ESZTERGOM XIII. évfolyam 1908

1908-09-06 / 36. szám

säg, gyönyörűségük a forradalom füstös lángja, mert ez meghozná nekik a megváltást: a szabad lopást. Nem kell messze mennünk, a Népszavában elég istenkáromlást, elég vallásgyalázást találunk. A Typographia pedig (a szociáldemokrata nyomdászok hivatalos szaklapja) Karácsonykor nem átallotta embertelen módon gyalázni a keresztény nyomdászok és minden keresztény ember Istenét és vallását, hogy megrontsa a béke ünnepét: »Éjféli misére hivnak a harangok és a nép siet a templomba, leborul egy festett, vagy rajzolt, vésett, vagy faragott képmás előtt és azt mondja: ez az Isten, Isten fia: Jézus Krisztus. Ma van Jézus születésének évfordulója. Annak a Jézusnak, aki jászolyban, a világtói félre, törvénytelenül született . . .« és igy tovább, itt le nem irható gyalázatosságok. Ime, ily ronda, hitvány bócherkölykök leköpik nálunk a mi szent vallásunkat! Mit értenek azok ahhoz, hogy miért borulunk le mi az Oltáriszentség előtt, vagy mit jelent a Fiu Isten megtestesülése? Nem értik, de azért gyalázzák. Kérdjük a Typographia vagy a Népszava szerkesztőségét, miért nem jelenik meg Jom Kipur-kor, Ros Hason-kor, vagy más zsidó ünnepen a zsidó vallást gúnyoló cikk ? Miért?Mert a zsidó okosabb, mint a keresztény. Sajnos, hogy igy kell nyilatkoznom. A mi élhetetlenségünk, ügyetlenségünk, nembánomságunk, szervezetlenségünk oka annak, hogy az idegen faj mindjobban nyakunkra nő. Bezzeg más szelek fújnak Németországban. Bár nagy részben protestáns az ország, a katholikusoknak mégis virrad. Miért? Mert öntudatos, vallásos, erkölcsös nemzedék a kath. német nép. Elveiből nem enged és következetes önmagához. Meg van győződve arról az elvitathatatlan igazságról — mely nálunk ugy látszik sehogyan sem tud gyökeret verni a szivekben — hogy csak a kereszténység az az egyedüli alap, amelyre építeni lehet. Ez a meggyőződés hiányzik — tisztelet a kivételnek — a magyar szivekből és lelkekböl, azért nincs az nálunk ugy, mint Németországban és ez az ami végtelenül fáj lelkemnek. Keresztény magyar nép s te munkás testvérem, vajha mielőbb beismernéd nagy hibádat s követnéd a derék németek szép példáját! melegébe beállított tudományos mutatványok. A járó-kelő játszva tanul. Meg is látszik a hatás, mert tömegesen keresik fel a középületeket és közintézményeket. Érdeklődik, néz és gondolkodik. Amellett szórakozik, pihen és üdül. Részt vesz és részt kér magának mindenki az élet nemes gyümölcseiből és élvezi azokat. Nem zárják el a művészet, a tudomány, a történelem és természet csarnokait a szegényebb néposztály előtt sem; nem kívánnak belépő dijakat, csengő pénzeket; csak sorra kérik a közönséget, »please ne to tuch!« »ne tessék hozzányúlni!« És nem is nyul hozzá senki, nem ingerli, hogy bántsa. Tudja értékelni a tárgyak becsét. Igy élvezi azután ezt a szellemi közkincset az angol nép minden tagja, a munkás ember kis fiától kezdve, ki a Hyde parkban a tavon vitorlás hajócskát ereget és a Zoo-ban, az állatkertben vihogve-nevetve eteti a kengurut a gyapjuruhás, szikár termetű, jellegző typus-orrú, elegáns lejtésű miss-ig, ki a Vallace-collection-ban villámtekintettel, csalhatatlan érzékkel megismeri mí az értékes és remek s mi a közönséges ipari munka. Különbség van rangban, pénzben, állásban, de nincs különbség a szellem, a' finom emberi élvezetében. Az intézmények és az idő fejlesztették az egyesekben az érzéket a nemes, az illő, a hasznos és szép iránt, s az egyének azt a közszellembe vitték át, ugy, hogy most ez a közszellem kényszeríti az egyeseket, hogy el ne maradjanak a műveltségben, különben idegenek -- Összetartás kellene. Nyitramegyében még mindig ziláltak a viszonyok. Az önzetlen hazafiak kesergő szivvel látják, hogy a vármegye jobbsorsra méltó lakossága még mindig csehül áll a vármegyében duló pártviszályok folytán. A vármegye nagy területén duló ellentétes és ellenséges pártpolitikai felfogás szinte leküzdhetlen akadálya annak, hogy a minden jó haladásnak békés hajnala végre-valahára fölvirradjon. Pedig elérhető volna mindez kellő összetartás mellett. Mindenekelőtt a papságnak kellene összetartania. De mit látunk ? Vannak egész vidékek, főleg Pozsony vármegye és Morvaországgal határos helyeken, hol a papság rokonszenvez a nemzetiségi mozgalommal; némán, de szivében talán helyeslő érzelemmel nézi az egyház iránt gyűlölettel eltelt, néprontó nemzetiségi lapok grasszálását; sőt ezek a papok maguk is járatják és olvassák ezeket a lelket inficiáló, a lelkiismeretes zsurnalisztikáról teljesen megfeledkezett lapokat. A papoknak nagy része derék néppárti emberek. De minthogy a darabontizmus valaha nagyon hasznos vala és sok esetben feltételként szerepelt valamely nagy beneficium elnyerésénél: elegen akadtak, akik liberális kegyuraikat és a darabont közigazgatás főkorifeusait tüskön-bokron át követték és még ma sem akarnak az egyedül keresztény párt zászlaja alá állani, nehogy régi jóakaróik neheztelését vonják magukra és következetlen emberek színében tűnjenek fel. Igy tehát a papság között nincs meg az összetartás. De a koalició is csak színleg és névleg létezik itt. Az alkotmánypártivá átvedlett volt liberális kabátosok csak a nemzetiségi embert gyűlölik jobban a néppártinál. A néppárt csak akkor jó és kedves előttük, ha az ő jelöltjüket erejétől lehetőleg támogatja a nemzetiségiek ellen. Különben egy néppárti ember, vagy pláne egy néppárti pap vörösposztó a szemüknek. Egy papot annyiban becsülnek, amennyiben nem néppárti. Különben nem a néppárton múlik, hogy az annyira szükséges politikai és társadalmi összetartás még a messze jövőben sem remélhető. Dr. Zobor. A müérzék a pap életében. A modern társadalmi bajok egyik okául az összes, keresztény és nem keresztény irányzatok felismerték az emberi lélek igényeinek elhanyagolását. Az alsóbb embertömeg eldurvul, a városi ember többé nemesebb érzelmeket s cselekedeteket ki nem vált, ha lelkének bensőséges művelése elmarad. Pedig a modern destruktiv, keresztényellenes áramlatok, midőn Istent, vallást kiküszöbölik, egyúttal megfosztják a lelket természetes, nélkülözhetlen táplálékától s kiteszik a testiség és önzés szikláira, hogy ott elsenyvedjék. A szomorú következményekkel nap-nap után találkozunk. Vissza tehát a lélek bensőségesebb műveléséhez! A művészetben keresik ennek a bajnak orvoslását s megindul a művészetek néplesznek a nagy testben. Ezt értem én a civilizáció áldásának, a kultura gyümölcsének, midőn mindenki, tekintet nélkül anyagi viszonyaira, képes reá és valóban meg is teszi, hogy kiveszi részét abban, amit Isten adott, az élet szomorú szépségében. Ebben látom egy nemzet műveltségét. És ez a kicsiszolt, sima érzék átömlik aztán a magán és közéletre is. Látszólag megcsontosodott formulává jegecődik, a valójában pedig csak a szükség és belátás alkotta hatásokhoz ragaszkodik. Mindenki tartózkodó, tiszteletteljes embertársával szemben. Nem köszönti, de nem is hivja ki, hallgatag csendességével mutatja becsülését az emberi méltóság iránt. Ha többen vannak jelen, nem akar másnak elébe vágni, tőle az előnyt elrabolni, őt poziciójából kilökni: ez merénylet előtte az emberi jogok ellen. Nincs lárma, nincs tolakodás, veszekedés a zsúfolt utcákon, a himbáló omnibuszok és auto-carage ok tetején, meg az alagutakban rohanó villámvonatok bensejében. Nem nyomják az embert pogácsává sehol, mint akár minálunk, de kegyetlenül elvárják, hogy mindenki csak annyit követeljen az előnyből, amennyi neki kijár. A parlamentet, a Tower-t óriási tömeg szokta látogatni a szabad napokon. Nekünk alig van fogalmunk róla, hogy tudnak ezek az emberek érdeklődni. De zörgetés, nyugtalankodás, követelőzés nincs köztük. Az idegen csak egy hosszú kigyózó emberáradatot lát, 60—80 méter hosszuságban, melyben mindenki csendesen beszél, vagy olvas, de egy lépést sem tesz előbbre, mig az szerűsitése eddig még nem tapasztalt arányokban. Fontos, hogy körvonalozzuk a papnak is a szerepét és feladatát a művészet körül úgy az ő magánéletében, mint krisztusi hivatásában, hogy ő is tudjon hozzászólni a művészetek jelentőségéhez és irányító szerepet biztosithasson magának a művészeteknek keresztény szellemben való népszerűsítése körül. A pap éli, vagy legalább ís kellene élnie a legmagasabb, legtökéletesebb kultur életet és legtöbb alkalma is van neki erre. Kultur élet: a kiművelt élet, az értékes, a harmonikus, a szép élet és a speciális kath. kultur élet: a krisztusi alapon kiépült tiszta, irgalmas, igazságos, áldozatos, szép élet. Ezen a magaslaton él a pap, kellene legalább élnie és könnyen elérheti a kulturális magaslatot, hiszen arra minden eszköz rendelkezésére áll. E kulturális életből pedig szükségszerűen kell folynia a pap lelkét eltöltő harmónia, szépség, melegség külső megnyilatkozásának a műérzékében, a művészetek szeretetében, sőt nem ritkán, mint alkotó művészben. Fel kell ismernünk a kettő között a kapcsot: a lelki élet, a kultur élet és a művészet közt, mint amely abból következik, mint egy oknak okozatja, melynek amaz az előfeltétele. E kapocs az ember lényegében bírja alapját, abban t. i., hogy az érzéki természet az ember lényeges alkatrésze, igy tehát a szellem, a lélek nem nélkülözheti az érzék közreműködését. Ez pedig ismét visszahat a lélekre. Igy lesz megérthető, hogy már maga a papi élet alapja és éltető eleme a pap műérzékének. Ennek pedig nagy jelentősége van a pap magán életében. A tiszta, keresztény esztétika iránti érzéke révén magát szinte a művészetbe helyezi bele, magát külsőleg művésziesen fejezi ki, legalább erre törekszik, keresni fogja és pártolni és megvalósítani hatáskörében a szépet, a művészit, tehát igy mintegy körülvértezve külsőleg is a széptől: ez visszahatást és pedig óriás jelentőségűt fog lelkére gyakorolni. Ez a keret, ez a légkör, melyet a műérzék sző aranyszálaival a pap köré, fogja őt legalább is igen óvni az erkölcsi hanyatlástól, vagyis ez is segiti, mintegy vértezet az erkölcsi veszélyek ellen. Gondoljunk csak arra, hogy a pap magányos életének mennyi szórakozást nyújthat a műszeretet. A művészet mintegy aranyszálaival rabságba ejti, melegségével lefoglalja fantáziáját, betölti üres óráit s igy elvonja a bűntől. Ezekkel kapcsolatban ugyancsak sok gyakorlati jelentőségű körülményre mutathatnék, hogy csak egyet emlitsek : a papnak ez esztétikai érzéke táplálja a természet szeretetét is, mint a legszebb, a legcsodásb művészet iránti érzéket, vágyat lelkében. Milyen boldoggá teszi ez a papot, mennyi istenes, csendes, de annál mélyebb, bensőbb örömet nyújt neki, mennyi áhítatra is gerjesztheti, s itt már nemcsak mint szórakoztató, erkölcsvédőként szerepel az esztétikai érzék, hanem mint pozitív erő. Ha méltánylandó tehát a műérzék jó hatása a pap egyéniségére, mondhatnám egyenesen előtte álló helyet nem adott neki. Hasonlóképen a színházi pénztárak megostromlása, a könyökkel való boldogulás, mint az budapesti szokás, ismeretlen itten. Mindenki az érkezés szerint beáll a sorba. S ha a sötétkékbe bujtatott, kardtalan és bottalan policemann, mint a közlelkiismeret szerve figyelmeztet valakit, ugy az bizonyosan — idegen. Az élet árja rohamos tempóban hömpölyög végig a ködös-esős szigetország népén. Mindenki ugy dolgozik, mintha a holnapi napot még ma akarná utóiérni és mindenki ugy él, mintha a holnapi nap a mait akarná felemészteni. Rohan, siet és törtet minden alak, attól fél, hogy más kezébe jut, mi tulajdonkép neki volt szánva. Csak a közvetlen benyomások alatt érti meg az idegen az angol közmondást: temps és mony — az idő pénz! A törtetés és munka adja a kulcsot az élet kincseihez és ezzel az ember értékéhez is. Lázas az élet és a nagy távolságok okozzák, hogy ez az emberek külsejében is megnyilvánul. A lakás messze esik a gyártól, irodától, üzlethelyiségtől. Gyorsvonaton kell bejönni, földalatti villanyoson repülni, vagy a nálunk népszerűtlen és itt népszerű omnibuszon himbálni, hogy beérjen. Azért ezt az időt is felhasználja önképzésre; újságot vagy könyvet olvas a munkás, a vásáros kofa, a hivatali alkalmazott és a varrólány. Gyalog keveset jár, de ha megy, csak sietni tud. Hömpölygő áradatok láthatók a city peremén egy órakor, mikor a »lunch«, a déli ebéd ideje van. Berendezéseik, házaik, közlekedési eszközeik