ESZTERGOM XIII. évfolyam 1908

1908-01-12 / 2. szám

A munka nagy, a munka sürgős és fontos. Mi katholikusok ettől az ülésszaktól várjuk a kath. autonómul és a kongrua ügyének randezését. Itt a 12-ik óra, a munkás parlament üsse nyélbe ezt a két fontos ügyet is. A koalició pártjai között bizonyára teljes egyetértés lesz a kath. autonómia és a kongrua kérdéseinek tárgyalásánál, hiszen semmi mást, csak a mi jogainkat követeljük, a mi sérelmeinknek orvoslását kérjük attól a kormánytól, mely nemzeti alapon áll és melynek egyik vezérférfia a kath. egyház disze, nemzetünk büszkesége: gróf Apponyi Albert. Az ő jóindulatáról minden kath. ember meg van győződve, csak a parlament, a munkás parlament is kövesse Apponyit és helyezze már egyszer vissza a katholikusokat az ő jogaikba. Hogy ez a fontos nagy munka minél előbb érje el az óhajtott eredményt, kívánjuk a kormánynak — és bizonyára minden derék magyar ember kívánságát tolmácsoljuk — mikor azt mondjuk, hogy Horvátország össze-vissza kuszált viszonyai mielőbb rendeztessenek és Rauch bán találja meg végre-valahára azt a többséget, mely a testvéries viszonyt lesz hivatva tovább ápolni és Horvátország boldogságát megalapítani. Mert ha örökös viszálykodás fog dúlni ismét a magyar és horvát nemzet között, semmire sem megyünk. Elvész az idő és semmi üdvös eredményt nem produkálunk. Pedig ha valamikor, ugy most van itt az ideje, hogy a parlament komolyan lásson hozzá a nagy nemzeti munkához. LisztF. „Esztergomi misé"-je. — Tanulmány. — Irta: Kersch F. esztergomi f. sz. e. karnagy. I. Alig ismerek nehezebb feladatot, mint amely most reám hárult, midőn mintegy kötelességemmé válik, hogy aki Liszt miséjének január 5-iki bpesti előadása előtt hiteles történeti adatokkal illusztráltam keletkezése és első esztergomi előadásának eddig a nagyközönség előtt ismeretlen körülményeit: most tovább folytassam post festa ismertetésemet ugy tartalmi értékének, amelyről ismertetésemben egy szóval sem emlékeztem meg, mint a budapesti előadás sikerének méltatásával. Nehéznek látom feladatomat különösen azért, mert Liszttel szemben való törpeségem tudatában és elismerésében szánalmasnak is tűnhetem föl sokaknak szemében azzal, hogy véleményt nyilvánítani merészelek: s igy eleve a lehető legháládatlanabb munkára vállalkoztam, amelynek már előre érzem keserűségeit. Nem riadok azonban vissza egyrészt azért, mert megdönthetlen elvek alapján állván, nem egyéni véleményem, nem is egyéni ízlésem sugallja ítéletem kialakítását, hanem a bennem vérré vált elv kényszerítő hatása, másrészt azért, mert Liszt nagy érdemeiből, gigászi nagyságából nem von le semmit, ha pusztán szubjektivitását, amely hitvallásos meggyőződéssé vált úgy benne, mint művészetében, azon szempontból karakterizálom, Nincs a ki karácsonyfát vásároljon abban a kis faluban, — mert kik mindezt megtették volna, ott fekszenek némán, csendesen; mélyen —• igen mélyen a bánya mélyén, — darabokra tépett, porrá zúzott tagokkal. Ott fekszik 97 magyar ember, kiket a december 19-iki bányarobbanás megölt. Ott fekszenek a föld alatt sötét, fekete sirban, — szent karácsony ünnepén. Idegen földnek szegény vándorai voltak, a kiknek a mindeneket kormányzó, a mindeneknek parancsoló Isten azt a sorsot juttatta, hogy a legsötétebb szemfedő boruljon reájuk. Plébániám 97 buzgó tagot veszített. Nem fognak ők többé a kis Jézuskával beszélni, mit hozzon szeretteinek karácsonykor. De mégis! Hisz az a bányarobbanás annak a 97 magyarnak csak a testét zúzta össze, de csakis a testét, amelyek közül sokat talán sohasem hoznak föl a bánya mélyéből, mert a lélek utat tör magának a szilárd kőszén rétegén és száll, száll messze, fel a csillagokig. Azokon túl is. Egész oda, hol a kis Jézuskának országa van. És a kis Jézuska meg fogja tudni, és tudja már, hogy Amerikának egy kis falujában száz és száz árva és sok szomorú asszony megtört szívvel borul az asztalra, hideg, sötét szobában. * * Áldott, drága ünnepe az emberiségnek szent karácsony, amelyre mindenki várva vár, mert élmint amely megalkuvást, meghódolást nem ismerve irányt szabott munkájának, és amely az igy alakult belső világából, rajongó fantáziájából merített eszmét, hitet egyaránt. Számtalan az adat Liszt élettörténetében, melyekkel az egyházi zene terén követett irányáról számot ad. S különösen az »Esztergomi misé«vel kapcsolatosan sok nyilatkozatát örökitette meg a történelem, amelyek mindegyike, mint reá nézve megannyi dogma, befolyásolta lelkében az egyházi zenének szubjektív alapokon nyugvó kialakulását. Egy ily gyönyörű szavakkal ecsetelt nyilatkozatát már ismertettem Scitovszky hgprimáshoz intézett leveléből. Ezen általánosságban mondott nyilatkozata is már egész belső világát kitárja elénk, de még intimebb rejtekekbe enged bepillantást, midőn »Esztergomi misé«-jéről egy alkalommal igy ir: »So wie sie nun geworden ist, fühlt sich mein künstlerisches und christliches Gewissen davon erhoben. Ich habe das Werk nicht komponiert, etwa wie man ein Messgewand anstatt eines Paletots anziehen möchte, sondern dass es aus wahrhaft inbrünstigem Herzensglauben, so wie ich ihn seit meiner Kindheit empfinde entsprossen ist. »Genitum, non factum«, und daher kann ich wahrheitsgetreu sagen, dass ich meine Messe mehr gebetet, als komponiert habe.« Mily öntudatos lelki megnyugvás, mellyel mindenesetre nemes intentióit megokolja ! És mégis — mégis! ! Ha egy mise mint egyházi zenemű méltatásra, bírálatra kerül, nem jöhetnek figyelembe bizonyos mellékkörülmények, amelyek a jó szándék nemességét, a vallásos ihlet megokolását olykor szükségessé teszik. Egyházi zenéről, jobban mondva egyházi célok szolgálatára irt zenéről lévén szó, a bírálat kiindulási alapja csak egy lehet, s ez az: vájjon a zenemű, legyen az bármely alkalomra irva, egyházi zenemű-e a szónak liturgikus értelmében ? Mert ha valahol, úgy e kérdésben nagy az aberratio, ahol nem évtizedek, de századok szokása nem tudja kiirtani a lelkekből azt a nagy tévedést, hogy a cél nem szentesíti az eszközöket. Liszt »Esztergomi miséjé«-nek cime ez: »Missa solennis zur Einweihung der Bazilika in Gran.« Célja, rendeltetése világos: zenés mise a felszentelés alkalmára. Tehát implicite, minthogy egyházi szempontból az ének a liturgiának kiegészítő része, s igy azzal szerves egészet kell hogy képezzen, liturgikus zene. Már most csak azon fordul meg a kérdés: alkalmazható-e ezen logikus kapcsolat Liszt miséjére is, vagy nem, vagyis más szóval liturgikus zene-e vagy legalább magán hordja-e a liturgikus zene külső ismérveit ? S ha nem, mi a célja ? Nem habozom kijelenteni, hogy Liszt miséje a liturgikus zene ismérveit, mint ahogy azt az egyház határozottan körvonalozza, csak igen csekély mértékben tükrözteti vissza, minélfogva liturgikus célok szolgálatára csak föntartással alkalmas, ami azonban legkevésbé sem alterálja azt, hogy mint zenei conceptió, mint a vallásos zeneköltészetnek egy magasan kiemelkedő nagy protető meleg sugaraiddal, a szeretet sugaraival, hacsak rövid időre is, megolvasztod a földre ráboruló jégpáncélnak kemény kérgét. — Oh szent karácsony, engedd, hogy e rettenetes csapás közelebb hozza sziveinket egymáshoz. Híveink ! Magyarok ! Idegenbe vetődött, idegenbe küzködő véreim ! kiket itt csak kihasznál a nagyurak kénye, térjetek észhez ! Gondoljátok meg, hogy ebben a nagy idegenben nincsen más támaszotok, csak önmagatok. Térítsen benneteket észre a nagy dörrenés, mely dec. 19-én fél tizenkét órakor délelőtt 97 magyar bányásznak életét kioltotta, oly rövid idő alatt, amennyi ideig egy gyufaszálnak a sercenése sem tart. Gondoljatok mindig arra, hogy az élet olyan rövid, a halál olyan bizonytalan, törődjetek lelketek üdvösségével, ne legyen senki, ki ne tartozzék hitközséghez, szolgáljon mindenki buzgón az Istennek! Gondoljátok meg, hogy családjaitok, hozzátartozóitok vannak, akikről gondoskodni kötelessé gtek ; ne legyen tehát senki, ki ne tartozzék valamely egylethez és szövetséghez, hogy akkor, mikor az Isten elszólítja, legyen szegényeknek legeüább egy kis anyagi segítségük. Még csak 6 hónapja vagyok amerikai magyar plébános és 6 hónap alatt 100 hi vem pusztult el bánya- vagy gyári szerencsétlenség folytán. Szomorú intő példa, hogy gondoskodjatok lelketek üdvösségéről, gondoskodjatok hozzátartozóitokról addig, amig lehet. duktuma a zeneköltészet terén örök időkre ne biztosítsa suprematiáját a hasonló zeneművek értéke fölött. Az ítélkezések útjaí e pontban nemcsak nem párhuzamosak, de teljesen ellentétesek mindaddig, mig az érintkezési pontok a cél szolgálatát, az egyház rendelkezéseit az egyéni fölfogással, a szubjektív ízléssel és tudással egyesíteni képtelenek. Állításomat röviden megokolom. Nem lehet vita tárgya, hogy az egyház függetlenül, korlátlanul és jogszerűen egyes egyedül van hivatva arra, hogy egész belső életét, szertartásait, liturgiáját függetlenül, szabadon és korlátlanul szabályozhassa. Mint egyedüli letéteményese Krisztus tanitásainak, mint Krisztus igaz egyháza, e hatalmat magától Krisztustól nyerte, aki lejövén a földre, országot alapított, mely nem e világból való — non est ex hoc mundo —. Évszázadok martyromsága tesz tanúságot arról, hogy az apostoli hódítás munkájában a világi szellem vért kivánt vagy meghódolást, börtönt nyújtott vagy rangot. Nem lehetett hát célja, hogy a világi szellemet átültesse, amely az embert a röghöz kötötte, nem, hogy világi izlést, világi elveket dédelgessen, amely a martyrok ezreit az emberek vad szenvedélyének kiszolgáltatta, nem, hogy világi esthetikát ápoljon, amely a hymnusokat is a bachanaliák fertőjébe sülyesztette. Országot alapított, melynek alapja Krisztus, végcélja Krisztus. Ennek szolgálatába karolta föl az egyház kezdettől fogva a művészeteket is, amelyek a művészi alkotások változatos terein új lendületet nyertek, nem célul, amaly tömjénezést keres, hanem eszközül, amely tömjénillatot áraszt. És e cél szolgálatán nem ütközött meg senki, mig a világi szellem csábszava a művészeteket útjaikból el nem téritette. Ennek befolyása azonban szakadást teremtett, amelyben a művészetek jobbára magukban keresték az öncélt s hova kevesebb lett azok száma, akik művészetüket eszköz gyanánt az egyház szolgálatába fölajánlották volna. E szakadás a drámai zenének kifejlődése korában teljes lett s a tátongó ür oly arányban bővült, amily arányban a világi zene nagyobb és nagyobb tért foglalt el. A két irány érintkezési pontja azóta a minimumra sülyedt úgy, hogy ha voltak is nagy művészszellemek, akik tudásukat az egyházi zene terén is érvényesíteni iparkodtak, igyekezetüket nem az egyházi szellem irányította, hanem legtöbbször a korszellem ízlése, hogy ne mondjam divatja, amely vallási szükségletét igy vélte kielégíteni, s ritkán a vallási ihlet, amely ismét nem tudta magát a korszellem befolyása alól teljesen emancipálni. A történelem bizonyságot tesz az itt mondottak igazsága felől, ha zeneköltőink legnagyobbjainak munkakörét az előítélettől ment kritika szemüvegén át elemezzük. Ezen befolyás nem hagyta érintetlenül Liszt Ferencet sem, dacára, hogy vallási rajongása őt az egyházzal szorosabb összeköttetésbe hozta azzal, hogy 1865-ben a kisebb egyházi rendek fölvétele által bizonyos fokú egyházi méltóságot nyert. Gyermekkora óta gyöngéden ápolt vallásszeretete nem engedte nyugodni, Most pedig hozzátok szólok, kik hitestársat, kenyérkeresőt, kik szülőt, gyermeket, rokont veszítettetek el. Vigasztalnom kellene benneteket akkor, mikor az én szivem is vérzik; könnyeket kellene felszárítani, mikor nekem is sűrűn hullanak könynyeim. Nem tudlak mással vigasztalni, csak azzal: »Találjatok vigasztalást a szent igében, Bujdosunk a földi tereken !« Igen, vándorok vagyunk csak, vándorok odafelé, hová szegény hozzátartozóitok lelkei most már eljutottak. Leljetek vigasztalást a szent igében : »Aki utánam akar jönni, vegye fel keresztjét és ugy kövessen engem.« Viseljétek békével a keresztet és az Ur Jézus, ki ma született, megjutalmaz benneteket szenvedéstekért! Ne essetek kétségbe, hiszen jó lelkű emberek már is megindították a gyűjtést felsegélyeztetéstekre, nem hagynak benneteket nyomorultan elveszni; és ha megkapjátok a segélyt, menjetek haza, vigyétek el a szomorú hirt édes hazánkba, — mondjátok meg: ne jöjjön senki Amerikába, mert itt »kevesebbet törődnek 20 magyar embernek életével mint egy öszvérrel, melyik a bányában dolgozik, mert az öszvér pénzbe kerül, magyar pedig, ha egy elpusztul, jön helyébe husz« e szavakat hangoztatják az amerikai munkavezetők, és annyira is becsülik tényleg a szegény idegen munkást. A jó Isten áldjon, vezéreljen benneteket! A viszontlátásra a szép magyar hazában!