ESZTERGOM XIII. évfolyam 1908

1908-06-07 / 23. szám

XIII. évfolyam. Esztergom, 1908. június 7 23. szám ESZTERGOM POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Előfizetési árak : Egész évre 10 kor., fél évre 5 kor. Egyes szám ára 16 fillér. Alapító: Dr. PROHÁSZKA OTTOKÁR. Szerkesztőség: Szentgyörgymező 9. sz. Kiadóhivatal: Káptalan-tér, hová az előfizetések küldendők. Hirdetések felvétetnek Buzárovits Gusztáv könyvkereskedésében. Ihletett lelkek. Esztergom, június 6. (TT.) Apostoli lelkek, ihletett lelkek lépnek ma a világ színpadára. Arcuk ragyogó, megjelenésük elszánt és földöntúli, ékesszólásuk elragadó. Az Írástudókat megszégyenítik az Írásnak mély és kiterjedt ismeretével, a szónokokat lefőzik felfogásuk tisztaságával, meggyőződésük melegével, érzelmeik hevével, elhomályosítják a legnagyobb nyelvészeket a világnyelvek exakt és folyékony ismeretével. Mert átizzott lelkük Isten szeretetének tüzétől, megittasodtak a túlvilág, a természetfelettiek iránti lelkesedéstől. Megalapítják a világegyházat, melynek az idők végéig kell fennmaradnia és terjednie; mintaképét az állami és társadalmi intézményeknek, a törvények tükörét és forrását. Első felvonása volt ez a boldog új korszaknak, midőn ismét Isten lelke illeti és ihleti az emberi lelkeket, hogy újjá teremtsen mindent. Azóta Isten lelke egészen megváltoztatta a föld színét, mert bekapcsolta magát az emberi történelem folyamába s abba új, természetfeletti áramot vezetett be; állandó orgánumot választott magának a Krisztus által alapított egyházban. Hogy megsokasodjék az ihletett lelkek száma, kik alkotni, teremteni tudnak új világot, paradicsomi állapotokat a lelkek országában; hogy beteljesedjék, miszerint »mindnyájan közvetlen Istentől fogunk vezettetni, ifjak és öregek prófétálni fognak, ihletve lesznek a Szentlélektől.« Maguk a pogányok bevallották a kereszténység első századaiban, hogy a keresztények élete, gondolkodásmódja isteni inspiráció alatt áll, »a vértanuk erőssége Isten lelkének ereje!« S most a kereszténység késő századaiban bevallják maguk a protestánsok, hogy amit a katholikus egyház elér hit és erkölcs dolgában a néppel, azt senki más nem képes elérni, azzal szemben ök tehetetlenek. Az ihletség, a természetfölötti erő működése a keresztény éra óta tehát történelmi tény, melyet a világból kitagadni nem lehet. Ihletett lelkek kellenek mindenütt, kivált a vezető polcokon, Isten népének vezetésére akár a vallási ügyekben, akár a földi ügyesbajos dolgokban. S erre nem a hatalom, a pénz vagy az erudició tesz alkalmassá, hanem egyedül a lélek tisztasága. A galamb nem száll le a pocsolyákba. Tartalmas, »lelkes« emberek kellenek mindenüvé az egyházi és világi ügyek vezetésére, nem üres statiszták, »lelketlen« figurák. Püspök vagy miniszter, főispán vagy szolgabiró csak úgy használ igazán a közügynek, ha ihletett, lelkes s a világot kormányzó isteni lélekkel kapcsolatban levő egyéniség. Különben csak a maga érdekét tekinti, csak arra van gondja, hogy dynasztiát alapitson, holmi nemességet vagy rendjelet kaparintson, hogy az alantasok nyakára hágva és fején tiporva egy-egy fokkal magasabbra jusson és sohasem érti meg a közhivatalnok a felebbvaló föreguláját: »nem azért jöttem, hogy engem kiszolgáljanak, hanem, hogy én szolgáljak a közjónak.« Mit ér a törvény paragrafusok halmaza »lelketlen« orgánumok kezében ? írott malaszt marad. Mig egy ihletett lelkű közhivatalnok, rendőrkapitány vagy szolgabiró paragrafusok nélkül is óriási befolyást gyakorolhat a nép anyagi és erkölcsi jólétének felvirágzására. Azért sürgetjük a keresztény szellem bevitelét az egész közéletbe, közigazgatásba és törvényhozásba is, a »Lelek« érvényesülését az ország, a nép életében. Ez teremt emberhez méltó állapotokat mindenütt. A pogány klasszicizmus »idealis« embere csak papiron volt; a valóságban pedig a Horatius ódáiban megénekelt dáridók és a Bucolicon keretében mozgott. Csak a keresztény kultúra képes maradandó állami és társadalmi rendet s emberhez méltó állapotokat teremteni. A keresztény elveknek döntő befolyást kell tehát gyakorolnia az ország törvényhozására, közigazgatására és kormányzatára, hogy igy Isten lelke vezethesse a történelmet. Különben az állam és társadalom egyensúlya megbillen. A más vallásúak békés megélhetése is a történelem tanúbizonysága szerint mindig akkor van biztositva, ha az igazi keresztény szellem befolyása vezet. Bevallott keresztény programm alapján álló párt létezése azért a politika bármely alakulása esetén is elengedhetlen szükség nálunk is, másutt is. Tagadhatlan, hogy a jelenlegi függetlenségi párt kebelében vannak elvhü keresztények, jó katholikusok, kik egyszer-másszor már sikra szálltak a keresztény elvekért a parlamentben. De csak azért, mert ott van hátvédül a keresztény néppárt. Ha csak az egyének jóindulatára biznók a keresztény ügyet, nagyon rosszul gondosÄZ „ESZTERGOM" TÁRCÁJA. A mamertini börtön. Törött oszlopok, csonka szobrok, dísztelen romok: ez most a hajdan oly fényes Forum, ahol kétezer év előtt még élénk élet uralkodott. Aranytetejü templomok és ragyogó bazilikák emelkedtek itt akkor, melyeket művészi emlékoszlopok, büszke diadalivek, pompás csarnokok, értékes márványés bronzszobrok valóságos erdeje vett körül. De rájuk szállt a pusztulás angyala és szárnyainak suhintására összetörtek az égbenyúló emlékoszlopok, romba dőltek mind a fényes csarnokok. Csak csonka maradványok tanúskodnak a hajdani fényről, pompáról. Különben minden elpusztult, csupán egy földalatti, sötét, nyirkos üreg maradt meg, talán azért, mert rendeltetése legjobban jellemzi azt a letűnt kort, amely alkotta. Ez a sötét üreg: a mamertini börtön, melynek rendeltetése az volt, hogy az impérium veszedelmes ellenségei ott pusztuljanak el étlen-szomjan rettenetes kínok közepette! Éppen 2000 év előtt (105-ben Kr. e.) nagy diadallal kisérték a hosszú s fárasztó harcok után a győztes rómaiak e börtönbe Jugurthát, a félelmetes numidiai királyt, aki elég vakmerő volt magában Rómában, ahová békét jött kérni vagy jobban mondva pénzen megvenni, azt hangoztatni, hogy Róma maga is eladó, csak akadjon vevő reá. Ily gyalázást nem tűrhettek boszulatlanul a büszke rómaiak. Sereget küldtek a gyalázó nyakára Afrikába, melynek végre három évi hajtóvadászat után sikerült Jugurthát elfogni és Rómába hurcolni. A nép oly dühre gerjedt láttára, hogy letépte róla ruháit és csak az a tudat, hogy a mamertini börtön borzalmai és rettenetes éhhalála fogja méltóan megbőszülni a nagy sérelmet, tartotta őket vissza a hirtelen Ítélettől. S Jugurtha mosolyogva haladt börtöne felé; mosolygott akkor is, mikor oda értek, mosolygott akkor is, mikor a szűk nyilason lebocsátották az alsó üregbe, — élve a sirba. Bilincsekbe verve, hazájától távol, ellenségeinek vasmarkai között — mit is tehetett volna mást ? Elmúlt az első nap: Jugurtha nyugodtan tűrte sorsát. El a második, a harmadik is. A rómaiak le-lenéztek hozzá és gunyoraikkal halálra sértegették, de ő mosolygott, bár az éhség már torturába fogta egész valóját. Szörnyen bántotta e nyugodtság a boszuvágyó kínzókat. Ez a rab — mosolyog a halál torkában ! A legborzasztóbb büntetést mérték reá — és ő közömbösen veszi! A hiénatermészet azonban végre uj torturát eszelt ki. Egy numidiai rabfiut hoztak a börtön felső nyilasához s ráparancsoltak, hogy énekeljen soká és sokat az édes otthonról. S ő rázendített. Búsan szólt a nóta. Szólt a zúgó tengerről, melynek taréjos hullámai titokzatos mormolással mossák Numidia partjait. Szólt a végtelen sivatagról, melyben még napok előtt Jugurtha is szabadon járt-kelt, hogy nyomát veszítsék üldözői. Szólt a viruló oázisokról, hol hűs források csörgedeznek és fáradt karavánok pihennek, hol madárdal hallszik és illatár tölti be az éltető levegőt. Szólt végre a fehér sátorokról, melyek alatt vigan töltik napjaikat a szabad törzsbeliek, szilaj énekekkel s tüzes borral vidámítva fel magukat . . . Oly búsan szólt az ének, oly szívből fakadó volt minden hang, oly szívhez szóló minden dallam. Jugurtha soká hallgatta, némán, csendesen. De a dal, mely a numidiainak ajkáról hozzá lehangzott, keserű méregfolyam volt honfiúi szivére. S mikor csordultig telt el vele, nem birta tovább: összeszedve minden erejét, nekirohant a börtön falának s feje szétloccsant a nyirkos, durva köveken. Másfél század mult el azóta. A rómaiak ismét szörnyű ítélettel vetnek e,gy áldozatot a mamertini börtönbe. Nem volt vezér véres csatában, bár óriási tábor élén áll. Nincs kardja, sisakja, bár világhódító uton járva jött el Rómába is. Gyenge, reszkető aggastyán ő, kit letiporhat bármely ifjú légionárius, de nincs bátrabb vitéz, rettenetesebb támadó e földön. Nem a Caesart gúnyolja, sem a római patríciusokat, mint Jugurtha tette, — hanem a capitoliumi Jupiter trónját akarja romba dönteni! Oltárokat, melyeken annyi hálaáldozatokat mutattak be véres csaták, diadalmas háborúk után, akar lerombolni s romjaikon új oltárt emelni, hogy azon az Úr Jézus Krisztust áldozza fel titokzatos módon naponként! Péter, a galileai szegény, egyszerű halász a fogoly, a rab, kit Jugurtha helyére dobnak le-le a sötét, nyirkos mamertini börtönbe. És csodálatos! Ez a reszkető aggastyán is mosolyogva engedelmeskedik hóhérainak. Nem fél a rémes sötétben, úgy látszik, nem is érzi magát egyedül. Hiába gúnyolják onnét felülről, hiába éheztetik, gyötrik szomjúsággal: száraz torokkal, tikkadt nyelvvel is — énekel, lelkes himnuszokat zeng ez aggastyán!