalíció becsületes munkássága csak három évig tartott. Felszínre vetődött az önálló jegybank kérdése s a kurucok: Justh, Holló, Batthyány s a többi gyászvitézek a hatalom kedvéért felforgatták az eddigi békés helyzetet. Kenyértörésig vitték a dolgot. Elszakadtak még a vezértől, Kossuth Ferenctől is, pedig nagyon jól tudták, hogy a korona az önálló bankot semmi szin alatt sem adja meg a nemzetnek, mert a monarchia nagyhatalmi állását félti tőle. Justhék új pártot szerveztek. Bosszúból híresztelték lapjukban, hogy a Wekerle-kormány csinálta az összes nehézségeket odafenn Bécsben és hogy a király Wekerlére hallgatott, nem pedig a nemzetre. Mindenki látta a lólábat. A nemzet ellenkezőleg meg volt győződve a koalíció becsületes szándékáról, hiszen a koalíciós kormány nemzeti engedményeket kért a felségtől, tehát nem elvfeladás árán akart tovább kormányozni, sőt kereste a kibontakozás útjait is. De Justhék nem tágítottak. S most? Most Lukács László kapott megbízást a királytól kabinetalakításra, keblére öleli ismét a megbukott szabadelvű ekzisztenciákat és fel fogja támasztani a régi liberális rendszert, mely alatt több mint 30 évig nyögött a szegény ország. Mi lesz belőlünk újra ?! Van-e még út, mely e habarékból kivezet ? Csak hatalmas keresztény párt teremthet egészséges viszonyokat nálunk éppúgy, amint Németországban, ahol a centrum érvényre juttatta akaratát a haza és a közszellem érdekében. Bárcsak látnók már e pártot mi is parlamentünkben! P. K. ri^ámogassuk szívvel-lélekkel, vagyis tollal és pénzünkkel főegyházmegyénk érdekeit szolgáló egyetlen lapunkat! — No tudod csak azért kérdezem, mert a két lányom igen szeretne elmenni, de tudod, hogy a feleségem beteges. Ha elmennétek, a feleséged gardírozhatná őket. Nagyon szeretik őt a lányok, kedves asszonyka . . . •— Kérlek tanácsos úr, igen szivesen. Megtisztelő . . . — Kérlek csak semmi lekötelezettség .. . — Nem, nem. Elmegyünk, hisz jótékonycélú mulatság ... És magában hirtelen elgondolta, hogy tényleg jótékony célt szolgál, ha elmegy. Jótékonyságot gyakorol magával és családjával. Az áthelyezés réme úgy tünedezett előtte, mint a reggeli köd s a borongás helyett a jókedv napsugarai kezdték melengetni a lelkét. A hivatalból már egész pajkos kedvvel és szivarral a szájában ment haza. Az asszony fürkésző tekintettel fogadta s ő nem tarthatta magában a meglepetést. — Hát igazán szeretnél felmenni a bálba? Az asszony boldogan ölelte meg. — Nagyon szeretnék. Látod milyen vagy, folyton szekírozol. Miért is kell nekünk folyton veszekednünk, mikor megértjük egymást . . . — Igazad van fiacskám . . . — Hát ugye csináltathatok magamnak egy japán-kosztümöt ? — Igen. Ölelés, csók, víg sürgés-forgás s jön a vacsora. Hideg felvágott és tea. A hideg mindig azt jelenti, hogy az asszony spórol. — Tudod édes kis uram, olyan jehríezt csináltatok magamnak, mint a Perkutiné. Szebbet! A pulykaméreg ki fogja törni! Juj . . .