ESZTERGOM XIII. évfolyam 1908

1908-10-11 / 41. szám

A társadalom pedig jóizűtnevet a nagyzás, félszegség és félműveltség fölött. Emberek ! alapos és tiszta műveltségre törekedjetek. Akkor el fog jönni az idő, melyben az én ideám teljesülni fog, mely szerint nem a mesterségnek, hanem a minőségnek kell elsőrendűnek lenni. K. L. — Háború készül ? Bosznia kérdésében ugy látszik nincs megnyugvás. Az annexiót nem jó szemmel nézi Anglia és Törökország. Emlegetik a nemzetközi tanácskozást is, mely hivatva volna a viszálynak és egyenetlenségnek véget vetni, azonban kérdés, sikerül-e a dolgot békésen elintézni és a duzzogó Törökországot kiengesztelni. Beavatott férfiak és politikusok állítják, hogy Bulgária függetlensége nem egyéb mint csupán külső megváltoztatása a már fennálló viszonyoknak és igy Törökország csak diplomáciai tiltakozásának adhat kifejezést. Azonban akárhogy is áll a dolog, annyi tény, hogy a levegő nagyon is puskaporos, a kedélyek meg pláne szerfölött izgatottak. Nem lehetetlen, hogy az egész bonyodalomnak csak egy háború vet majd véget. Pedig nem volna kellemes, ha öreg királyunk csendes napjait valahogyan megzavarná az ellenfél és feldúlná az ország nyugalmát. Reméljük a lehető legjobbat! HIREK. Krónika. Kusztus, Bánom, Zsalazson Beh, hangosak lettek . . . Kivált ahol mostanság Nagyban szüretelnek. Tele lészen a hordó ! Van nagy öröm szerte . . . Akinek van, — nagy vigan Mért ne szüretelne ? Vissza jön a jó idő, Vissza bizonyára. Midőn egy-egy szüretre Fél vármegye jára ! Badacsony és Zsalazson Újra dallal telve . . . S elfelejtett agg regék Újulnak meg rendre. Hogy is volt az akkoron? Járták röpke tréfák . . . S dalra, lángra gyultanak Leányok, poéták . . . Nagy szerelmek tavasza Akkor ért a nyárba, —>Szüret után esküvő* Ekkor jött szokásba! végnek. Látja — teszem — azt ott, amelyik tiz lépésnyire áll tőlünk a kolonnád harmadik és negyedik oszlopa között? Nézze csak a társaság középpontját, azt a feketébe öltözött kövér aszszonyságot ? Meg azt a vastag aranyláncos, nem kevésbbé termetes uri embert mellette? Meg azt a másik sovány delnőt, kinek briliáns fülbevalója oly kontrasztot mutat szeplőkkel pazarul behintett vörös arcával, akárcsak ruhájának élénk szine korával? És azt az ennivaló csemetét, kinek szája egy pillanatra zárva nem maradhat a folytonos kérdezősködéstől ? No ha az az ur nem Kovács, az a sovány asszony nem Kontné, az a termetes nem Váradiné és az a fiú nem az Árpád a Váradinétől és ezek nem mindannyian Budapestről, hát a tipelést beszüntetem. Látja, hogy igazam volt? Figyeljen csak, minő tősgyökeres (inkább tős és gyökös) magyar nyelven mondja az a magas babkaró: »a Kont nem hagyta engem aludni, fel kellett kelni«. Mert ehhez hasonló beszédet sokat hallhatunk. Amint általában aránytalanul nagy a magyaroknak kitüntetett fürdővendégek száma. Ez nem jó jel. Mert arra mutat, hogy nagyon szeretjük gyomrunkat és nagyivók vagyunk. Ennél már csak az szomorúbb, hogy a magyarok 80 %-je nem egyenes águ leszármazottja sem Árpádnak, sem a többi vezérnek. Most ebből a jelenségből megint azt a következtetést kell levonnunk, hogy: énekünk* csak arra van pénzünk, hogy gyomrunkat elrontsuk, de kireparálni már csak őnekik* van. De Szerkesztő ur természetesen szivesebben És most újra e sivár Októberi ködben Lakodalmi zaj zeneg Szüretelés közben. Országos nagy lakzi lesz, Nemcsak Kusztus látja: Boszniával készülünk Uj bor után nászra! .(-) Pozsony-Püspöki ünnepe. Püspöki Pozsonyhoz egy órányira fekvő 2000 magyar lakósu, a régi konstitucióban a Vajkaszék primási megye jelentékeny pontját alkotott, tehát történelmi múltú község, a prímások legősibb birtoka, — innen a község neve is — mely még most is a primás uradalmaihoz tartozik, hol a magyar Sión őreinek szép nyári kastélyuk is volt, hová Pozsonyból, a diétából pihenni kiszálltak, e hó 4-én nagy ünnepnek volt szintere. Ekkor lett ugyanis ünnepélyesen felavatva Tyukoss Ev. János plébános fáradhatlan hazafias és vallásos buzgalmából létesített r. kath. s a szt. Keresztről nevezett nővérekre bizott elemi leányiskola és óvóintézet nagy közönség jelenlétében. Az ünnepséget helyi kereteiből kiemelte s országos figyelemre méltóvá tette Apponyi Albert vallás- és közoktatásügyi miniszter és nejének megtisztelő megjelenése, kik közeli eberhardi birtokukról rándultak át a miniszter által államsegéllyel támogatott óvoda felavatására. Hogy a miniszter és neje mily otthonos leereszkedéssel, mennyi szeretettel tud a nép gyermekei iránt érdeklődni, azt könnyes szemmel lehetett élvezniök az ünnepségre egybegyűlteknek. Maga az ünnepség a szokásos formák között folyt le, kapcsolatban az újonnan kifestett ősrégi templom keresztoltárának felszentelésével, de mégis föl kell említeni a kis óvodás növendékek tartalomban és formában a legjobb gyermekversek színvonalán álló kis üdvözleteit, valóságos kis ékköveit, a poézis ezen fajának, melyeket a költői lelkű plébános, ki különben »Pannon« név alatt a múzsák berkében figyelmet keltőleg énekelget, készített. Természetesen üdvözölve lett a miniszter is s az a kis gyermek poéma, mellyel a kis Reicher Jancsi Magyarország nagy közoktatásügyi miniszterét bátran és meglepő helyes hanghordozással felköszöntötte, megérdemli, hogy szószerint közöljük: Kis fiúcska vagyok én, Nagy köszöntőt mondok én, Tudjuk ám, hogy ki van nálunk, Milyen nagy úr előtt állunk I Akinél tán nincs nagyobb, csak A királyunk I Jó királyunk nevenapján, Óvodánk születésnapján Isten hozta, Isten tartsa, Legyen áldott minden napja, venné, ha az ilyen szomorú »modern axiómák« megállapítása helyett egy-két ismerőst mutatnék. Csak türelem! Mert lesz. Egy legalább is lesz. Vagyis inkább van. Mert nézze csak azt a zömök fekete embert felkunkorodó vastag bajuszával, amint újságjából fel sem tekintve, azzal a tudással rójja a korzót, hogy

w nincs hozzá hasonló a nap alatt. Ha ez nem »O«, az » egyedüli«, a »nagy« Zoltán, az örmények féltett kincse, — hát akkor nap sem süt az égen. Ám Szerkesztő ur szeretné, ha kissé közelebbi ismerőssel is összehozna a sors bennünket. Csak lassan. Ami késik, nem múlik. Hát nem megmondtam ?! Látja azt a gyors léptekkel közeledő papot ott civilben ? Élénk szemei folyton keresnek valamit és arcának mosolygós kifejezéséről soha sem tudja az ember biztosan leolvasni, örömet, vagy gúnyt árul-e el. Remélem, ráismer hajdani principálisára, a parlament kedvencére, •—• Csernoch püspökre? Arcáról látom, hogy már ő is észrevett bennünket, de azért kedvesen adja a meglepettet, mikor eléje kerülve, őszinte örömmel üdvözöljük. Ám akit én keresek, még mindig késik. Pedig neki itt kell lennie. Mert mindenhol ott van. Lehetetlenségnek tartanám, ha nem mutatkoznék. No, végre! Nem megmondtam ?! Hogy törtet át a sétálók tömött sorai közt, mintha valami rengeteg sürgős dolga volna. Begombolatlan kabátjának szárnyai szinte ugrálnak a levegőben; botjával minduntalan jobbra-balra hadonáz, mintha valamelyik gyanútlanul sétáló szomszédjának kezéből akarná a poharat kiütni. Ha még e vázlatot kiegészítem a haNevelje a szegény magyart Megint nagyra! Jó Istenünk arra kérünk, Ki óvodát adott nékünk, Áldd meg azt a nagy jóságot, Adj neki sok boldogságot, Legyen ő is gyermekiben Százszor áldott! Jézus mondta: »amit egynek Tesztek a kis gyermekeknek, Mind énnekem cselekszitek ; Azokért majd én fizetek . . .« Jóságod hát a kis Jézus Fizesse meg. Andor prelátust pedig egy másik kis óvodás imígy köszöntötte fel: Áldást osztó jobb karjáról Láttuk, hogy ránk áldást hintett, Barátságos orcájáról Azt látjuk, hogy szeret minket. Áldja meg az Isten érte, Szeresse a kis Jézuska, Ahogy ő azt megigérte, Ahogy azt most imádkozta. S kérjük szépen mondja meg csak Püspökünknek, a prímásnak, Hogy érte is imádkoznak Püspökin az óvodások. S mert a gyermek imádsága Isten, ember előtt drága, Hálát mondunk mindeneknek, Kik velünk jót cselekedtek. Jóságtokat jó emberek A jó Isten fizesse meg 1 A pozsonyi intelligenciából álló közönségre mély hatást tett gróf Apponyi Albert jelenléte, mely ösztönszerűen átérezte az önmagában kicsiny helyi ünnepben azon egyetemleges vonást, melyet annak azon körülmény kölcsönzött, hogy egy falusi óvóintézet és népiskola létesítésében is megérzi a miniszter nagy lelke a nemzeti gondolatot, államalkotó magyar fajunk kultúrai erejének fokozását, sőt nemcsak megérzi, hanem országa nagy gondjai által annyi irányban lekötve is, magas jelenlétével, pihenő óráinak megszakításával, személyesen ráér azt méltányolni. Pedig hát azelőtt úgy volt a minisztereinknél, még a jobb nevüeknél is: »Plurimus intentus, non est ad singula sensus.« Es valóban elsőrangú érdek a PozsonyPüspökihez hasonló egy-egy nagy kulturcentrum közelében fekvő magyar községek kultúrai erejének fokozása, hogy az minél nagyobb tanuló létszámot küldhessen a közeli város naponkénti bejárással is igénybe vehető magasabb tanintézeteibe és igy a magyar faj magára a magyar népre fektetett széles kulturális alapon eláraszthassa ebben a fenyegetett szép hazában az állami és társadalmi tevékenység minden tereit; ez a gondolat és törekvés közoktatásügyi politikánknak valóban elsőrendű követelménye kell hogy legyen, gyományos széles karimájú, elegánsnak a legjobb akarattal sem mondható kalappal, könnyű kitalálni, hogy ez uj ismerős nem lehet más, mint Giesswein. Mert ő ott van mindenütt. Ugy megy, mintha semmi sem érdekelné. Pedig talán minden érdekli. Hanem talán ideje volna már, ha egy kis reggeli után néznénk. Legjobb, azaz: legelőnyösebb, ha a »Klosterstüb«-be megyünk. Szolid polgári vendéglő. És ami fő, magyarokkal biztosan találkozunk. De előbb illő volna, ha benéznénk pár percre a templomba. Ott van mellette. Igy ni! Most már a testnek is megadhatjuk a magáét. Majd én vezetem, csak lépjen utánam. Ilyenkor még kapunk helyet, délben azonban nehezen. Ez a kis asztal éppen jó lesz kettőnknek. Itt különben mindegyik kicsi. Egy embernek sem volna nagy, pedig ebédnél négyen ülnek körülötte. Ja, drága itt minden talpalatnyi hely, hát jól ki kell használni. Nézzünk csak körül! Magyar szó sehol nem hallatszik. Pedig ez nem szokott itt megtörténni. Ám még jöhet. Amint hogy jön is. Épp most mászik fel a lépcsőn egy csizmás magyar paraszt. Arca napsütött, haja és bajusza szénfekete volna, ha az ősz szálak deret nem hintenének rája. Megáll az ajtóban, körülnéz, majd kalapját megemelve, hangosan kíván jó reggelt. Persze magyarul. Ebből azt látom, hogy a »nix tájcs«-on kivül, mely minden magyarral — ugy látszik — veleszületik, egy árva szót sem tud németül. Legyünk csak csendben. El ne áruljuk, hogy magyarok vagyunk.