ESZTERGOM XIII. évfolyam 1908

1908-11-22 / 47. szám

üldöző és elnyomó protestáns császárság természeténél fogva gyűlöli a katbolicizmust

; akárcsak nálunk a protestánsok bennünket, katholikusokat. A német társadalom mai helyzete napnál világosabban mutatja, hogy egyedül és kizárólag a kath. egyház tud eredményeket felmutatni Németország legnagyobb réme: a szociáldemokrácia elleni küzdelemben. A centrum minden vonalon győzedelmeskedik és lesz idö, amikor a kalh. lengyelek azért mert katholikusok és mert lengyelek, nem fognak többé üldöztetni. Mert annyi bizonyos, ha ma-holnap a centrum kormányra kerül, nem fogja elnyomni a lengyeleket, hiszen ez ellenkeznék katholikus meggyőződésével. Mennyivel jobb a magyarországi nemzetiségek helyzete! A kormány pl. a tótok számára lapokat tart fenn azért, hogy nyelvüket műveljék. Erőszakos elnyomatásról szó sem lehet, legfeljebb Hodza »Slovensky Tizdennik«-je, ez a lutheránus pánszláv lap és a »Ludove Novinyc( látnak mindenütt, az egész vonalon elnyomatást. S mig Németországban a lengyelek minden lépésükkel a kath. centrum diadalát mozdítják elö, addig nálunk — sajnos — éppen az ellenkezőjét tapasztaljuk a nemzetiségeknél. Ahelyett, hogy támogatnák a néppártot, ezt az egyetlen bevallott keresztény pártot, mely körülbelül a német centrumnak felel meg a magyar parlamentben, inkább szövetkeznek ellene, rágalmazzák, szidják, átkozzák mindenfelé, a katholikusokból protestánsokat faragnak, aposztaziával fenyegetödznek, szóval még jobban elmérgesitik a viszonyokat. Tessék csak utazni Pozsonytól Szakolcáig, mindjárt megtudja az ember minő elvei vannak az ottani kath. tót népnek. Nem kell nekik a kath. Népszövetség, pedig egytolegyig katholikusok. „Először vagyunk tótok, csak azután katholikusok, — mondják — ha a kormány nem ad nekünk tót iskolákat, tót közigazgatást, az egyházmegyei hatóság pedig tót papokat (értsd nemzetiségi érzelmileket), lutheránusok leszünk. Minek az egyháznak oly rengeteg vagyon? Minek a püspököknek 100—200 — 500 ezer forintnyi jövedelem ? Osszák szét a szegény emberek között.

11 Ilyen beszédek hangzanak el már mindenütt e vidéken. E sorok irója saját fülével párolgott a nap melegétől és a fák, bokrok és füvek illatától átitatott friss, üde levegő pajzán legyezésszerű hullámzása kellemesen csiklandozta testemet. Az erdő valóban uj ruhába öltözött. A fák alól kandikáló harangvirágok buksi fejének ütemszerű hajlongása mintha templomba hívott volna, a fejem fölött csicsergő szárnyas sereg pedig azt orgonálta fülembe, hogy már ott is vagyok. Jó utat tettem meg már, mikor eszembe jutott, hogy talán már ideje lenne visszafordulni. Gyomrom hallható korgása szinte azt dörmögte, hogy: no mi lesz? Csititottam és arra hivatkoztam, hogy a természet szépségeinek élvezetében szemem, fülem és a lelkem is egészen betelt. Am egy ujabb, az égdörgést utánzó haragos morgás arról győzött meg, hogy mentegető szavaimnak épen nem volt megnyugtató hatásuk. Csak akkor békélt meg, mikor egy ut keresztezésénél azt olvastam le egy jelzőtábláról, hogy tiz perc multán megkapja a magáét. »Hat hiszen ideje is volna mar« — hangzott a duzzogó telefonjelentés. De több jelentés nem történt. Újból belemerültem köröm kéjes élvezetébe és szinte boszankodtam, mikor egy nagyobb tisztáson álló korcsmaház füstölgő kéményét pillantottam meg. Igen prózainak találtam. Tartva azonban attól, hogy a türelmetlen sürgetések megújulnak, nem sokat tanakodtam, hanem a tetszetős stílben épült házikó verandáján helyet foglalva, a palotaforradalomnak egy pohár illatos tejjel és egy darabka Ízletes vajjal elejét vettem. hallotta e kifakadásokat, amelyek egyenesen az előbb emiitett két ultratót lap izgatásainak tudandók be. A vallásos tót nép (de a románok és oláhok is) lassan-lassan egészen elhidegül a kath. egyháztól, nem tiszteli papját, püspökét, hanem beáll véresszájú szociáldomokratának, egyházi vagyon-osztónak, stb. Ilyen gyümölcsöket produkál nálunk különösen a tót nemzetiségi mozgalom, mely egyes izgatók, bujtogatok (Juriga, Hodza, Blaho) fanatizmusa és a katholicizmus köpönyegébe bujtatott szociáldemokrata sajtó folytán nem a békét, hanem a harcot követeli. (Nem hiába kandikálnak Cseh- és Oroszország felé.) Félő, hogy ma-holnap a mi tótjaink, németeink, románaink és oláhaink is a lengyelek sorsára kerülnek, ha nem hagynak fel fanatikus izgatásaikkal s eddigi magyargyűlölő ellenséges érzületükkel. A jogokat, melyek őket méltán megilletik, soha sem fogják ilyen uton kivívni. Ehhez okos, mérsékelt, higgadt politika kell, nem pedig féktelen izgatás, az egyházi és világi tekintély megvetése, gyanús szövetkezés és demagógia. Németország politikájából ez legyen a tanulság. Justus. — A balkánzavarok titkos okai: a szabadkőmivesek. A Parisban megjelenő szabadkőmives újság »Acacta« 1907. szeptemberi száma ezeket irja: »Abdul Hamid borzasztóan fél a szabadkőmivesség hatalmától, amelyben bátyja és elődje a trónon, Murád szultán nagy rangot viselt... Az ifjútörök párt kizárólag szabadkőmivesekből áll. Amig Murád élt, ez a párt időről-időre azokhoz az idegen uralkodókhoz fordult, kik a szabadkőmivességhez tartoznak, hogy közbelépjenek Murád exszultán érdekében. Igy fordultak utoljára Eduard angol királyhoz egy évre trónra lépte után. Hogy a szultán Halim egyptomi herceget 20 éven át félig-meddig fogságban tartotta, annak oka az, hogy Halim szabadkőmives volt s igy félt tőle, hogy szabad komi vesi nagy rangját politikailag kihasználja. Murád exszultán és Hamid herceg atyáikhoz tértek, hogy természetes vagy erőszakos halállal multak-e ki, senki sem tudja. De Abdul Hamid szultán mindennél jobban fél a szabadkőmivességtől, meg van róla győződve, hogy az befolyását politikai fölszabadításra forditja, ami természetszerűleg a szultán Kívülem történetesen senki sem volt ott, elég ideje volt tehát a tagbaszakadt korcsmárosnak ahhoz, hogy a faját jellemző kedélyességgel helyet foglaljon mellettem és utam céljáról tudakozódjék. Értésére adtam, hogy semmi különös szándékaim nincsenek. Amire megjegyezte, hogy ha már ekkora utat megtettem, kár volna visszafordulnom anélkül, hogy a »Hans Heiling«-et meglátnám. Képes lapokról és mások elbeszéléseiből már volt alkalmam tudomást szerezni ama sziklaszál csoportról, mely e nevet viselte. Annyit dicsérte, mig végre rászántam magam annál is inkább, mert egy kis félóra alatt odaérhettem. O legalább ennyire taksálta. Annyi bizonyos, hogy nagyon különös órája lehetett, mikor csak ennyire becsülte. Avagy ugyancsak sietős volt az útja. Én jó egy órahosszat róttam az utat, de még mindig nem volt se hire, se hamva a kővé meredt Jancsinak. Előbb egy kisebb falun (Aich) kellett keresztül mennem, majd a jól ismert Eger balpartján törtettem előre. Mert már igazán törtettem. Szemeimet folyton forgattam hol az egyik, hol a másik partra, majd ismét visszafordulva szemléltem a hátam mögött elmaradt hegyoldalakat, hogy nem mentem-e el mellette észrevétlen ? Már a nyakcsigolyám is belefájdult a sok fej forgatásba. Már-már azt gondoltam, hogy eltévesztettem az utat és Isten tudja, hol lyukadok ki, de a fák gyakori jelzése mutatta, hogy jó uton járok. A másik percben megint arra gondoltam, hogy visszafordulok. A »Samu« ugyanis délután Marienbadba szándékozott, őt akartam elkísérni. Mindez azonban nem gátolt abban, hogy még jobban bukását jelenti.« Igy irt az »Acacia« már egy évvel ezelőtt. Refik Bey, egy előkelő ifjútörök, ezeket vallja a »Temps« 1908. augusztus 20. számában: »Annyi igaz, hogy mi a szabadkőmivességben, főleg az olasz szabadkőmivességben, erkölcsi támaszt találtunk. A két szalonikii páholy Macedonia visorta és Labor et lux, melyek az olasz Nagyorienthez tartoznak, nagyon a szolgálatunkra álltak^ Ezeknél találtunk menedéket, ott gyülekeztünk mint szabadkőmivesek, mert sokan közülünk szabadkőmivesek, de tulajdonképpen azért találkoztunk ott, hogy szervezkedjünk. Azonkívül a társak nagy részét ezekből a páholyokból toboroztuk. Konstantinápolyban gyanakodtak is a mi titkos munkánkra, de hiába igyekeztek a rendőrségi agentek befurakodni. A páholyok különben is az olasz Nagyorienthez folyamodtak és az megigérte, hogy szükség esetén majd az olasz nagykövetség interveniálni fog.« Szerbiáról igy beszél az »Acacia« 1907. decemberi száma: »Mi egy enciklikát kaptunk a »Probratim Orient« páholytól Belgrádból. Ez a páholy Magyarország Nagyorientéhez tartozik, ez alapította és ez ismét barátja a francia Nagyorientnek . . . Probratim szeretne magának templomot építeni, de szegény és a mi pártfogásunkért esedezik . . . Kérjük a mi páholyainkat, hogy ez esetben minden lehetőt tegyenek meg. Ez egy új tartomány, amit a szabadkőmives államba bekebelezhetünk. Magyarország Nagyorientének kolonizáló hatalma teljes rokonszenvünkkel találkozik. A magyar Nagyorient és a francia szabadkőmivesség közt teljes eszmeközösség él.« Az »Augsburger Postzeitung« 1908. okt. 21. száma ezt irja: »A római páholyokban pénzt gyűjtenek Szerbia számára, az olasz szabadkőmivesség a szerb hadipénztárba egy millió lirát akar adni.« Az ifjútörök szabadkőmives lapok felszólítják a magyar .'. testvéreket, hogy Ausztria ellen lépjenek föl, tagadják meg a közös költséget. Barabás függetl. képviselő az ifjútörök szabadkőmives lapok munkatársa lett. A »Schuvai Ummet«ben Ausztria ellen ir. Ime milyen kezek keverik a Balkán ügyét és a mienket! Keresztyén türelem, bibliai szabadság. A magyar protestantizmus nyugodtan evezett az egyházpolitika zavaros vizein, mosolygott, vidámozott, hogy Magyarhonban most már nincs szükség heidelbergi kátéra és angol bibliára. Megy meggyorsított léptekkel ne rójjam az Eger partjának görbe kigyóvonalát. Végre természetesen mégis csak felharsant ajkamon a »heureka«, magyarul: » vivát Soroksár!« Sziklaszálat, mely emberhez hasonlít, még nem láttam ugyan, — pedig ilyennek kell lennie — de hallottam kutyaugatást és csakhamar rá egy kanyarodót megkerülve egy korcsmaszerű épületet, mely csakis a »Hans Heiling« tiszteletére állhat ott az Eger vizébe tekintve. Nem is csalódtam. A szemközti oldalon csakhamar láthatóvá lettek az Eger vizében gyökerezett sziklaszálak elég hosszan elnyúló vonalban. A képes lapokon látott felvételekről tudtam, hogy csakugyan célnál vagyok, bár az emberi alakhoz hasonlító sziklaszálakat a legjobb akarattal sem tudtam még most sem felfedezni. A korcsma előtt árnyas térség volt, melynek fehérre felteritett asztalai elég jó kísértőknek bizonyultak. Egyiknél egy öreg vadász ült. Kutyája nyelvét hosszasan kilógatva hevert előtte. Ugy látszik tőle származott az előbbi örvendeztető jelzés. A vadász arca becsületességet árult el. Kalapomat megemeltem annak jeléül, hogy társul szándékozom szegődni, mit az öreg látható örömmel vett tudomásul és nyomban székkel kinált meg. Szemben foglaltam vele helyet. Bár a sziklacsoporthoz fűződő mondát ismertem, mégis szerettem volna, ha az ő szájából hallhatom. Az ilyen egyszerű emberek beszédjében mindig van valami, ami a keresetlen szavakkal elmondott történeteknek sajátságos színezetet ad. Különben is szivesen mondanak el százszor elmondott dolgo-