ESZTERGOM XI. évfolyam 1906

1906-09-16 / 37. szám

felettes egyházi hatósága, ha a dolog mibenlétéről értesül s küld majd helyébe olyan káplánt, aki a magyar nyelven ütött sebet begyógyítja. De kedves jegyző uram halljuk a szép szót! Van itt még Hontban nagyobb bibi, mint a nostrai káplán. Jegyző úr, ha ütött egyet a tótositó káplán uron, — ha igaz, hogy azt cselekedte, amivel vádolja — jó, elismerem, hogy mást nem érdemel. De vájjon nincs Hontban több ellenségünk ? Oh bizony elég van ott! Ugyan kedves jegyző úr nézzen csak maga körül! Kövesd, Leled, Damásd, Szob, Mária-Nostra, Kóspallag (ujabban Nagymaros, Zebegény is) valaha tiszta tót falvak, iskoláik és templomaik is tótok voltak, ma ez mind magyar, érzelmében is szavában is. És ime ezek mind katholikus plébániák ! Menjen azonban fel Hontmegyébe és nézze át a lutheránus hitközségeket és számlálja össze ott azokat az eklezsiákat, amelyek teljesen száműzték a tót szót a templomból és iskolából. Keressen ott gyermekeket és fiatalokat, akik tótul már nem tudnak. Talál-e ? aligha hiszem ! És ime ezekről nem referál senki a lapoknak, ott nem kutat senki! A mi tótositó kath. papjaink ma-holnap tán mégis észre térnek, de ha nem, akkor biztosithatjuk a jegyző urat, hogy mi magyar és más anyanyelvű de magyar érzelmű papok sohasem fogjuk őket e téren védeni. Hanem aztán másfelé is kell ám ütni. A nostrai káplán, — aki különben mellesleg mondva buzgó pap — ha már olyan nagy tót is, nem száműzte még a paprikáscsirkénél a paprikát ex odio nationis, mint az a felső Hontban történt. És lám itt lenn ma körülbelül 5000 lélek van a fenn említett falvakban, ezek közül több mint fele tót szülőktől származott, s ma már mindegyikük igen szépen beszél és ir is magyarul. A Hymnuszt itt senki sem titulálja hóbortos nótának, mint odafenn történt egy lutheránus iskolában. Lám ez mind katholikus papi munka, amely mellett a mostani tótositó káplán csak epigon az ő szláv érzelmeivel. Fel kell menni tehát a nostrai »Kopasz«-ra és felnézni oda arra vidékre, ahol ma is csak ugy beszélnek, hogy »dobri den«, és kérdezzék meg Hontban a biróságokat, hogy kik beszélnek inkább magyarul, vájjon a Szob és vidéki katholikusok, avagy a felső honti lutheránusok ? Pedig ahogy nálunk neki megy az intelligencia a nostrai tótositó káplánnak, tán ott is azt kéne tenni! De hát ők tudják, hogy miért: »quieta non movere?« Egy honti paf. Apponyi Jászberényben. Az elmúlt vasárnap egy kiváltságos férfiú ünneplésére gyűlt Össze a politikai világ diszes képviselete Jászberényben. Gróf Apponyi Albert ünnepelte huszonöt esztendős fordulóját annak a napnak, melyen először képviselővé választották. Az ünnep Jászberényben folyt le, de ünnepe volt az egész országnak s a nemzet szeme és lelke e napon a kunok városán csüngött. Egy negyed század előtt ott bontotta ki Apponyi Albert gróf a nemzeti politika zászlaját, amely ma diadalmasan leng a magyar parlament felett és azt a ragyogóan szép gondolatot hirdeti, melyet gróf Apponyi tett huszonöt év előtt politikai programmjának velejévé. Huszonöt esztendőn át hirdette Apponyi e politika nagyszerűségét és nemzetboldogitó igazságát és ime, a nemzet diadalmas hálaérzettel tekint a jászkunok földjére, ahol Apponyi az ő nemzeti politikájának zászlaját először kibonthatta. Hányszor gáncsolták, hányszor támadták őt ezért a politikáért? Végig járatták vele a politikai üldözöttek minden martiromságát és meggyanúsították még legtisztább szándékait is. De Apponyi nagy lelkének e támadások nem fájtak. A rágalom, gúny és üldözés metsző nyilai lepattantak tiszta lelkiismeretéről s válaszul még szilárdabbul, még erőteljesebben, öntudatosabban hirdette meggyőződésének eszméit. És amikor voltak gazok, kik még az alkotmány megbuktatására is vállalkoztak, a nagy ember lelkét alapjában megremegtette a haza igaz szeretete és valóságos lánggá vált. Kiállt azok közé, kik legjobban odatartják mellüket az ellenség fegyverének, maga ragadta meg a lelkesítő zászlót s az országban városról-városra járva, fáradságot nem ismerő kitartással magyarázta meg a nemzetnek, hogy: Itt az idő! — most vagy soha . . . Esztergom is hallotta az ő lánglelkű szónoklatát, a mi lelkünket is ő gyújtotta meg szavaival. Visszaemlékezünk minő különbség van esztergomi beszédje és legutóbbi jászberényi beszéde között. Itt a nemzet nevében kiállt vádló, a hazájáért rajongó lélek, ott a nemzet egyik vezére a megvivott harc után hasznos munkára hivó nemzetnapszámos. A jászberényi ünnepség kimagasló része Apponyi nagyjelentőségű, gyönyörű beszéde. Szeretném, ha ezt a beszédet a nemzet aprajanagyja megismerné, hogy tanuljon belőle. Szeretném, ha ennek a sokat szenvedett nemzetnek minden hű fia e beszédből ismerné meg a politikai helyzetet, a kormányzó pártok szándékait és a koaliciós kormány törekvéseit. Szeretném, ha a sok fordítás, rosszindulatú elmagyarázás után, ennek az izig-vérig becsületes beszédnek alapján szabná meg minden magyar ember a maga pártállását. Mert bizonyos vagyok benne, hogy aki elolvassa ezt a beszédet, nem ül fel semmiféle haladó-párti mesének. Nem ül fel annak a szemérmetlen hazugságnak, hogy a koaliciós pártok bármelyike lemondott volna a nemzeti törekvésekről, nem fog hitelt adni annak a célzatos vádnak, hogy a mostani kormány a szociális törekvéseknek ellensége és hogy a pártok feladták elveiket. Apponyi beszédében utalt a kormány munkálkodására, amellyel a király és a nemzet között függő katonai kérdésekben kompromiszszumot készit elő. Olyan megegyezést, mely egyrészt erősiti a hadsereget, másrészt pedig megnyugtatja majd a nemzetet. Szó sincs arról tehát, hogy a kormány ölbetett kézzel nézné a nemzeti kérdések elintézetlenségét, sőt ellenkezőleg, csak persze nem üti dobra hol tart, mit követel és mennyire haladt már a nagy munkában. És ez helyes is, mert dobbal nem lehet verebet fogni. Éppen a legutolsó vasárnap megmutatta, hogy ez jó taktika. Csak okossággal, tapintattal volt ugyanis elérhető az a nagy, soha nem remélt eredmény, hogy a közös hadsereg és a honvédség tisztikara megjelenhetett és a jövőben is meg fog jelenhetni negyvennyolcas honvédünnepeken. Végezetül szólott Apponyi a demokratikus feladatokról és kimutatta, hogy a kormánynak eszeágában sincs visszafejleszteni az országot, sőt éjet-napot egygyé téve azon van, hogy a haladás utján előbbre vigye a nemzetet. A kormány komolyan hozzáfog a kis emberek védelméhez, biztosítja, jobban megerősíti a közszabadságokat, uj keresetforrásokat nyit, demokratikus alapon megcsinálja az adóreformot, -—• de minek folytassuk ? Már az emiitett reformok is azt bizonyítják, menynyire nevetséges a jelenlégi kormányt antidemokráciával vádolni. De különösen nevetséges a vád, ha figyelembe vesszük, hogy olyan férfiak ellen irányul, akik a nép javáért folytatott harcokban őszültek meg. Mindent egybe véve, Apponyi teljesen tönkre silányitotta azokat az alacsony, hitvány ráfogásokat, amelyeket az uj rend ellenségei terjesztenek. A. — Végre valahára! Lengyel Zoltán, a radikális 48-asok egyik vezére, végre valahára okosabb s mérsékeltebb politikára adta fejét. Mert tény az, hogy Lengyel egyes feltűnni vágyó, a békével soha megbarátkozni nem tudó kuruc 48-asokkal uj ellenzék toborzásán fáradozott, azzal állván elő, hogy »egy radikális ellenzékre mindig nagy szükség van.« Megfeledkezett a pártok szövetkezéséről, békebontónak akart felcsapni azzal a szándékkal, hogy a 67-es alapnak egyszer s mindenkorra véget vetvén, a függetlenségi párt zászlaját diadalra juttatja. Most azonban már szelídebb húrokat penget a Zoltán ur. Belátja, hogy minden egyes párt saját programmjának fentartásával lépett be a koalícióba s hogy azért a függetlenségi párt sem veszít semmit eddigi tekintélyéből annak dacára, hogy most 67-es alapon történik a kormányzás. »Ki a függetlenségi ?« cimü vezércikkében, melyet »A Nap« hasábjain közölt, panaszkodik ugyan, hogy a függetlenségi párt ma nem csinál függetlenségi politikát, de tudja az okát is s épen azért egyelőre nem veszi azt neki rossz néven, mert a politikai paktumok s ígéretek révén ereje le van kötve. Igy gondolkodhatott volna már ezelőtt is a kuruc Zoltán ur. Legyen csak nyugodt, Apponyi és Kossuth bizonyára jó uton haladnak. Aminek pedig megvalósulását annyira sürgeti cikkében, hogy t. i. ha már a függetlenségi párt nem csinálhat függetlenségi politikát egy bizonyos irányban, (a nagy közjogi kérdések egy részében, amennyiben adott szava köti) hát legalább csinálja azt más területen, ahol kötve nincs, mi ' is helyeseljük. Minden pártnak, mely boldogulni akar, híveket kell toboroznia, szervezkednie kell az egész vonalon. Ezt a törekvést, ezt a jogot bizonyára senki sem fogja a függetlenségi párttól sem elvitatni, hisz az mindenütt ugy van, hogy csak az a párt győz, amely számra és erőre nézve a legnagyobb. De azért ne gondolja a Zoltán ur, hogy épen csak az a tiszta függetlenségi férfiú, aki az ő meggyőződését követi. Mert ha becsületes lelkének sugallatát is követi akkor, — amint ezt cikkében erősen hangsúlyozza, mikor harcot üzen a pártnak, — abból még nem következik a harc jogos és igazságos volta. Több szem többet lát. Bizza csak magát Apponyira s Kossuthra és ne féltse annyira azt a függetlenségi pártot. Ne tételezze fel azokról, akik nincsenek vele egy nézeten, hogy »még ma is hátulgombos nadrágban jár az eszök.« Visszautasított párbaj. Nagy megütközést szült a »felvilagosult« körökben e napokban Proties szerb belügyminiszter erélyes nyilatkozata: hógy Novakovics szerb vezérkari őrnagy párbajra való kihívását nem fogadta el, mivel sokkal nagyobbra tudta becsülni emberi méltóságát és hivatását, sem hogy felebarátjával egy kis összekoccanás miatt vagdalkozzék. Helyesen gondolkodik Protics s bár nem katholikus ember, mégis van annyi érzéke, hogy nagyon is lealacsonyító s különösen az emberi méltóságot mélyen sértő intézménynek tartja a párbajt. Igaza van, de különben illik is, hogy olyan egyéniség, akinek nagy állami feladatai vannak s hivatásánál és állásánál fogva a törvény őre, ily szép példával járjon elő. Nem igy nyilatkoztak azonban a. belügyminiszterről a felvilágosult szabadkőműves s egyáltalában a keresztény katholikus vallással szemben ellenséges hangulattal viseltető humánus férfiak, »az emberiség eme nagylelkű jótevői.« Gyávának, a becsület megvédésében követett eljárási mód és elv megsemmisítőjének, a társadalom szemetjének kiáltották ki Proticsot, azt vetvén szemére, hogy mily jogon merte nagy államférfiú létére ellenfelét s vele az egész társadalmat ily mélyen megsérteni. Nem akarják már egyszer belátni a világosságot hirdető sötétencek, hogy mily iszonyú otrombaság, hogy ugy mondjuk butaság kell ahhoz, mikor valaki karddal vagy pisztollyal akarja megvédeni a megtámadott becsületet. Ha valakivel összeszólalkozunk az utcán vagy a kávéházban, vagy pedig valaki véletlenül a másiknak tyúkszemére hág s ez nem tudván mérsékelni magát, talán egy kissé erősebb kifejezésre ragadtatja magát, már kész a veszedelem: mars a vívóterembe! Néhány kardcsapás, egy-két pisztolydörrenés és el van intézve a kényes incidens. Sokszor csak egy kis karcolás vagy egy kis csepp vér követeltetik a hősök részéről s meg van védve a becsület. Igen ám, de sokszor épen az ellenkező történik a párbaj helyszínén. Egyik vagy másik párbajozó fél ott leheli ki bűnös lelkét, legnagyobb szégyenbe és nyomorba dönti családját... de igy kell annak történnie, mert a párbaj-kódexek fenséges törvényei és a mostani becsület szabályai azt igy kívánják. Mily őrület, mily oktalanság kell tehát ahhoz, hogy valaki épen a párbajt tekintse a megsértett becsület megvédésére és helyreállítására szánt egyedül alkalmas eszköznek! Nagyon helyesen jár el a kath. egyház is ilyen párbajozójával szemben. Kiközösíti őt a kath. egyházból, nem tekintetik többé a kath. egyház tagjának az ilyen párbajozó mindaddig, mig tettét meg nem bánja, a kellő pápai felmentést el nem nyeri s erősen meg nem igéri, hogy a jövőben a kath. egyház ily fontos s szigorú tilalmát át nem hágja. Hasonlóképen nagyon üdvös intézkedések egyike a kath. egyházban: hogy a párbajban elesettet minden beszentelés és papi kiséret nélkül csak egyszerűen elássák a földbe, mintha tényleg nem is lett volna ember. Protics nem volt katholikus ember, nem tudta a mi egyházi törvényeink szigorú eljárását a párbajozok kai szemben, de mint igazi modern férfiú, sehogy sem tudta elképzelni, hogy miért kell a civilizáció eszközévé tenni akár a kardot, akár a pisztolyt. S a civilizációnak — sajnos —