ESZTERGOM XI. évfolyam 1906

1906-01-28 / 4. szám

tor és Krammer György és még számos fővárosi és vidéki küldöttség. A papság térdenállva fogadta a főpásztort, ki az »Ecce Sacerdos . . .« hangjai mellett áldást osztva, vonult az oltárhoz. Megható volt a bevonulás. A főtemplom minden zugában ember ember hátán, s ez az összeékelt tömeg széles útra vált az apostoli menet előtt. Es láttuk Prohászkát, a nemrég egyszerű fekete papot hermelines palástban, nehezen suhogó selyemben, átszellemült arccal, imádságos tekin­tettel : áldást osztva. Az a fény, az a pompa csak a hatalom külső jele, de fényesebb volt e napon az ő lelke, mely az áldást leimádkozta a kegyel­mes Istentől. Sokan könnyeken keresztül néztek. Az öröm tiszta, kristálygyöngyei fénylettek a szemekben, mikor Ottokár püspök az oltár elé térdelt, hogy áldja a szivek és lelkek legfőbb Urát. A »Veni Sancte« után a püspök elfoglalta a püspöki trónust s ekkor felolvasták a pápai és királyi kinevezés okmányait, utána pedig Károly János c. püspök, nagyprépost latin nyelven üdvözölte a püspököt a papság nevében, mire a megyés püspök szinte latinul tartalmas beszédben fáradhatatlan, kitartó munkára intette a papjait. A papság a püspök beszéde után kézcsókra járult, majd megkezdődött a nagy mise. Az evangélium után Ottokár püspök a szószékre ment s ott kiöntötte lelkét hivei előtt. El mondotta itt, hogy dolgozni akar a züllésnek indult nép megmentésénél, a beteg lelkek és szivek meggyógyitásán. Az Ur Jézus Názárethben egy szombati nap bemenvén a zsinagógába, a próféta szavát olvasta fel: »Az Ur lelke énrajtam, azért kent fel engem és küldött engem, hogy a szegényeknek üdvös­séget hirdessek, gyógyítsam a töredelmes sziveket, megváltást hirdessek a rabságban levőknek és látást a vakoknak.« Nekem is szent szombati nap volt, mikor a Szentséges Atya kezei által püspökké felkenettem. Az Ur lelke rajtam és küldött engem hozzátok. Ime itt vagyok köztetek ! Rajtam függ mind­nyájatok szeme és kérdezitek: Mit akarsz ?'miért jöttél ? ki küldött ? Küldött engem a Krisztus, akinek a világ­történelem folyamán át az egyház intézményé­nek valóságában, érvényesülésében, küldetésében hiszek. Küldött engem az a Krisztus, aki az egy­házban él, küldött engem, lelkét adta nekem és azt mondja: Menj, menj, ne állj meg ! Menj! Ez az a szó, a régi szó, az a fáradalmat nem ismerő, az az áldozattól nem rémülő, az a magát felál­dozó szellem, mely szólt az apostolokhoz : Men­jetek, tanítsatok minden népeket! Menjetek, lelket leheljetek, embereket mentsetek ! Menjetek, kérlek, menjetek! Menjetek Rómába,. Korinthusba, Athénbe, menjetek ! Menjetek Anglia, Germania, Hunnia virányaira! Menjetek Paraguayba, Indiába, Kínába ! Menjetek New-Yorkba, Parisba, Pestre ! menjetek ! A szivem ég, a lelkem feszül, oda kell adni a szivem szeretetét minden népeknek ! Menjetek! Nem látjátok, hogy a jelen kor eszméivel, gon­Hát a doktor véletlenül járt arra ? Igen vagy nem ? Hát minden a véletlentől függ e világon ? Érde­mes akkor egyátaljában élni, ha nincs cél^'a éle­tünknek? Mi a halál? Teljes megsemmisülés! O azt tartotta eddig. Hát az ő kedves egyetlen leánykája, ha most meghal, teljesen megsemmisül ? Ki van zárva minden eshetőség arra, hogy valaha találkozzanak ? Ez borzasztó. Ez elviselhetetlen. De hisz kis leánya „hitt. Hátha ő mégsem semmisülj meg teljésen. O azonban nem hitt sem­miben. O sohasem juthat oda, ahova Ágotája, mert az útját sohsem egyengette. Neki is hinni kellene, hogy viszontláthassa leánykáját. De félre ilyen gondolatokkal. Hisz még nem biztos a halála. Nem minden szerencsétlenség végződik halállal. Nem juzott eszébe, hogy a halálnál még bor­zasztóbb is érheti az embert. Az » orvosi tudomány« megmentette Ágotát az életnek. De milyen élet volt ez. Rosszabb a halálnál. Szegény leányka elméje elhomályosodott. Senkit sem ismert meg környezetéből. A szülők vigasztalhatatlanok voltak. Az ágyban töltötte a nap legnagyobb ré­szét. A veszélyes betegség nagyon elgyengité .. . Apa és anya felváltva virrasztottak ágyánál. Nem akarták másra bizni gyermeköket . . . Az anya rendesen imádságba merülve ült a gyermek ágya mellett. Gáspár ur csak mereven bámult maga elé. Néha-néha rezzent csak fel, ha Ágota megmoz­dult. Tudja Isten, miről gondolkozott . '. . dolataival kell megvívnia a kereszténységnek, mint Dávidnak a Góliáthtal? El akarják tőlem hódítani a lelkeket, el akarják feledtetni az örökké­valóságot ! Kérlek, mentsetek ! A szocializmus • a I földtől el akarja veszíttetni a mennyet: menjetek, hódítsatok, apostolok! vértanúi lelkek! kérlek menjetek ! Tehát megyek. Megyek ahhoz a sok ráz­kodtatáson átment magyar társadalomhoz. Megyek a szegény züllő néphez, melyből a mult évben 150.000 vándorolt ki ez ország'ból. Megyek az intelligenciához is, melynek lelkét jól ismerem, de mely nem bir magával; azt gondolja, hogy sokat tud s elhanyagolja szivét, ezt a leghatal­masabb erőt, mert ha annak jobb gondját viselné, megfájdulna a feje. Haladás, tudomány, felvilágo­sodottság, műveltség: nagy gondolatok, hatalmas eszmék, tiszteletreméltók különben, de elvesztették az egyensúlyt. Menj hozzájuk ! mondja a Krisztus és én megyek. Megyek a bűnösökhöz is, a lázban égő agyvelőkhöz, kik éjben élnek s napvilágról álmodnak. Rájuk teszem kezemet, a szent olaj illatától tán föleszmélnek, rájuk teszem az örök gondolatokat, tán megint földerül lelkükben. Menj, mondja nekem Krisztus, lelkem mjtad, én veled vagyok. Menj, adok erőt, megvívsz; adok kulcsot, minden talányt megoldasz; adok parittyakövet, biztositalak téged, győzesz. Menj ! »té a.z én vá­lasztottam vagy, hogy nevemet hordozd szejjel«. (Ap. cselek. 9, 15.) Jézus! Ennek a névnek öt betűjétől lesz világosság széles az öt világrészen; ennek a névnek hatalmától csuklanak meg a tér­dek, hajlanak a fejek, hódolnak a szivek. Bízzál ennek a névnek erejében! Bízom benne, mert tudom, hogy az Isten a világ homlokára azt irta, hogy: »Jezus«, a világ egére csillagnak tűzte oda; le nem akaszthatja senki. Világ sorsa egy ember, az Isten-ember, a Krisztus. Azt gondoljátok kedves keresztény Hivek, hogy a tudomány, a haladás, a villamos motorok elfeledtetik ezt a nevet? Akármilyen füstöt vessen valamennyi gyárkémény, akár­milyen ködöt borítson Renan, Strausz stb. : ez a név kigyullad és végig sugárzik az eszmék egén. Tomboljanak bármennyire az indulatok, tévelyed­hetnek bármerre a lelkek, ennek a névnek igé­zetétől fel nem szabadulnak ! Ezt az embert, az Isten-embert állítsd oda lelkük elé. Nézzenek az arcába! »Aki egyszer a megfeszitett Krisztus arcába nézett, az el nem felejti soha!« Aki Krisztust elfelejti, az még nem látta őt, aki Krisztusban kételkedik, annak ide­gein az O élete még át nem rezgett! Jézus, ez a ragyogó lélek, ez a könyörületes ember, a szent Teréz jegyese, az assisi Ferenc koldusa, a Tolstoj muzsikja, óh Jézus, ki vagy Te nekünk! A Mand­zsúria sikjain elterülő orosz katonák keresztet vet­nek magukra, haldokló ajkuk azt rebegi: lézus! Hogy győzhetett az a sárga faj a kereszt ellen ? Kétség, homály, nagy rejtély ez előttünk. De I győzni fogsz mégis Te, óh Jézus! Aki a Te szemedbe nézett, az az örökké­valóságba nézett. A világ azért hiu, azért köny­nyelmű, fölületes, mert az örökkévalóságra éle­Félév telhetett igy el. Az egész ház ki­haltnak látszott. Oly csendesen jártak s beszéltek. Egy este a férj lépett a beteg szobájába, hogy nejét felváltsa. Szegény asszony teljesen kimerülve, gépiesen távozott hálószobájába. Feledy leült. Az éjjeli szekrényen egy ima­könyvet pillant meg. Neje felejté ott. Kezébe veszi. Lapozni kezd benne. Egészen idegen, is­meretlen dolgok ötlenek szemébe. Egész könyv az Istenhez és Istenről beszél. Sajátságos érzés lepi meg. Mi lehet ez? Nem teszi le gúnyos mosollyal a könyvet. Belemélyed az olvasásba. Még ő maga sem tudja, hogy máris imádkozik. A »betegekert« cimü imára is rátalál. Elkezdi olvasni. Aztán buz­gón belemélyed. Igen megható lehet az ima, mert könnyek jelennek meg pilláin. Az imában egy helyen pontok jelzik, hogy oda kell beleszőni annak nevét, akiért imádkozunk. O egész hangosan mondja: »Gyógyítsd meg uram Istenem az én egyet­len gyermekemet. Mutasd meg végtelen kegyel­medet ! Én kérlek, bűnös szolgáidnak legbünös­sebbike !« A leányka az ágyban megmozdul. Az apa odanéz . . . Tovább lapoz a könyvben. Megakad a szeme a »Hiszekegy«-en. Olvasni kezdi. Mily szép ima ez. Hisz ez hitvallás . . . Ah, mennyire meg­könnyebbült. Mily édes érzés fogta el egész valóját. Még egyszer végig olvassa. Most már min­den mondat után megáll s mélyen elgondolkozik. »Hiszek egy Istenben« — olvassa. tében egy fél órán át se gondolt. Aki Jézus szemébe nézett, az a legmélységebb, a legsötétebb bánatosságba nézett, mely lelkét terheli. »Ime, az Isten báránya!« az áldozat báránya, az odaadás legcsodálatosabb, bűvös embere, aki bizonyosan leomlik egy világ bűnterhe alatt. De ha O omlik, én emelkedem. Hej, bűbájos név! Aki Jézus szemébe néz, az a könyörület tengerébe néz. Az isteni szánalom, a Krisztust áldozatul hozó isteni szeretet! Könyörület, irgalom, kegyelem, ez kell nekem. Ezt a kegyelmet, ezt az "igézetet, melytől világok, lelkek tavaszodnak, ezt lehelte belém. Tehát kérlek, menj. Renan, Voltaire ne félemlítsen. Nagyobb erő van veled! Látom, hogy tényleg hogyan indult Krisztus után az egész világ; hogy egyszerű lelkek prófé­tákat utánoztak ; közönséges emberek bölcsészeket szégyenitettek meg a szép, ékes életnek bájával, a krisztusi életneklmagukban való kialakulásával. Kövekből, durva rögből fényes gyöngyöket ástak ki, lábaik nyomában egy uj világ szépsége sar­jadt, virágok nyíltak és azt mondom, hogy ha szenvedve, kínlódva bár, mégis Jézus Te vagy az örök remények hordozója, Neked hódolok, a Te szivedben nyugszom meg Jézus, lelkeink királya ! Kedves Keresztény Hivek! evvel az erővel megyek »Kiralyokhoz,« (ap. csel. 9, 15.) királyi szellemekhez, megyek »poganyokhoz,« pogány, keménylelkü, földet, aranyat imádó lelkekhez, megyek a bűnösökhöz, mert tudom, hogy erő, hóditó erő áll rendelkezésemre. Ebben a szent névben, annak igézetével felfegyverezve jöttem ma ide, Székesfehérvárra. Tudjátok, mit akarok. Öreg ember nem vagyok. De mindennap imádkozom az oltár lépcső­jénél ifjúságom megtartásáért; ifjú akarok maradni a lelkem fiatalságában, hogy dolgozzam. Magyarországnak a munka társadalmára, a nép üdvén dolgozó papságra van szüksége. A lelkipásztorságot ugy hívják latinul: cura, azaz gond, szorgosság, odaadás. Bele akarok állni ebbe a gondba, ebbe az »atra cura«-ba, keserves, nehéz gondba és velem együtt vegyenek lelket papjaim, napszámba munkálkodni, dolgozni! Akarom lel­kembe venni azt a szegény népet, szivemhez akarom szorítani. De akarom az intelligens embe­reket is egy felsőbb intelligenciában egyesiteni; akarom a diadalmas Jézust, mint egy uj napot, az intelligencia egén kigyullasztani. »La Stella d' Italia, la Stella del mondó« az ő . égboltjára kitűzni. Akarom, mert látom, hogy sötétségben van. Amint a napsugárra szükség van, hogy a tél után itt május legyen, épugy van szüksége a szellemek világának az Ur Jézus Krisztusra! Akarom munkálni a természetfölötti életet, azt a bűbájos, belső világot akarom fejleszteni; mert az emberek kongnak; mint az üres hordók: nincs bennük tartalom, nincs lendület. Fáradt I lelkek, szomorú szivek kisértenek köztünk. Látom, hogy a tiz parancsolat iránt is megtévednek, hogy »jenseits von Gut und Bös« ott találják j magukat és azt se tudják, mi szabad és mi tilos. ! Ember, ha apostol vagy, dolgozzál, gyújts világot, »Milyen boldog érzés fogott el, hogy ezt elolvastam.« »Mindenható Atyában« — olvassa tovább. Akkor gyermekén is segíthet, ha minden­I ható. »Oh Uram! — sóhajt fel —- bocsásd meg. hogy csak szerencsétlenségemben,fordulok hozzád. Jó módomban nem ismertelek. De kipótolom mu­lasztásomat. Minden szavam, tettem a Te dicső­séges létedet fogja hirdetni. Csak most könyörülj agyonkinzott atyai szivemen. Hiszem, hogy vagy, voltál és f lenni fogsz! Érzem és éreztem sújtó kezedet. Éreztesd velem kegyelmedet is.« Az ágy melletti asztalon feszület áll. Kezébe veszi s megcsókolja. Gyenge nesz üti meg e pillanatban füleit. Hátratekint. A beteg fölült és reá mosolyog: »Apuskám, apuskám« szól hozzá a leányka. »Hat te mit csinálsz itt? Oly mélyen és sokáig aludtam. Voltam a mennyországban is. Most jö­vök onnan. A jó Isten küldött, hogy vigasztal­jalak meg. De mért sirsz apuskám ?« A férfi már ott térdel az ágy előtt. ; Leányát karjai közt tartja. Öleli, csókolja. »A boldogságtól sirok, gyermekem. Hála a jó Istennek, hogy meggyógyultál. Mert nagyon beteg voltál.« Mikor reggel az anya bejött, hogy férjét felváltsa, az ajtóban ámulva állott meg. Apa és leány egymás mellett térdeltek. Ágota együtt mondta apjával a »Hiszekegyet.« A másik percben már hárman térdeltek a feszület előtt. Walter György.

Next

/
Thumbnails
Contents