ESZTERGOM XI. évfolyam 1906

1906-12-23 / 51. szám

— Bandi nem megyünk pihenni ? — szólal meg Kellényiné csaknem suttogva. A férj meglepődve tekint föl s kutatja, vajon felesége nem találta-e ki gondolatait, majd kis gondolkozás után gyorsan felel: — Nem drágám, nekem egy pár percre át kell mennem Kórosokhoz. Várnak. De rögtön jövök. Te azonban csak térj nyugalomra — válasz közben fölkel s öltözködni kezd. Kellényiné nem ellenkezik, sőt örül, hisz ő is el akar menni, de nem merte mondani. Csak néhány percre le a kertek alá: a temetőbe. S amint a férj mögött becsukódik az ajtó, meleg ruhát vesz magára s ő is távozik. Gyönyörű holdvilágos, csillagos éjszakában havas-sikos uton siet Kellényiné gyermekének sírjához. A temető ajtajában óvatosan körültekint, mintha lopni menne. Elhagyott, néma az egész táj. Kinek jut eszébe karácsony estéjén a holtak birodalmába menni. A zúzmara telilepte a fák ágait s a kis törpe fényük a sirokon ugy festenek, mint megannyi fehéren diszitett karácsonyfa. Megszaporázza lépteit, jobbra fordul, de hirtelen megrökönyödve megáll. Halk sikolyt folyt vissza ajkához nyomott karmantyújába. Mi ez ? Valóság vagy álom ? Egy férfi térdel Mandikája sirjánál, összekulcsolt kezeit a keresztnek támasztva. Hangot is hall. Nehéz szakgatott férfizokogás hangzik a temető csendjében. Ah — ez Bandi! — villan át agyán s bátran közeledik. A taposatlan hó felfogja léptei zaját. Melléje térdel; és nézi-nézi, hogyan vonaglik ez az erős ember a nagy kin alatt. Nem tartóztathatja magát. — Bandi! — szólítja meg sirva s átkarolva férje fejét, csókot lehel rá. Bizzál — ott fönn viszontlátjuk őt. Az fölemeli fejét s egy cseppet sem csodálkozik, hogy felesége itt van. — Igen — válaszol az alázat, de meggyőződés hangján — bizom és hiszem, hogy a csillagokon túl találkozunk. S valami nem tapasztalt, különösen jóleső érzés ömlik át szivén. A kétkedés és fájdalom zajló hullámai elcsendesednek benne, s helyüket elfoglalja a béke, mit angyalok hirdettek az első, szent karácsony éjjelén a jóakaratú embereknek. Egy erös sziv. Irta :' Filó Károly. A Boszniát okkupáló ezredek nagyobb része szeptember 20-án napnyugta után a glazinaci erdőbe ért, hogy a meleg nap fáradalmai után a fák hüsében nyerjen enyhülést. A katonák egyszersmind farkasszemet nézhettek ellenségükkel, melynek tábortüzei az erdőn túl az alkony homályában ott gyúltak ki a szenkovicsi hegyeken. — Lefeküdni és csendben lenni! — járt a jelszó szájról-szájra, •— nehogy észrevegyék a felkelők. A katonák lefeküdtek a mohos, selyemlágyságu fűre és szíva az erdő ózonos levegőjét, el-elgondolkoztak a holnapi keménynek ígérkező napról. Az éj sötétjében fel-fellobbanó ellenséges tábortüzek nagy száma legalább erre engedett következtetni. Az erdő innenső végén levő kis völgymélyedésben már zajosabb élet uralkodott. Ott jöttek Össze a fiatalabb tisztek, ahol nyugodtan fogyasztották hideg sültjüket és kevés borukat s ahol nem lehetett észrevenni szivarkáik fel-fellobbanó tüzét. Vidám tréfákkal, élményeik elmondásával fűszerezték az est keheméit s ugy látszott, hogy a holnapi nap fenyegető jelei, a lobogó ellenséges tábortüzek csak fokozták jókedvüket. Azaz, két tisztnek mintha nem lett volna kedve nevetni a bajtársak vig locsogásán. Egy kissé félrevonulva ültek saját gondolataikba mélyedve, hol a fák suttogó lombjait, hol meg a lombozat közt felettük ragyogó csillagos égboltot szemlélgetve. — Ki az a két ábrándozó, vagy szomorkodó, vagy micsoda ? — kérdé egy hang. — Weér kapitány és Halácsy önkéntes, -w~ mondta reá a két tiszthez legközelebb ülő. — No, Weért, azt nem csodálom, hiszen mikor volt jókedvű ? Amióta csak ismerem, mindig olyan mogorva, mondhatnám emberkerülő. De Halácsyt csodálom. Ugyan mi baja lehet ennek a fiatal embernek ? — Tán Weérről ragadt reá valami, nem hiába van melléje beosztva ! •— szólt a másik. — Avagy szerelmes a gyerek s a holnapi nap előtt elábrándozik egy kissé, — toldotta meg egy harmadik. — Majd meglátjuk, — mondta az előbbeni. — Ki kell vallatni. Hé, Halácsy barátom, jer csak közénk. Vidulj fel. Mit búsulsz ? Csak nem félsz a holnapi tánctól ? — Nem tagadom, hogy a holnapi nap aggaszt, — felelte az ifju, közéjük lépve. — Vigak lehettek, nevethetitek a halált, mert szabadok vagytok, tán nem aggódik értetek senki. De nekem van egy szegény özvegy anyám, ki tudom, minden percben reám gondol, értem aggódik. Mert tudjátok, éppen rosszkor lettem önkéntes. A háború elért és én hogyan kerülök ki belőle, még a jövő titka . . . Meg találok halni, — halálom az ő halála. Vagy ha életben marad is, milyen élet lesz az reá nézve, ha meg lesz fosztva egyetlen támaszától ? Mennyit fáradt, mennyit nélkülözött ? ! . . . — Azt gondoltam, valamivel érdekesebb beszéddel tartasz bennünket. Oly ábrándozva ültél ott a kapitány mellett, mintha csak valamely bosnyák leány sebezte volna meg a szivedet és most nála kalandoztak volna gondolataid. No, valld be, hogy ugy volt! Hisz ilyen csinos fráter sokaknak elcsavarhatja a fejét. Ugy-e, kalandon töröd a fejedet és azon gondolkoztál, hogyan lehetne holnap a golyók fütyülése helyett a bosnyák huri csengő kacaját hallgatni ? — Nem, nem barátom ! Otthon időztek gondolataim. Pogány hurik csengő kacajára pedig nincs szükségem, mert vár reám odahaza valaki, aki drágább, kedvesebb előttem az összes bosnyák leányoknál és akinek egy szempillantása reám nézve boldogitóbb, mint az összes itteni léha szerelmi kalandok. — Ohó, fiú ! Te nagyon is komolyan veszed szerepedet, -— mondta az egyik tiszt. — Hát oly hű vagy ahhoz a »valaki«-hez, hogy egy kis kirúgást sem engedsz meg magadnak ? Úgy ti nagyon szerethetitek egymást! Beszélj róla fiú, milyen ő, hogy oly hatással van reád? Annyi léha kaland meghallgatása után szeretnék a hű szerelemről is hallani ! .— Néha bizony az is érdekes ! — vetette oda egy másik. — No, az én szerelmemben éppenséggel nincs érdekesség, ha csak az nem, hogy egyszerű, szegény jogász létemre szememet falunk leggazdagabb nagybirtokosának, a vidék leggazdagabb ifjaitól körülrajongott leányára vetettem és ő is engem választott. Szeretem odaadóan, szeret ő is. Most menyasszonyom. Hű vagyok hozzá, mert ő is hű hozzám és férfiszivem van olyan erős, hogy hűségemet az összes csábok között is megtartsam. — Ez bizony elég köznapi história! — hangzott a körből. Mások is rossz élcekkel akarták az ifjút boszantani, de odalépett az eddig némán ülő kapitány és ridegen mondotta: — Bárcsak minél több ilyen köznapi história volna! Itt a kezem, ifjú barátom ! Fogadja egy férfi csodálatát! Régen keresek ily szilárd lelket, de kevésre akadtam. Legyen boldog"! E szavak lehűtötték a jókedvet. A rossz élcelők elnémultak. Érezték léhaságuk ítéletét. Ismerték a kapitány természetét, — mit se szóltak. Azonban miért olyan? Miért hangsúlyozta e szavakat ? Mi rejlik múltjában ? E kérdések foglalkoztatták őket. Ezek tették hallgatagokká! A kapitány minden további szó nélkül ajánlotta magát. Halácsy, az ő századába beosztott önkéntes követte. Szótlan haladtak. Weér a sátrak mellett kérdezte: — Mi a menyasszonya neve? — Gizella. Kedves lélek. Itt a. képe kapitány úr. Nem ugyan őt ábrázolja, hanem anyját, ki tizenhat éves korában szakasztott mása volt az én menyasszonyomnak. Weér kezébe vette a kis medaillont, mely magában rejtette az arcképet. Szivarja tüze a sötétben adott akkora világosságot, hogy megnézhette. Bájos női kép volt. A medaillon másik feléből hiányzott a kép. Weér megrázkódott. Szinte kiejtette a medaillont. — Nem volt itt is egy kis arckép ? — kérdezte tompán. — De igen. Fiatal katonatisztet ábrázolt. Ugy vélem, hadnagyot, — de nem tudom biztosan, mert Gizellám anyja búcsúzáskor, mikor ez emléket nekem adta, gyorsan kivette és keblébe rejtette, ugy, hogy csak futólag láttam. — Menyasszonya anyja Bienenstockné? — kérdezte Weér. — Igen. . . — És leánykori neve Gaba Ida ? — Az, az! Kapitány úr ismeri? — tudakolta a meglepetésében izgatott önkéntes. Ekkor egy csillag hullt ki helyéből és végighasitotta az égboltot. A kapitány összerázkódott és nyomott hangon mondotta: — Mint leányt ismertem, mint asszonyt nem láttam. Nem is fogom látni. Mondja meg neki, hogy emlékét őriztem, hogy mindig reá gondoltam, — mert egyedül őt szerettem, — noha az emberi önzés elszakitott tőle. Szeresse ön a lányát mindig olyan szívvel, mint most szereti. Tegye lányát boldoggá, ha már az anyja nem lehetett az. Mert hogy e nő nem volt boldog, azt én tudom, ki ismertem szivét is, lelkét is ... Jó éjt! Oly határozottsággal vágta el szavait, hogy Halácsy egészen elámult. Mi mindent szeretett volna tudni, — de hát ismerte már a rideg kapitányt. yisszavonult. A kapitány pedig egy fához támaszkodott és ismételten is suttogta: — Ida, Ida, mint asszonyt nem láttalak, de nem is foglak látni! Holnap, szeptember 21-én . .. Éppen tizennyolc éve, hogy elszakítottak egymástól .. . Őrizted emlékemet, mert szerettél ... Én se feledtelek . . . Bennem nem csalódtál . . . Holnap lesz tizennyolc éve! És ez a hullócsillag! . . . Reggeli három órakor a csendes erdő már megelevenedett. A katonák nagy óvatosan nekimentek a szenkovicsi hegyeknek. Majd megálltak, hogy megvárják a támadást jelző ágyúszót. S mikor jobbfelől haragos bömböléssel megszólaltak a csaták ezen öreg medvéi, — szurony szegez ve rohant a hegynek a helyéből kiparancsolt középszárny. Fölérve a hegytetőre, az ezred tömör sorai felbomlottak és kiki kiválasztotta a maga emberét. — Meg kell bőszülni a maglaji mészárlásnál elveszett huszártársainkat! — hangzott a jelszó. Gyilkos harc fejlődött ki. Ember ember ellen küzdött. Halácsy észrevette, hogy az egyik bosnyák fegyvere féléje mered. Hirtelen odaugrott és szuronyát markolatig döfte a bosnyák mellébe. Eles sikollyal esett össze a bosnyák, mire szomszédja vadul forgó szemekkel emelte a nap sugaraiban vészesen megcsillámló kardját az ifjúra. Biztosan a halál fia, ha a vágás éri. Weér látta a helyzetet. Halácsy előtt termett és kardjával felfogni iparkodott a bosnyák vágását. De ez oly erővel sújtott, hogy Weér kardja ketté törött és a teljes erejét csak némileg veszített vágás a kapitány fejét érte. — Halácsy, legyen boldog! — hörögte Weér és lerogyott. Mint a zsákmányát megragadni akaró tigris, vetette magát tlalácsy a kapitány lesujtójára és a következő percben összezúzott koponyával feküdt a halott társa mellett. Az ifju bőszülten folytatta küzdelmét és többi társával harcolt bátran, kitartóan ... Az ellenség lépésről-lépésre hátrált . . . Weér felocsúdott a csapás okozta kábultságból. Égető fájdalmat érzett fején, de sebe nem volt mély. Egy-két lépést tovább vánszorgott, hanem egy sziklánál összeroskadt. A nagy vérvesztés elgyengitette. Elhagyatva, egyedül feküdt ott ... Körülötte néhány halott, sebesült ... A küzdelem tere lassan-lassan tovább húzódott . . . Arccal a nap felé esett, mely teljes erejéből kápráztatta ragyogó sugarait a kopasz sziklákon. Végsugaraiban ott lengett a csata szálló füstje, mint könnyed pára, lebegő fátyol. Weér kebléből elővont egy kis dobozt, kinyitotta és hosszan elnézte a benne rejlő arcképeket. Egyik az övé volt, a boldog, fiatal vőlegényé, — a másik azé a nőé, ki boldoggá tette, — ezelőtt 18 évvel, éppen a mai napon ... ugyanazon arc, melyet Halácsynál látott. Szemlélte, nézte ezt az arcot és ajkaira bágyadt mosoly ült. Szive megtelt boldogsággal . . . — Mi nem lehetünk boldogok, de boldog lesz lányod . . . Csak megmenekült László? — suttogta a képhez. És a kép, mintha mosolyogva köszönte volna meg a jófettet. Weér mintha hallotta volna, mint suttogja : — Köszönöm, Kálmán. Legyen leányom boldog, ha mi nem lehettünk azok. Pedig a kép nem mosolygott, az ajkak nem suttogtak. Csak a seb égető fájdalmától és a reátűző napsugarak forró csókjától elkábított agya