ESZTERGOM XIII. évfolyam 1908

1908-03-01 / 9. szám

napilap, nincs országos tekintélyű politikus, aki ez ellen a gyújtogatás ellen szót emelni merne! Hát ez igazán megdöbbentő. Nem akarok most azzal foglalkozni, hogy a közelebbi időben, ha a protestánsok követelték ama nagy idők egy dicsőséges törvényének végrehajtását, hányszor újították föl pápista atyánkfiai, no meg a napilapok is a bárány és farkas örökéletű meséjét. De bármilyen megdöbbentő is a klerikálizmus és a jezsuitizmus vakmerő toborzása, a dolog végkimenetele felől pillanatig se kételkedünk. A történet az élet tanitó mestere. Ez azt mondja, hogy a jezsuitákat meggyülölték már mindenütt, ahol igazán megismerhették őket; vagyis ott, ahol igazán ránehezülhettek a világra. A történelem tanitja, hogy a klerikálizmus soha sehol se biztosított még csak rövid időre se olyan jólétet, mai megnyugtatta volna a keblére hajlókat. Az lesz hát ma is, minálunk is a jezsuitizmus és klerikálizmus vége, ami volt s ami ma is a protestáns államokban is, meg a tiszta pápista országokban is: leveretés. Ha nem tudott végleges diadalt aratni a XXVII. és XXVIII. század rémítő, pogány eszközeivel ma még kevésbbé tud. Azt azonban őszintén sajnáljuk, hogy egy, a nemzetek köztudatában már rég megbukott nemzetközi — vallásinak mondott, de tényleg politikai — hatalom érdekében még oly sok keserű poharat kell kiüríteni ezer meg millió nemes léleknek. Ezért őszintén sajnáljuk, hogy az emberek egész tömege még mindig nem tudja, vagy nem akarja megérteni a történet tanulságait. Nem tudja felfogni, hogy Istennek igaz félelme, a tiszta erkölcs, az emberiesség épen nincs ahhoz kötve, hogy egy gyarló öreg ember, a római pápa absolut hatalommal vezényelje az egész emberiséget. Hiszen szép, nagyon szép volt az elv, hogy a pápa személyében mintegy az Isten legyen minden mindenekben ! De hová vezetett ? ! Testi és szellemi zsarnokságra. A pápáknak, e földi isteneknek a pogány istenek módjára való élésére. A népek, nemzetek pedig mélységes csalódásukban kénytelenek voltak bevallani, hogy csak urat cseréltek, mikor a császár helyett a pápa ült a nyakukra, de helyzetük nem változott semmit. A caesar-pápaság az Isten nevével való szörnyű visszaélésre vezetett és egy hosszú kedves álomból hamarosan kiábrándította a népeket. Ah, ha a katholikus Népszövetség az Isten félelmének és az ezzel járó tiszta erkölcs terjesztésének nemes munkájára alakult volna, olyan szívesen csatlakoznánk hozzá. Mert ezen a mezőn — hej — bizony sok munka várna ránk. De mikor ezt még hangoztatni is alig halljuk; mikor azt látjuk, hogy csak a római katholicizmus uralkodó, a másvallásuakat elnyomó régi helyzetének visszaállítása, az 1848., 1868. és a kilencvenes évek szabadelvű törvényeinek eltörlése és az 1791. év előtti állapotnak visszaállítása a főcél: akkor eszünkbe se juthat, hogy csatlakozzunk, szövetkezzünk. Pedig a magyarnak a magyarral a Krisztus nevét viselőnek a Krisztus nevét viselővel olyan természetes volna a szövetEgy óra múlva már mindenki tudta a városban, hogy Csúzy Endre felkelt s nemcsak járni, de még táncolni is tud. Ettől a naptól kezdve hires ember lett dr. Hurka, még a vidékről is felkeresték, szobája mindig telve volt betegekkel s alig győzte a házon kivüli látogatásokat végezni. Csúzy Endre jóslása bekövetkezett: Egy napon Cseregheőékhez hivták ebédre s az apa oly sokatmondóan mosolygott, hogy dr. Hurka elérkezettnek látta az időt sorsát megkoronázni. Megkérte Matild kezét, természetes, hogy örömmel adták a nagytudományu s egy év óta immár vagyonosodni kezdő orvosnak leányukat. No persze a lakodalom sem késhetett soká s Matild kisasszonyból dr. Hurkáné, dr. Hurkából pedig boldog férj lett. Hogy a násznagy Csúzy Endre volt, azt mondanunk sem kell, avval azonban még tartozunk, hogy miként is lett ő olyan hirtelen egészséges. A lakodalom estélyen, mikor a násznép el volt mulatozásaival foglalva, félre hivta Csuzyt a doktor. — Kedves Endre -— szólt hozzá — neked sok hálával tartozom, de mégis ezen a nagy napon mond meg őszintén, mi volt akkor a bajod ? — Az egész csak komédia volt, mert emlékezz vissza szójárásomra, akkor is azt mondtam: »Majd bekapják ezek még a legyet.« Z. Ö. kezese, az együttműködése, mikor a lelki erők gyarapítására, az értelmi és erkölcsi suly növelésére külső és belső ellenségeik miatt oly nagy szükség volna! És mi az az erő, amibe a kath. népszövetség bizakodik ? Tiz milliónyi számuk ! Hívságos bizakodás. Bizonyítja Olasz- és Franciaország példája . . . Hogy rá rivallna e népszövetség Jézusra, hogy mit akar; mi motoszkál a fejében?! Csak ugy mint annak idején a zsidók. Hogyan kinevetné a szövetség Pál apostolt, ki az egész pogány világ meghóditását tűzte ki célul! Hogyan, micsoda reménnyel küldhetnek ők hittéritőket a pogányok közé ?! . . . Ah, látott már a Krisztus egyháza más szeleket is! Nagy legény, óriás volt Góliát, Dávid pedig kis fiúcska és mégis a nagy legény terült el a földön tehetetlenül. Mert nem volt vele az Isten ! A többség hiába akarta vérbefojtani Krisztusban és az apostolokban, később Húsz Jánosban és annyi társában az igazságot, a krisztusi eszmét: nem sikerült. Az igazság a hatalmon levők minden mesterkedése, erőszakossága dacára is él; az emberiesség terjed. E tényekben van ami bizodalmunk. De ugyan e tények minket is éberségre, munkásságra, erőink kifejtésére sarkalnak! Szerencsétlen idő! A klerikálizmus, ez a telhetetlen szörny, áldozatul kívánja a testvéri egyetértést, békességet és szeretetet. Szerencsétlen emberek, kik áldozó papokként forgolódnak körülötte és jobb ügyhöz illő lelkesedéssel, elszántsággal tömik a hitványt! Igazság és szeretet Istene, ne hagyd el a szegény magyar népet! K. J. * Igazán nem tudjuk hamarjában, mi több ebben a cikkben : a tudatlanság-e, vagy a rosszakarat. Nehéz időket élünk. Lelketlen, lelkiismeretlen emberek, akiknek nincs veszteni valójuk, nincs se Istenük, se hazájuk, nap-nap után szemérmetlenebb támadásokat intéznek minden pozitív vallás ellen. Jó tudják, hogy a különböző vallásfelekezetek összemorzsolnák őket, ha — összetartanának. Tehát egymásra uszitják a különböző vallások hiveit. Hadd pusztítsa a magyar a magyart! Össze kellene tehát fognia minden ígazlelkü magyarnak, hogy ezt a szegény, jóravaló népet továbbra is megtartsa ősi hitéhez és hazájához való tántorithatlan ragaszkodásában. Egy Istent imádunk, egy hazát szeretünk : a vallások különbözősége nem lehet akadálya a közös ellenség ellen való közös együttműködésnek. K. J. ur Franciaországra hivatkozik. Én is arra hivatkozom. Lám, ott csak a napokban nyújtottak be a protestánsok kérvényt a szenátushoz az elnyomott katholikusok érdekében. Hollandiában is ezen a héten alakult meg a protestáns és katholikus pártok vezéreiből a koalíciós kormány. Ennek az együttműködésnek szükségességét hangoztatta Tisza István gróf is, nagy feltűnést keltő kaposvári beszédében : tHa nem is a felekezeti torzsalkodásoknak, a felekezeti bizalmatlankodásoknak jeleivel kétségtelenül találkozunk napjainkban is. Nézetem szerint nem lehet igazán helyesen gondolkodó magyar ember és nem lehet igazán helyesen érző keresztyén, nem lehet Krisztus igazi szolgája, aki megdöbbenéssel ne észlelje ezen jelenségeket. Egész vallási életünket nagy, közös veszedelem fenyegeti. Eszelősségnek tartom, hogy hivatásukról megfeledkezve a vallás szolgálatában álló faktorok, egymás elleni torzsalkodásukban emésszék föl erejüket, amikor mindannyiunk ajtaján ott kopogtat a közös ellenség. Jövőnk attól függ, hogy tudjuk a közös ellenséget legyőzni.« A katholicizmus már megkezdte a szervezés nagy munkáját. Látja a fenyegető veszedelmet, hallja a viharos égzengést és csatasorba állítja hiveit. Tudja, hogy a fölforgatók szervezett erejével csak szervezett ero mérkőzhetik meg a siker reményével. S akadnak rövidlátó emberek — papok — akik felülnek annak a jerichói lármának, mely a Népszövetség megalakulása nyomán a bujtogatok táborában felharsant s a felekezeti izgatás tüzcsóváját dobják az amúgy is izzó levegőbe. Csak azért, mert a katholikus tábor vezérei megteszik azt, ami kötelességük. Nem általánosítunk. Nem mondjuk, hogy K. J. a protestáns világ felfogását tolmácsolja. De megdöbbentőnek tartjuk, hogy ez a vérlázító cikk megjelenhetett a dunántúli református egyházkerület hivatalos közlönyében. K. J.-nek nem lett volna szabad megfeledkeznie arról, hogy ő elsősorban pap. Még pedig egy tekintélyes egyházközség lelkésze. Mielőtt cikkét közzétette, utána kellett volna néznie, igaz-e, amit megirt. Ezzel nemcsak híveinek tartozott volna, hanem elsősorban — önmagának. Micsoda mesés naivságra vallanak mindjárt bevezető sorai ! Legyen nyugodt az »esperes* ur, mi sohasem szégyenlettük, hogy római katholikusok vagyunk. Sőt! Büszkék vagyunk rá! A közhasználatban a kath. és róm. kath. egy és ugyanaz. Hogy a katholikus szó protestánst is jelent, azt most olvastam legelőször. De igazán szeretném tudni, mit szólna hozzá K. J. ur, ha őt valaki kath. papnak címezné ? . . . Ugyanazzal a pofon csapott észjárással én meg azt mondhatnám, hogy a reformátusok szégyenlik az evangéliumot, mert ev. ref. helyett reformátusoknak irják magukat! Különben is fejtetőre állított logika kell ahhoz, hogy valaki folyton a kath. vallás nemzetköziségét hánytorgassa. Vagy igaz a kath. vallás vagy nem. Ha igaz, akkor Magyarországban sem taníthat mást, mint Braziliában, mert az igazság csak egy lehet. Hogy lelkiekben a római pápától függünk, azt sem tagadtuk sohasem. De azért voltunk, vagyunk és leszünk is olyan magyarok, mint a protestánsok, akiknek ősi magyar vallását Svájcból és Németországból csempészték be hazánkba. Mégis csak huncut az a német, hogy még a »magyar« vallást is ez adja a magyarnak! Hogy a Népszövetségnek az a célja, hogy a pápa világi uralmát erősítse, s a kath. papság hiúságát Jegyezgesse, valamint az egyházi javak elkobzását megakadályozza; hogy nem magyar érdekből csinálták stb. ez mind csak mese és nagyhangú frázis, melyet nem kell megcáfolnunk, mert előbb be kellene bizonyitani! S ha a pápa csatasorba állítja a katholikusokat hitük védelmére, ez nem bűne, hanem kötelessége. S hogy a néppárt teljes erővel részt vesz a szervezés munkájában, azért csak elismerést érdemelnek. Mióta bűn az »esperes« ur szemében, ha egy politikus nemcsak hazájához ragaszkodik, hanem egyházához is? Aztán micsoda gyönyörű frázis az a »nagy idők dicsőséges törvénye« ! Ismerek egy egyesületet, melynek már' két napos korában akkora volt a szája, hogy el akarta nyelni a pápista papok vagyonát. Azt hiszem az »esperes« úr is ismeri ezt a — lelkiekkel foglalkozó egyesületet. Hiszen alelnöke vagy mi. (Elnöke a szociáldemokrata Balthazar Dezső!) Az a vad, kíméletlen támadás — jogos volt. Az nem zavarta meg a felekezeti békét. Nem ! A világért sem ! De ha a katholikus egyház szervezkedik, ha védelemre szólítja fel hiveit, akkor mindjárt tele kürtölik a világot azzal, hogy a pápisták megint fanatikus vallási gyűlölséget terjesztenek. Ebben a tekintetben egy húron pendül a zsidó »Egyenlőség« a »D. Protestáns Lap«-pal. Most egyszerre sötét középkorról, inkvizicióról, gályarabságról, véres elnyomásról álmodoznak. De rossz lelkiismeretük lehet ezeknek az uraknak ! Ne féljen az »esperes« úr — tisztességes, becsületes embernek nincs mit félni a Kath. Népszövetségtől! Nem akarunk egyebet, csak az igazságot. Azt akarjuk, hogy a többség igazságos akarata érvényesüljön ! Amit a jezsuitákról, meg a caesaropapismusról ir, azzal nem érdemes komolyan foglalkozni. Ily mérhetetlen elfogultsággal, fanatikus gyűlölettel és nagyfokú tájékozatlansággal szemben hiábavaló a higgadt érvelés. Nyíltan kimondom, hogy ez a munka, melyet K. J. ur ezzel a cikkével végzett, sem nem vallásos, sem nem hazafias. Ha igazán szereti egyházát és hazáját, azt kellene mondania: Ha a pápisták megcsinálták a Kath. Népszövetséget, mi meg csináljuk meg a Prot. Népszövetséget. Ne engedjük széthullani népünket. Az »esperes« ur bizonnyára tudja, micsoda borzalmas pusztítást visz végbe az alföldi reformátusok közt a szociáldemokrácia. Micsoda kimondhatatlan áldás volna arra a szegény népre egy Prot. Népszövetség, mely újra megtanítaná hinni és a hazát szeretni! Micsoda más elveket hangoztat Tisza István gróf: »Sokszor emelkednek egyes hangok, amelyek a többi felekezetek erősödését vizsgálják és azt rosszalják, hogy erejét mások rovására növelik. Sokáig azt hitték, hogy a maguk erősítését mások gyöngitésével érhetik el, mintha az igazi erőforrás a másoktól való hódításban és nem munkában lenne. A munka erősebbé tesz bennünket hivatásunk teljesítésére anélkül, hogy el akarnánk venni egy jottát is azon erőből, amelyre másoknak is szükségük van.«