ESZTERGOM X. évfolyam 1905

1905-02-12 / 7. szám

Jelszavával még egy kutyát sem lehet a kályha mögöl kicsalni. Ezt mutatta meg az eszterházai választás. Megjelent egy püspöki körlevél. Igen szép volt, igen bölcs volt. Igen tapintatos volt. De az emberek meg nem értették. A néppárt úgy értette, hogy tisztán az eszterházai kerületnek szól s azt üzeni, hogy a kegyúr kedveért a néppárti jelöltet meg kell buktatni. Mi is úgy értettük. De tévedtünk. A liberálisok úgy értelmezték, hogy elitéli a néppártot. Le is fordították tótra és falragaszokon ijesztgették »Mikulá§, biskup« körlevelével a galgóci néppárti szavazókat. A kerületi papság is úgy értelmezte, hogy a konzervativ jelöltet kell megválasztani. Felvonult tehát a néppárt ellen egy — bár félreértett — püspöki körlevél. Felvonult a »konzervativ« jelölt mellett. Vele ment korteskedni a vidék főúri világa. A solus potens, solus dominus is. Különben vallásos főurak, a vidék jótevői, kik előtt kalapot emelünk. S az eredmény: kétharmad szavazat a néppárt s egyharmad a konzervativ jelölt mellett. S ez a harmad áll függő emberekből és zsidókból. Tanulság: a néppárt ellen konzervativ politikát csinálni a józan magyar népnél nem lehet. De nem is kell. A néppárt szervezete és sajtója révén nagyhatalom az ország legintelligensebb és legerkölcsösebb megyéiben. Örüljünk, hogy igy van. Erősítsük minden igyekezettel. Terjesszük sajtóját, főleg néplapjait. S ne' gyengitsük halvaszületett más tervezgetésekkel. — A győri pásztorlevél szenzációja mind szélesebb gyűrűket vet. A Tisza-párti lapok ama panaszról tesznek emlitést, melyet állitólag a néppárt emelt Rómában a győri körlevél miatt. Hivatkoztak az «Esztergom» január 15-iki cikkére is, mint a mely a vádirat körvonalait adta. — A dolgok tisztázására nézve megjegyezzük, hogy sem a néppárt mint ilyen, sem más hozzá közelálló tényezők az első körlevélért még nem emeltek Rómában panaszt. Az «Esztergom» cikkét S aztán, mi is következett aztán ? Igaz: láttam a tort. Ismerőseim betegségem oka, lefolyása s végéről beszéltek. Hibáztatták kezelésemet. Rokonaim erényeket igyekeztek faragni hibáimból, csakhogy | elmondhassák: az asszonyok mintaképe voltam. Gyermekeim lelkében bizonytalan érzelmek uralkodtak. Férjem szomorú volt s igazán szívből mondta a mit mondott, — hogy soha, soha sem fog felejteni engem. Midőn az idő hantjaim fölött félév elvonulását jezte, képzeletem, — nem, nem a képzelet: a tapasztalás engedte mérnem az ember ajakáról elröppenő »soha« súlyát. S tudjátok-e mit láttam ? Férjemben a megtérült legénykori szabadság mindig jobban és jobban nyomta le a csapást okozta fájdalmat. Engesztelésül síremléket emeltetett. Ah, oly pompásat, hogy soká, talán még egy évszázad határain túl is csodálni fogják a temető látogatói. Es — és — megtette kötelességét ! Gyermekeim rövid ideig még csak kérdezősködtek felőlem. Most azok is teljes nyugodtak már. Egy év múlva . . . Férjem a legényélet gyönyöreit is megunva, újból megházasodott s a gyermekeknek most már hallaniok sem szabad, hogy nekik anyjuk, szerető, édes anyjuk is volt. De hisz ez termé- ' szetes. Vagy nem ? Sirom begyepesedett a hosszú idő alatt. Mert egy évnek végtelen hosszúnak kell lennie: lefolyása alatt elfeledett mindenki a földön. is nem a néppárt, hanem a győri püspök úr fordította le s ő volt az, ki e cikkel bejárta a vatikáni köröket. (Ez alkalommal az »Esztergom« január 15-iki száma X. Pius pápa kezében volt.) Bizonyos igaz, hogy a körúttal nem volt egészen megelégedve s a nyert «elégtétel» nem felelt meg mindenben várakozásának, miután csak szives fogadtatásra talált mindenütt, de semmi egyebet el nem ért. Igy magyarázható,' hogy önmaga szerez most elégtételt magának, midőn papjait, főleg a néppártiakat keményen sújtja és bünteti. Az ilyen «eltipras és pellengére állítás» szokta megteremteni a testületekben is a «szövetkezett ellenzéket» s a püspök úr csak az imént látta, mire képes az ily szövetséges hatalom?!... Kár volna a győri papságot «szövetkezett ellenzekbe» hajtani. Ennek a hatalomnak a munkás, edzett, reggeltől napestig fáradozó s buzgó olmützi érsek nem birt ellentállani, vájjon képes lesz-e ellentállani a fiatal győri püspök úr ? Már megkezdődtek a Rektus-cikkek. A »Magyarország« és a »Nap« szörnyen lealázó leckéztetéseket hoz, és mindenki gyaníthatja honnan ?! Reméljük, hogy a püspök úrnak ez volt utolsó ilynemű körlevele. O is már bánja, hogy kiadta. A következő választásnál már idősebb lesz und wenn kommt Zeit, kommt Rat. Vagy nem volt még elég a blamageból és botrányból?! A nemzet ítélete. Betelt a pohár, a nemzet itélt. Mérlegbe vetette a kormányon lévő párt 38 esztendős nemzetrontó működését és könnyűnek találta azt. Belátta végre a magyar,, hogy ha élni akar, ha nem akarja elvetni magától a nemzeti léthez való jussát, gátat kell vetnie azon szemérmetlen gárda üzelmeinek, mely magát a jó Eg tudja mért, szabadelvű-pártnak szokta nevezni. Harmincnyolc hosszú évig mindent megtett ez a párt arra, hogy a magyar népet koldussá, szerencsétlenné tegye. Tagjai nem néztek arra, hogy a nemzeti lét fennállásához hozzájáruljanak, hanem szinte egytől-egyig a konc után futottak. Bérben birták ezt a szerencsétlen országot, a melyet minden kormány változáskor egy vagy más előnyért szívesen odaadtak bárkinek. Táboruk az elvtelenség mocsara volt mindig s ugyan azok kik Bánffy Dezső szekerét tolták, Széli Kálmán politikájáért is készek voltak rajongani és ismét ugyanezek Tisza István talpa előtt is puhára nyalták a földet. Nem volt bennük önérzet, nem volt lelkiismeretük. Azt hazudtak, hogy a 67-es alapon állanak, hazudtak mondom, mert ha azon állottak volna, nem lenne Magyarország ma a siralom völgye. Ezt láttam, — igy láttam. Azóta vagyok olyan levert, annyira szomorú. Azóta félek, rettegek hatványozott mértékben a haláltól. II. A modern kor gyermeke voltam, modern család lánya. Nevelésem is modern volt s ez ölt ki szivemből minden idealizmust. Mert a gyakorlati élet hullámzást nem ismer az idealizmus felé. Anyagias lelkek a realizmushoz fogják le az embert. Az élet problémája igy tudta elkerülni figyelmemet leánykoromban. Később, mikor férjhez mentem, már hallottam életcélról. Szeretetteim mondották s könyveimben is ugy olvastam, hogy a nő célja: boldoggá tenni a férfit, jól nevelni a gyermekeket. Hittem, hogy ugy van, hittem és — csalódtam. Vagy, ha életemnek valóban végcélja volt ez, mondhattam volna valaha, hogy azt el nem értem ? Nem; családom, melynek én erőmet, időmet, életemet áldoztam, szeret s hogy oly hamar felejt, annak oka nem ő, hanem a természet. A miért éltem, azt elértem hát. S különös, a kötelességteljesítés tudata nem tette édesebbé a halál gondolatát nekem. Különös, hisz a természet nem csúfolhatja fel az embert s ha életcélt szabott, ugy, ki ezen cél szellemében fáradozott, jutalmazni is kell, hogy akarja. Igy gondolkoztam és éreztem, hogy igazam van. Ereztem azt is, hogy a jutalmazónak, ha legkisebb ajándékot is akar adni, a megsemmisüA szabadelvűpárt opportunista volt csak mindig, alkalmazkodott a fölülről kapott parancsokhoz. Ez a párt sohasem tudott mást akarni, csakhogy a kormányon maradhasson, csakhogy ő adhasson ennek a szegény vérig sanyargatott magyar nemzetnek minisztereket, főispánokat, közjegyzőket. Nem ugy alkotta meg Deák Ferenc 1867-ben a kiegyezést, hogy hazánkat életre-halálra kiszolgáltassa Ausztriának. Erre a haza bölcse egy pillanatig se gondolt. Harmincnyolc éve, hogy törvénybe iktatva van a paritás és ezen tenger nagy idő alatt nem bírta az a párt a törvény betűit az életbe átültetni. Az úgynevezett közös ügyek nem közös ügyek, mint a hogy azoknak a törvény szerint lenniök kellene, hanem Ausztria saját ügyei. Mindenütt és mindig csak az osztrák érdekek vétettek tekintetbe, a közös intézmények soha még csak egy szemernyit se voltak egyúttal magyar intézmények. A közös hadseregben a magyarnak csak annyi része vok és van, hogy a vért és pénzt szintén szolgáltatjuk hozzá, mint Ausztria, de különben osztrák katonaság ez nyelvben, szellemben, mindenütt. Közös külképviselet nincs, nem is volt. Hozzájárulunk költségeihez, fentartásához, fényéhez, de ha a külföldre vetődő magyarnak útbaigazításra, segélyre van szüksége, még' a világvárosokban sem talál embert, ki őt anyanyelvén tanácscsal ellássa. A keservesen kiizzadt magyar pénzen osztrák hivatalnokok, ez a közös külképviselet ; a magyar pénzből élő és álló hadsereg idegen vezényszó, idegen tisztek vezérlete alatt, ez a közös hadsereg. Azt hitte-hirdette már a szabadelvű párt, hogy ő a nemzet, azt hitte-hirdette, amit ő tesz, a nemzet cselekszi. Álnok hazugság'gal el akarta hitetni a világgal, hogy mög'ötte áll a nemzeti akarat. Hivatkoztak a nemzet akaratára, mikor ez a szegény nemzet eleddig nem is akarhatott avagy legalább nem volt rá módja, hogy akaratát érezhetőleg nyilváníthassa. E helyett a megalázott nemzet helyett, mely azt hiszi magáról, hogy alkotmányos kormány alatt élt, 4—5 százezer ember gyakorolta a jogokat s ezek nagy. hányada korlátozva volt akaratában. A hivatalnok emberre s mindenkire, ki a kormányzat bármely ágával csak a legtávolabbi összefüggésbe is volt, olyan nyomást gyakoroltak, hogy meggyőződésüket nem követhették szabadon. Nem Magyarország, a nemzet, a polgárság szabad akarata nyilvánult meg a választásokon, hanem a fölülről alkalmazott kényszer hatása alatt az igazsággal ellenkezett mindig az eredmény. Tisza István gróf kancsukáját kellett a nemzeten s ennek legszentebb kincsén, az alkotmányon végigsuhogtatni, hogy az ország felocsúdjék lethargiájából. S a magyar nemzet, mint a vérig korbácsolt oroszlán, felugrott keltéből s megmondotta eddig s nem tovább. A magyar alkotmányt nem árverésen vette, nem ajándékba kapta ez a nemzet, annak minden betűjéhez a honfivér egész óceánja ragad, — abból engedni, azon foltot ejteni nem szabad, nem lehet. léstől borzadó embert a halál gondolatával kel megbarátkoztatnia. Szörnyű igazság következett ebből. Órám a tizenkettő negyedeit ütötte már s a nyugalomnak, a békének még árnyát sem éreztem. Vagy nincs hát végcélja az embernek, — szóllottam — vagy ha van, úgy azt én nem ismerem. S most, mint mikor este kfgyulnak fönt a csillagok, a sejtelmek tűntek föl úgy lelkem egén : egymás után. Az ezernyi sejtelem kutatni késztetett. Keresni kezdtem az ember célját, éltem alkonyán. Jobban mondva akartam csak: elkínzott lelkem pihenni késztetett. Karjaim lehanyatlottak, pilláimra súly nehezedett, mely lassan legyőzhetetlen né vált. Elaludtam . . . III. Aludtam, — álmodtam. Fönt jártam a magasban. Szárnyaimul vettem a felhőket s repültem a föld fölött, az égi testek között. Az ember célját kerestem, ember nem járta tereken. Alakok nyüzsögtek körülöttem. Nyomukba hideg szellő támadt. Ez kisérte, vagy az is lehet űzte őket, mert nagyon lassan mozogtak. Sejtelmem azt súgta, hogy az a hangtalan sereg, mely mellettem rajzik el, lelkekből, emberi lelkekből áll. Tudássá akartam váltani sejtelmemet: megállítottam egyet, mely hozzám közelebb esett. — Jó lélek, hová visz utad? — Nem tudom, — felelt az oly halkan, hogy válaszát alig értettem meg.