ESZTERGOM XIII. évfolyam 1908

1908-12-25 / 52. szám

— Majd meglátod, — felelte az mosolyogva !— itt lakom a Rottenbilleren. Kevés beszédű, kurta szavú a Feri. Andor megint elgondolkozhatott. Arra azonban vigyázott, hogy neki ne menjenek. Föltárult előtte barátjának lakása. Egy-két szoba a legszükségesebbekkel bebutorozva . . . Alighanem azt a bútort hozta a leány, amit az apja itt hagyott ... A többit a Teleky-téren szedték össze, hogy az egybevágjon a meglevővel. Az otthon bármilyen kopott lehet, csak utcára való öltözetük legyen. Ilyen ez a pesti nép, az utcának él . . . Bizonyára a negyedik r emeleten laknak, ott olcsóbb. Elfullad az ember, mire fölér. S benn a lakásban mindenminden azt orditja, hogy itt egy irnok lakik. És Andor ugy érezte, mintha már nyomná mellét a doh, mely a bútorokból kiszáll . . . No és az asszony ? Szépnek kell lennie, ha ez a bárgyú legény belegabalyodott. Ez a mindene, akiért érdemesnek tartotta a jövőt feláldozni. Éppen úgy, mint a regényekben, de az élet, a próza egészen nás. Lehet az angyal, de nem paradicsomban, «anem savanyú krumpli és káposzta illat között... Egy savanyú szagú angyal! . . . Brr! ... — Az n eszemmel. . . — Itt vagyunk! — szólalt meg Feri — elbeszakitva barátjának morfondirozását s szivéyesen tuszkolta be őt a kapun — és most fogd ie a lábaidat föl a III-ik emeletre, tudod, ott Jágosabbak a szobák. — Persze! világosabbak — dünnyögte magában Andor. — Meg olcsóbbak — gondolta hozzá. Hogy eltaláltam ! Ugy lesz az a többivel is. — Megtaláltam a savanyúságot, meg a dohot i ... És módfelett örült, hogy igy elképzelte ő ezt előre. — Fog nézni a feleségem, hogy vendéget hozok — szuszogta Feri a csengő gombjának megnyomása közben. Dalolva szaladt valaki ajtót nyitni. Gyorsan csapódott ki az ajtó s Andor azon veszi magát észre, hogy valaki átkarolja s ha el nem kapja fejét, meg is csókolja. — Szent Isten! — sikoltott fal az asszony, észrevéve tévedését s eltakarva arcát kacagott, hogy neki kellett támaszkodnia a ruhaállványnak. — Te kis szeles bohó te! — dorgálta tréfásan Feri — meg sem nézed ki jön be s már csókolni akarod. Különben megteheted: a legkedvesebb gyerekkori barátom Balázs Andor — mutatta be őket egymásuak. — Akkor hát sebaj! — kacagott tovább az asszonyka, mint valami szerelmes vadgalamb. Mig a szobába bejutottak, gondolhatott Andor ennyit: Ilyennek képzeltem, szépnek és felületesnek . . . Helyre kis teremtés! Karcsú, mint a fenyő. És a szemei. Ebbe veszekedett bele Feri. Hanem . . . semmi hanem, semmi káposztaszag, nem Teleky-téri bútor. Két szobás, nem pazarul, de ízléssel berendezett lakás s benne minden a maga helyén., . — Ez a mi kicsiny fészkünk s benne az én kis nevető madaram — mutatott körül Feri. átkarolva feleségét, ki folyondárként hozzásimulva tekintett fel Balázs Andor szikár termetére, kemény arcvonásaiba, éles szemeibe. Mig körültekintették a két szobát, elbeszélték, hogyan szerezték be lassankint a bútorokat, a képeket, az edényeket, a csecsebecséket . . . S mig az egyes apróságokról csicsergett az asz.szonyka, örömmel simogatta meg azokat . . . — A Feri hozta . . . , tudja, hogy szeretem őket. Két szál virág diszlett az Íróasztalon. — Ez is a Feri ajándéka. Ugy-e milyen bájosak, pedig már negyednaposak. Ez a kis csacsi mindig szerez nekem örömet. A »kis csacsi«-nak kijárt ezért egy ölelés. Andor némán nézte a jelenetet. Valami szédülésféle környékezte és időbe került mig magához tért. — Igaza van Ferinek — gondolta. Egyszerű, dé meleg fészek ez s a madárkák oly boldogan bújnak össze benne . . . dalolnak, nótáznak, nem irigyelnek semmit, senkit , . . Éppen elegendők egymásnak, hogy teljesen boldogok legyenek. *a boldogságuk titka ? . . . — Ah! igen ... az ldozatos szeretet . . . Lassankint fölmelegedett a szive, földerült z arca. — Nem sajnálta már barátját. Megígértették vele, hogy gyakran betekint ozzájuk. — Ha befogadnak a fészekbe — szivesen, römest. Eljövök ide melegedni . . . gyógyulni. Az ajtónál melegen szorította meg barátja >bbját: köszönöm, köszönöm, talán még megyógyulok ... Az utcáról feltekintett az ablakokra. Ott állottak egymást átkarolva Feri és felesége. — Andor arcán az öröm sugara villant át. Némán megemelte kalapját s jókedvűen fütyörészve ment legénylakására. A megtért férj. — Karácsonyi történet. — Irta: Pauer Károly. Gyönyörű éjszaka! Nem susog a szellő, a leveletlen fáknak egy ága sem mozdul; vékony hótakarója alatt alussza álmát a nagy természet. Fenn a magas égen csillagok ragyognak ; lemosolyognak az alvó földtekére s rezgő csillogásuk visszatükröződik a tiszta hólepel vakitó fehérében. Szent Karácsony éjszakája! Hány gyermekszív ver hangosabban ; hánynak szemeire lopja oda az álmot a naiv izgatottság, mellyel az ő Jézuskáját várja, aki hoz neki zöld karácsonyfát aranyos diókkal, libegő lángokkal. A szűk családi körben boldogság honol, az ifjú anya sugárzó arccal rendezgeti a Jézuska ajándékait alvó gyermeke számára, ki most édes álmában szőkefejü angyalkákkal társalog s gyügyögve-dadogva kéri őket, hogy küldjék el hozzá is azt a jó kis Jézust . . . Csak egy házra nem száll a boldogság áldása. Öröm helyett bánat, vigság helyett bántó szomorúság uralkodik itten. Szürke félhomállyal küzd a pislogó mécses; lobogó lángja mellett rezgő táncot járnak a falra dobott árnyak. Szegényes ágyon gyenge gyermek alszik. Halavány arcán ül a halál sápadsága, vonagló ajkain kijárót keres a benszorult lélek. Mellette ül anyja. Lázas izgatottsággal tekint a gyermekre szerető szivének szenvedő kincsére. Fekete szemében álmatlan éjszakák s keserű szenvedés lidércfénye csillog, számlálja a perceket; a beteg gyermeknek hörgő lélekzését szorult szivvel hallja, szorongatja kis kezét s forró csókkal melengeti hidegülő arcát. A kis beteg arcán gyöngyözik a veritek, a halál hideg verítéke; a gyötrődő anyának arcán végig szánt a könnyeknek árja, a közel jövőnek szomorú sejtelme szorongatja keblét. A gyermek felriad nyugtalan álmából. —• Anyám, kedves, jó anyám, mikor jön a kis Jézus? Az anya mutatja néki a zöld fenyőágat. — Mindjárt itt lesz, édesem, csak aludjál csendesen. A beteg gyermek leerőlteti fáradt szempilláit. Az emelkedő láz kábult álomba ringatja. Anyja tépelődik mellette, elhagyottan, egyedül. A gyermek minden fuldokló hörgésére szivéhez kap, melyet kínzó erővel szorít a fájdalom. Törülgeti a verejtéket, mely gyermekéről gyöngyözik ; ajkait rátapasztja annak kékülő ajkára, hogy visszaszorítsa az életet, mely a ziháló kis kebelben többé tápot nem talál. Hiába, hiába! A gyermek vergődik, kiaszott karjait emelgeti az égnek, lélekzete elakad, tagjai hidegek, mint a fehér márvány. A szegény asszony kétségbeesve tördeli kezét; látja jönni a halált, mely el fogja rabolni gyermekét. A kis szenvedőt megrázza a láz. Felébredt; szokatlan erővel felemelkedik ágyában; tágra nyilt szemekkel bámul az anyjára. — Láttam, anyám, láttam ! — kiált kitörő örömmel. — Mit láttál, édes kis gyermekem? — kérdi szánakozó részvéttel a lesújtott anya. — Láttam a kis Jézust! — tapsolt a szenvedő gyermek. Szemeiben kísérteties csillogással lángolt az örömnek fénye; aztán tapsoló karja lehanyatlott, visszadült ágyába, sápadt arcára odarajzolta a kis Jézus a boldogság mosolygását s a halál angyala karjaiba vette a hidegülő testből a kiszabadult lelket. A szerencsétlen anya velőtrázó sikoltással borult a kicsiny tetemre, fuldokló zokogással kitör könnyeinek árja. Keltegeti kedves gyermekét, csókolja ajakát, gyöngéd kezeivel végigsimitja bodor, göndör fürtjeit. De az anya keltő szózatára már nem felel a gyermek, hisz angyalokkal játszik fenn a fényes égben. A fiatal asszony csak sir, zokog egy ideig, kezeit tördeli a mardosó fájdalomban; végre ő is elcsendesül. Vigasztaló álomban játszik gyermekével; a szobára meg ráborul az éji némaság, melyet nem zavar a legkisebbke zaj . . . * Éjfél van! Megkondult a harang; tiszta, érces hangja végigrezeg a falun, hívogató szózata messze száll az éjnek csendjében. Az utca népesül. Az emberek sűrű tömegekben iparkodnak a templom felé, lépteik messzire hallatszanak a csikorgó hóban. Megzendül az orgona s fenséges akkordjai mellett felzúg a hívőknek ajkán a hő köszöntés'a világ megszületett üdvéhez. A falu korcsmájában is elfújják a gyertyát. Utolsó vendége kitántorog a füstös szobából, kalapját lehúzza szemére s nagyokat kurjantva botorkál a lazán álló hóban. A templomba siető emberek kitérnek útjából; csípős megjegyzésekkel, szánakozó mosolygással kisérik ingadozó lépéseit. Az öregebbek meg se állhatják, hogy pironkodó szóval ne illessék a falu korhelyét, kinek még ez a nap se olyan szent, hogy imádkozni tudna! Ő meg csak tántorog tovább; az ittas ember mosolyával ajkán felel a jóakaró szóra. Haza ér. Belép a házba a férj, a hol kesergő feleségét és beteg gyermekét hagyta. Keresi a kilincset; recseg nyikorog a rozoga ajtó, mikor csaknem bedől a szobába, ahol már a halál angyala virraszt kiszenvedett gyermekének hideg teteme mellett . . . Ledől az ágyra; a nehéz zuhanásra felriad kábult álmából az asszony. Tágranyilt szemekkel bámulja férjét s kezeivel végig simítja homlokát, mert ugy érzi, mintha valami súlyos teher nehezednék agyára . . . Tekintete holt gyermekének mosolygó arcára esik . . . Mint az anya-tigris, melytől kölykét elrabolták ugy vetette magát a szerencsétlen asszony szívtelen férjére, belemarkolt üstökébe, hogy a részeg ember fájdalmas sziszegéssel ugrott föl fekhelyéről. — Meghalt! — kiáltott fájdalmasan az aszszony. Hallod, meghalt! — Ki, ki halt meg ? — kérdé a férj. •— Meghalt! Az én gyermekem, a te gyermeked ! — s az asszony őrüléshez közel álló szenvedéllyel felragadta a gyermeknek holttestét s oda tartotta a bambán bámuló apának szemei elé. — Nézzed csak, — nézzed ! A gyermek lecsukló feje odatapadt az elvadult apának borgőzös arcához; érezte a halálnak hidegségét s ijedten tántorodott vissza. A rideg való egyszerre elűzte fejéből a nehéz mámort, tekintete rátapadt a mozdulatlan gyermekre, vonagló ajkain vontatottan tagolta a kétkedő kérdést: — Meghalt ? . . Az anya lerogy egy székre, kitörő könyei enyhítik fájdalmát. Az apa meg csak áll. Tekintetében megfagy szemeinek tüze, melle hörögve zihál, lélekzete rövid, lüktető vére mind fejébe tódul . . . Egyetlen gyermeke nincs többé ! A súlyos veszteség fölkelti elfáradt lelkében a szunnyadó érzelmet, melynek neve: szülői szeretet. Az erős emberen erőt vesz a mardosó önvád. Megtántorodva térdre esik zokogó felesége mellé s megragadja kezét: — Vétkeztem, oh bocsáss meg, bocsáss meg ! Megtérek! Az asszony elfordítja fejét, kezét kivonja férje kezéből. De a férj csak rimánkodik tovább. Gyermeke üdvére, első szerelmére kéri, hogy bocsásson meg néki. A fiatal asszony lassankint ellágyul. Ráveti könnytől ázott szemét, látja a férje arcán tükröződő bánatot. Látja kintól vonaglani azt az arcot, melyen eddig csak ocsmány szenvedélyek kéje rajzolódott. És kész neki megbocsátani, de hogy is ne, hisz meg akar térni. Egymásra borulva zokognak mindketten s a gyermek hideg teteme mellett felmelegszik a hitvesi szeretet. — Ne menj el, susog reszkető hangon a fiatal asszony. — Soha, soha többé! S a férjnek szeméből két nehéz könnycsepp hull alá s végig pereg a nőnek halavány arcán. Az engesztelődés forró könnye volt ez! ... A templomból átzúg az orgonának méltóságos hangja; s mintha angyalkákkal játszó gyermekük szelleme lebegne felettük, felhangzik a karácsonyi ének örvendező árja: Dicsőség Istennek, békesség embernek . . .