ESZTERGOM XI. évfolyam 1906

1906-06-24 / 25. szám

egy-két nappal reá rettenetesen ellentmond magának. Másszóval iszonyúan hazudik. Ráfog a néppártra olyan dolgokat, terjeszt róla olyan rágalmakat, aminőkben része sohasem volt. Hiszen a legutóbbi Goluchowszkiféle esetre vonatkozólag is teljesen légből kapott s a néppártot semmiféle tekintetben nem érintő állításokat kockáztatott meg. A külügyi albizottság ülésén ugyanis Rakovszky és Zboray' Zichy Jenő gróf indítványa mellett szavaztak, mely indítvány tudvalevőleg Golucbowszki külügyi politikáját nagyon helytelenítette s azt nagyon helyesen el is itélte. Ezt a körülményt az illető sajtó arra használta fel, hogy a néppártot az ö »klerikális oldalárók megtámadta. Azt irta ugyanis, hogy Zichy Aladár gróf miniszter, továbbá Rakovszky és Zboray nem azért nem vettek részt Goluchowszkinak az osztrák-magyar delegáció tiszteletére adott ebéden, mintha az ö külügyi politikáját helytelenítenék, hanem mert a néppárt haragszik Goluchowszkira, még pedig egészen más okokból. Halljuk csak minő okokból! Állítólag egy függetlenségi párti képviselő (bizonyára zsidó) ugy nyilatkozott volna a függetlenségi pártkörben, hogy ö föltétlenül helyesli azt, hogy a delegátusok részt vesznek az ebéden. »Mert hát uri ember nem utasíthatja vissza uri ember meghívását és ha ezt teszi, nem jár messze a becsületsértéstől.« A három néppárti pedig azért tüntetett távollétével ez alkalommal, mert »Goluchowszki útján s az ö közbenjárásával emelt annak idején Ausztria-Magyarország óvást Rampollának pápává való megválasztása jellen. Rampolla pedig mindig nagy protektora volt a néppártnak és ők is sokkal jobb szerették volna öt a pápai székben látni, mint az enyhe X. Piust.« Értjük a kifakadást, érezzük belőle a foghagymaszagot. Hát legyen nyugodt a tisztelt aggódó hazafi úr, a három néppárti erre ugyancsak nem gondolt. Ez a gondolat csak az ö végtelenül leleményes agyában fogamzott meg. Mást nem tudott hamarjában kitalálni, hát gondolta, jó lesz a klerikálisokat a veto-joggal felpaprikázni. Ilyen hazudozásoknak, ilyen rágalmaknak mi nem ülünk fel, mert nem akarunk tüntetni, Igy aztán sok előkelő név, amelyet egy kevsa »polgari« pénzzel ismét ragyogóvá lehetett volna tenni és megörökiteni, — elenyészik és igen gyakran még mélyebbre sülyed mint sülyedhetett volna a polgári összeköttetés által. Azért ne félj és légy vig. Én mondom, az apád! . . . Egyik remek májusi napon az özvegy és leánya kimentek a zöldbe. A markos szolgáló nehéz kosarat cipelt utánuk. Nagyon kellemesen töltötték el a napot. Késő délután indultak hazafelé ! A bérkocsi-állomásig jó hosszú ut volt hátra. Sürü bokrok közt hatoltak előre egy keskeny erdei ösvényen. Egyszerre a bokrok közül három toprongyos alak ugrik elő. »Ha megengedik bájos hölgyeim — szól az egyik — kissé kiforditjuk zsebeiket. Kérem csak semmi ellenkezés. Mert elszánt emberek vagyunk. Ne menjünk a végsőig. Tehát egy kettő ! Ide az értéktárgyakkal!« Az anya és leánya megkövülten néznek. Nem ugy a cseléd. Mikor látja, hogy az egyik úrnője nyakáról le akarja tépni az óraláncot, fülhasitó »segitseg!« kiáltásban tör ki. »Usd föl az ajkát a kutyanak« bőgi az egyik bandita. De a leány nem vár sokat. Kikap kosarából egy üres sörös üveget s ugy teremti azt a feléje közeidő homlokához, hogy az lefordul. A másik kettő dühre gerjed. Neki a nőknek. Kés villog kezökben. Háromszoros vészkiáltás . ..! Most recsegés, ropogás hangzik a bokrok közül. »Jövök, jövök !« kiált valaki csengő hangon. A gazok összenéznem akarunk jeles mondásainkkal feltűnni, mint ö s hasonló gondolkozású elvtársai. A néppárt továbbra is keresztény alapon, hazafias módon, önzetlenül s fáradhatatlanul fogja szolgálni a keresztény Magyarország ügyét, mert meg van győződve, hogy csak ezen az alapon lehet Magyarországot és népét boldoggá, megelégedetté tenni. Ettől az igazságtól pedig el nem tántorítják holmi levegőt verdeső üres frázisok és hazugságok. Mereur. Az 1848. XX. tc. végrehajtása és a kath. autonómia. O Alighogy megalakult a koalíciós kormány, már is tárgyalásokba bocsátkozott a protestánsok vezérférfiaival. E tárgyalásokat még a kormánynak az országgyűlésen való megnyilatkozása előtt folytatták nyilván abból a célból, hogy magán az országgyűlésen nyilatkozhassanak a protestánsoknak közálladalmi segélyezéséről. Ugyanazon ülésen nyilatkozott a miniszterelnök a katholikus autonómiáról és a lelkészkedő alsó papság kongrnájáról is. Vájjon azonban ez ügyben is értekezett-e előzetesen a magyar katholicizmus hivatott tényezőivel, arról sehol sem olvastunk. Valószinű azonban, sőt biztosra vehető, hogy ezekkel is értekezett, mert ámbár az autonómiára és kongruára nézve valami határozott nyilatkozatot nem is tett, mégis miután, miként halljuk, a katholikusok és a protestánsok érdekében hozandó intézkedésre nézve ki van mondva a Junktim, föl kell tennünk, hogy a katholikus tényezőkkel is megállapodásra jutott. Ez utóbbi megállapodások ez idő szerint még ismeretlenek; de miben állapodott meg a kormány a protestánsok vezérembereivel, azt gróf Apponyi kultuszminiszternek a református zsinathoz intézett leveléből látjuk. Három millió koronát vesz fel e cimen a költségvetésbe és pedig 1907-től kezdve ugy, hogy 1909-ben már az egész három millió szerepeljen a költségvetésben s azontúl mint állandó segély maradjon meg. Junktim lévén tehát megállapítva a katholikusok és a protestánsoknak szóban forgó ügyei között, ebből az következnék, hogy a katholikus autonómiát és a lelkészi kongruát is meg kellene e három év alatt valósítani. De hogyan fogják e kettőt megcsinálni ? A nek. Felkapják társukat s eltűnnek nyomtalanul. A bokrok közül pedig kilép a megmentő. Érdekes arcú ifju. Vadászruhában. Kezében puska. Guszti az, a mi ismerősünk. Végigtekint a remegő falfehér nőkön . . . Kalapot emel. »Ha nem csalódom — szól tiszteletteljesen — innen hangzottak a segélykiáltások . . . De ni, itt vért is látok. Talán sebesülés történt asszonyom ? Rohanok vizert!« »Ne, ne! az Istenért ne hagyjon magunkra! Még visszajönnek« kéri az anya. S remegve mondja el a történteket. »Fogadja köszönetünket Uram! Ön életünket mentette meg.« »Nagy örömet érzek, hogy ép legalkalmasabb időben érkeztem. De ne tulajdonítsanak hölgyeim oly nagy érdemeket nekem, mert még elbízom magam« s élvezettel pihentette szemeit Gizella édes arcán. Kellemes társalgás közt érnek a kocsikhoz. Itt bemutatja magát. Kezet csókol az anyának. Gizella is kezét nyújtja. »Köszönjük, amit értünk tett . . . « s keze reszket az ifjúéban. Szemeik egy pillanatra találkoznak. Guszti mélyen meghajtja magát s távozik. # »01y ismerős a neve« — szól az özvegy. »Mintha háziurunkat is igy hivnák. Nagyon kedves és müveit ifju.« »Igen anyácskám« leheli a lányka s gondolkozik . . . Guszti cél nélkül folytatá útját. Nem ismert önmagára. Esze mindig azon a lányon jár. »Mit?« kiáltott fel »hat lehetséges, hogy rabja volnék már neki ? Mindig előttem van az arca. Hogy is kongruát ugy miként annak idején, az első rendezéskor Ausztriában. Megadóztatják a főpapi javadalmakat. De bármily nagy adót is vetnek ki ezekre, ez magában véve nem lesz elegendő s igy előáll annak szüksége, hogy az állam is hozzájáruljon a kongrua-rendezéséhez. Ez az állami hozzájárulás képezné a junktimnak egyik részét. Fog-e ez a hozzájárulási összeg a protestánsoknak kiutalandó segélylyel arányban állani? Nem tudjuk ; de hogy a főpapi javadalmak fogják legnagyobb részét fizetni, ez bizonyos. Csak azután oda ne vesszen a katholikus alsópapságnak függetlensége. Lám a protestánsoknak a kultuszminiszter egyszerű elszámolásra ígéri a segélyt; reméljük igy lész majd a katholikusoké is. Nézzük azonban, hogy függ össze e dolog a katholikus autonómiával? Mindenek előtt ugy, hogy a katholikus autonómia is képezné a Junktim tárgyát. Ezt tehát meg kell valósítani. De hogyan? Hisz a kongresszus által elfogadott szabályzattal, voltaképen senki sincs megelégedve. A kath. alapok kiadásáról szó sincs a szabályzatban, a főpapi székek betöltéséről is vajmi kevés. E két pont nélkül a kath. autonómia alig lesz életképes. Benne van azonban a megadóztatás joga s éppen ez a jog az, a mely nagy veszedelemmel járhat. A protestánsoknak éppen most ígértek évi három millió koronás állami dotációt ; a mi száz millió korona tőkének felel meg. Adják pedig miként a kultuszminiszter levelében mondatik, »első sorban a felekezeti adózás rendezésére, illetőleg a hivők fej- és vagyoni adózásban mutatkozó túlterheltségének megszüntetésére.« És akkor, mikor a protestánsoknál állami segélylyel megszüntetik a felekezeti adót, akkor akarjuk mi a felekezeti adót behozni? Már most is nem egy esetben hithagyással fenyegetődznek, mikor pl. iskola átalakítási vagy építési költségek fedezéséről van szó. Hát még mit tennének, ha rendes felekezeti adóról volna szó ? De hiszen ezt is tudjuk. Több helyen van már felekezeti adónk a helyi kath. autonómiák révén és bizony az ilyen helyeken, éppen a felekezeti adó miatt nagyon keserves a plébános élete. A protestánsok is, éppen a hithagyások miatt sürgették a felekezeti adózás megszüntetését s akkor akarnók mi behozni? Nagyon kemény dió tehát az, a melynek megtörésére a kormány vállalkozott. Sok bölcseségre, tapintatra lesz szüksége, hogy azt felhívják csak őket ? Oh én ügyetlen . . . bizony szerencsésen elfeledtem. Miért is nem kisértem őket. Azt sem tudom, merre laknak.« Gizella is e naptól fogva, mintha kicserélték volna. Szótalan, magábavonult. Anyja sejtette a dolgok állását, Gondolta, majd elmúlik a szomorúság. Valamelyik napon Guszti apjához ment látogatóba. A lépcsőn találkozott vele. Mélyen köszönt és fölrohant apjához. »Megtaláltam őt édes apám — kiáltá a szobába lépve. — Itt laknak e házba s én ostoba, egész várost tűvé tettem utána.« »Eredj hát fiam. Látogasd meg őket« simogatá meg édes anyja fiának sápadt arcát. Ismerték már az* öregek fiuk szenvedélyét. »Hozd el nekünk. Kérd meg anyjától. Szeretni fgjuk, ugy mint téged.« »Futok, rohanok!« Odafönt elfogadták látogatását. Rövid idő múlva eltávozott. Az anya nem szólította fel látogatása megismétlésére. Harmadnap már nem birta ki. Újólag felment. A cseléd azt mondta, nincs otthon a nagyságos asszony. De ő nem tágított. Levelet küldőt ü be. Életbevágó dologról volt szó benne. Nagynehezen elfogadták. Az anya volt a szobában magányosan. »Nagyságos asszonyom, furcsának tetszik ez a mód, ahogy én teszek, de mentsen ki az, hogy nem tehetek másként. Nem vagyok magamé. Rabja vagyok egy szenvedélynek. Szeretem leányát. Könyörüljön rajtam, adja nőül leányát nekem. Tegyen boldogga.« »De uram! Egyszeri látás után ? Hogy le-