ESZTERGOM X. évfolyam 1905
1905-09-10 / 37. szám
nevelni, hisz oly sovány állatokat kapunk a piacra, melyet legalább 8—10 napig kell etetni, hogy élvezhetővé váljék; mert ha azokat a »drága szemmel« etették volna, úgy nemcsak hosszú tollúkat és sovány testüket árulnák. A régi jó falusi asszonyok is eltanulták már a kofáktól, miként kell kizsákmányolni a helyzetet; mielőtt a városba bejönnek, előre összebeszélnek s megállapítják a szárnyasok árait, ehez járul még az a sajnos körülmény, hogy Párkány előtt összeveszik a kofák a baromfit s igy teljesen uralják a helyzetet. Ily körülmények között, meg a rendkivüli drága zsír-ár mellett, a szerény javadalmazásé hivatalnok, kinek egy fillérrel sem lett nagyobb a fizetése, az iparos, ki a fokozódott drágaság mellett nem tud annyit értékesíteni, hogy a különbséget egalizálni lehetne, kétségbeesetten néz a jövő elé; pang a kereskedelem is s a helyzet javulására nincs semmi biztató kilátás. A remény egy jobb esztendőre, már is a termés gyönge eredménye folytán csökkent, igaz, hogy kalászosban jobb a tavalyinál, de a gabonaárak alacsonyak, a szegény ember főtápláléka a kukorica, krumpli talán még kevesebb lesz, mint volt az elmúlt évben ; gyümölcs úgyszólván semmi, szőlő pedig jóval kevesebb termést ígér, legelő kisült s más takarmány és sarjú alig lesz. Ezek a valódi állapotok, amelyek szomorú képet nyújtanak s komolyan gondolkodóvá tesznek minden embert. A magyar ember sorsára, jólétére mintha egy átok súlya nehezednék, nem tud előre jutni, hanem évről-évre folyton szegényebb lesz. Bizunk a Gondviselésben s kérjük az Istent, hogy helyzetünket javítsa s adjon erőt a küzdésre, a helyes élet-beosztásra, az önmegtagadásra. Még valami „a tanítói segélyalapokról." E becses lap 32. és 33. számában két közlemény jelent meg »a tanítói segélyalapok « mikénti felhasználásáról. Az első cikk reális, a másik ideális szempontból íródott. Az első cikk irója azt mondja, hogy a tanítói segélyalapok kamatait ne aprítsák szét 20—50—100 koronás segélyekre, hanem keressék ki a legszegényebbül dotált tanítói állásokat s bizonyos összeggel javítsák fel magát a tanítói állomást azáltal, hogy földeket vásárolnak a pénzen, amelyek a tanítón is, meg az álláson is segítenek. A másik cikk irója azt mondja, hogy a tanitó ne legyen gazda, hanem egész tanitó ; a tanitó gazdálkodhatik oly keretben, amennyiből saját házi szükségleteit kielégitheti. Azaz, a tanítónak legyen 3—4 hold földje. De hogy a tanitó 20—28 holdas gazdaságot kezeljen, azaz, hogy ne csak házi szükségleteire, hanem eladásra is termeljen, ez nem fér össze a tanítói állással. Ezzel szemben, cikkének egy más fejezetében igy szól: »Ha igazán segíteni akarnak a tanitó sorsán, akkor támogassák a tanítóságot fizetésök alapos rendezésének jogos és méltányos követelésében.« Mindkét felfogás helyes. De ha latba vetjük, hogy a tanitók fizetése, ha a közel vagy késő jövőben rendezve lenne is, nem fogja a kívánt mértéket megütni, úgy nem szabad visszautasítani a tanítói javadalmak ilyetén való megerősítését. Első az élet, azután jön az iskola s minden. Üres gyomorral lelkesülni nem lehet. Gyomor az élet tengelye. Ezt ki kell elégíteni, ki legalább is úgy, amint kinek-kinek társadalmi állása föltételezi. Ha ez kielégítést nyert, megy a munka. Már most lássuk közelről a falusi tanitók helyzetét. A falusi osztály-tanitónak van 400 frtja, hangzatosabban mondva 800 koronája és lakása. Ez egy tanítónak nem sok, de nyomorúságosan megélhet. Családot azonban nem alapithat, mert arra 800 korona édes kevés. A kántortanitói állások jövedelme változó. Van 1—200 forintja, kevés földje, meckája; aminek összes értéke legtöbb helyen 5—6, plurimum : 7—800 frtot teszen ki. Erre úgy üggyel-bajjal alapithat családot. De édes Istenem ! mily sok nyomorúságnak van kitéve az a szegény kántortanító, ha családja megszaporodik. A tanitót ma már műveltebb embernek tartják. Gyermekeit e szerint neveltetnie is kell. És melyik tanitó az, aki nem nevelteti ? Nincs-e kényszerítve ily esetben a tanitó arra, hogy jövedelmét fokozza úgy, amint a viszonyokhoz képest lehet ? Bűnül róható-e a tanítónak, ha falu-helyen sanyarú viszonyai között tisztességes, vagy legalább tűrhető megélhetést akar magának biztosítani és gazdálkodik? Vagy csak a tanitó az a szegény pária, akinek saját énjéről, családjáról még gondoskodnia sem szabad ? Hát vájjon csak a tanítónak legyen mindenben munka az első s élete az utolsó ?! A szükség úgy hozza magával, hogy a tanitó falu-helyen gazdálkodjék s ezt én nagyon összeférhetőnek találom a tanítói állással anélkül, hogy a tanitó hivatali kötelességeiben hiba esnék. Tekintsünk most egy kissé más térre ! Hány olyan papunk van, aki apostoli buzgalommal gondozza hi veit, mindazonáltal nem 5—6, hanem 150—200 holdnyi földet műveltet anélkül, hogy hivatali teendőinek teljesítésében mulasztás fordulna elő. Vagy tekintsünk vissza elődeinkre, akiknek szebb része nemcsak kitűnő tanitó, hanem okszerű gazda is volt. Nézzük továbbá, hogy a gazdálkodás mikor s mennyiben veszi igénybe a tanitót s mennyit mulaszt a gazdálkodás miatt. A tavaszi és őszi vetésen kivül, mely egy vagy két napot vesz igénybe, csaknem az összes gazdasági munkák a vakációra esnek. Nem értem annak okadatolását, hogy miért nem gazdálkod• hátik ilyenkor a tanitó ? Ugyan melyik falubeli embernek kell ilyenkor dalkör, olvasókör ? Ki ér rá ilyenkor tej-, hitel-, fogyasztási-szövetkezetek megalakulása céljából tanácskozni, mikor: még meghalni sincs ideje ? S miért vár mind e — emiitett — kötelesség teljesítése épen a tanítóra, akinek amellett, hogy nyomorult fizetése van, még saját énjéről gondoskodnia sem szabad ? Hát nincsenek szegény hazánknak a tanítókon kivül egyéb hű fiai, akik a fenti hazafias kötelmeket a tanitókkal versenyezve teljesitenék ? Nagyon is helyeslendő felfogás az, hogy a kath. tanítói segélyalapok jövedelmeit a legszegényebb tanítói állások jövedelmének állandó felsegélyezésére fordittsák, mert igy nemcsak a tanítón, hanem az iskolán is segítve van, amennyiben az elállamositás veszedelmének nincs annyira kitéve. Az a »Rusticus« nemcsak okosan beszél, hanem olyannnyira jól, hogy aki ezt meg nem érti, az vagy elfogult, avagy nagyon is impraktikus. Ne kívánjunk nagy urak lenni! Legföljebb kérjünk fizetés-javítást, ha azt kiérdemeltük. S ha földet kapunk, örüljünk neki; mert nem az áll megírva, hogy: ez a pénz, hanem: »Ez a föld, melyen annyiszor stb.« Egy gazdálkodó tanitó. A felsült vörösség. Kristófi úr vakmerő játékot kezdett, mikor a magyar nép türelmét azzal tette próbára, hogy a hazátlan szocialistákkal paktumot kötött. Vakmerő és veszedelmes játék ez, mert ez a józan nép, ha nyomorog is ezen a vérrel megvett földön, de meggyalázni nem engedi az olyan földönfutó népámitóktól, mint a nemzetközi szocialisták, még akkor sem, ha látja, hogy azokat a kormány pénzeli a magyar ember verejtékkel szerzett filléreiből. A Jakabokányok jól megértették Kristófi úr gondolkozását, mert soha még oly szemérmetlenül és arcátlanul nem törtek a hazaszeretet és nemzeti vonások ellen, mint most. Nem csak a fővárosban, de a vidéken is agitálnak az »általános titkos választói jog« mellett. Esztergomban is egy nem létező 100-as bizottság péntek délutánra népgyűlést hirdetett, melynek tárgyául a Kristofi-féle maszlagot választották. Esztergom és szocialdemokratizmus! Nevetséges még csak elgondolni is, hogy itt, hol a nemzeti kultusz a kereszt jegyében született meg, s hol a hazaszeretet lángja sokszor oly magasan csapott fel, hogy egy országot világított be, — hogy itt néhány éretlen és merőben idegen gyerkőc hazafiatlan akciót indíthasson. Nem is igen vállalkoztak eddig ilyesmire Esztergomban s ha volt szociális gyűlés, azon a Budapestről I. osztályon a munkáspénzen ide rándult vezetőkön kivül más szocialista nem volt. Most azonban a kormány támogatja a nemzeti fejlődés ezen legveszedelmesebb ellenségeit, tehát itt is akartak valami »nagyot« csinálni. No hát csináltak is, nagy felsülést a nemzetközi eszméknek és nagy sirgödröt Kristófi úr terveinek. Szóval visszafelé sült el a vörös zászlórúd. De gyerünk sorján az eszméknek. A gyűlés egybe volt híva, s a vezető urak, kik között komoly és munkaszerető iparos nincs, már a gyűlést megelőző estén ittak a medve bőrére. Szinte nevetséges volt, midőn egyik helybeli mulatóhelyen tucatszámra rendelték a finom butellás borokat s toprongyosan feszelegve a kétesértékü szerepben, kiabálták, hogy kenyeret a népnek. Már ebből is látta a józan esztergomi nép, hogy akik 4 koronát tudnak adni félliter borért, és kenyérért jajgatnak, azoknak nem lehet hinni. De azért felvonult Esztergom polgársága, hogy meghallgassa, »mit pöfögnek a szocik.« A gyűlés 3 órára volt kitűzve s a Széchényi-téren körülbelül 5—600 ember várta, hogy mi lesz, de a » vörösök <: csak nem jöttek. Gyülekező helyükön mindössze vagy harmincan voltak s csak nagy nehezen verődtek össze kerekszám 50-re. Elől hozták a vörössel szegett fehér zászlót s merőben 15 — ig éves legénykék és pálinkától messzire bűzlő alakok sétáltak a vörös karszalaggal ellátott »rendezők« között. Még a térre sem értek, már kiabálták a rendezők »Le a csuhacsókolgató koalícióval! ahol a jólét ott a Haza !« Esztergom népének sem kellett több. Mint az acél gyürü, sürü tömegben körülvette a vörösöket s midőn az első hazátlan idegen beszélni kezdett, mint egy jeladásra felhangzott a szózat, majd ä Kossúth-nóta. A vöröskék dühbe gurultak, s torkuk szakadtából kiabálták: Le a koalícióval! Éljen a titkos választás! Sőt mikor a nép hazátlan bitangoknak és Fehérváry bérenceinek nevezte őket és a koalíciót éltette, nekivörösödött vadsággal ordítozták vissza : Dögöljön meg a Kossuth meg az Apponyi! Az ilyen durvaság végkép felizgatta a népet s most már nekiment a kis vörös csoportnak. A rendőrségnek, s egy két higgadtabb embernek köszönhetik csak a vöröskék, hogy kékek nem lettek. Egymásután álltak fel a szocialista szónokok, de egyik sem .beszélhetett, mert a tömeg lebitangozta, s szemébe vágta, hogy Kristófi pribékjei. A vörösöknek azonban égett a begyükben a betanult beszéd, hát egyszerre hárman is álltak fel az asztalra s értelmetlen ordítozást vittek végbe, mig a nép hazafias dalokat énekelt, vagy egetverő »abcug!« kiáltásokkal és fütyüléssel nyomta el szavaikat, melyekből nem lehetett érteni semmit. Az emelvény mellett állt Csernoch János dr. a népszerű praelatus-kanonok, országos képviselő is, kit a nép észrevett és hallani kivánt. Ekkor felállt a »gyüles« operettelnöke s bejelentette, hogy a »tisztelendo úr« fog beszélni. Csernoch dr. nyugalomra intette a népet s magyarázta, hogy ez egy népgyűlés, melyen valami határozatot kell hozni. Hallgassák meg — úgymond — a szocialistákat s a végén lesznek határozati javaslatok, mely fölött megfontolva kell dönteni. Csernoch praelátust ugyanis több esztergomi polgár arra kérte, hogy a szocialisták határozati javaslata ellenében terjesszen egy oly javaslatot a nép elé, mely szerint a szociáldemokraták által egybehívott népgyűlés kimondja, hogy elitéi minden olyan mozgalmat, mely a nemzeti célokért küzdő koalició ellen szól, s kitartó bizalommal Van a szövetkezett ellenzék politikája mellett, végül üdvözli a szövetkezett pártok vezérférfiait. Ez lett volna a leghelyesebb, de bár megéljenezték a szónokot és lecsendesett a zaj, újból felzúgott a nép haragja, midőn egyik szocialista szónok beszélni akart. Hiába! A népet ha felzúdul megfékezni nem igen lehet. Hasztalan volt több ismert férfiúnak közbelépése, Esztergom népe neki ment a vöröskéknek és leszorította őket a térről. A rendőrség tehetetlen volt már ekkor és a csendőrségtől segítséget kért. A csendőrök segítségével sem ment semmire, a rendet helyrehozni nem lehetett. Öklök, botok emelkedtek a levegőbe s majdnem véres verekedésre került a dolog. A nép saját vezéreit is letiporta, ha csendre intette őt, mert nem tudta megérteni, hogy olyan csőcseléket, mely a magyar nemzet jogaiért küzdők legjelesebbjeit gyalázza, miért ne söpörhetne el a föld színéről. A vöröskék ekkor egyenkint szökdöstek el s jelvényeiket a nép lábbal taposta eiÄ iskolai tankönyv Minden helybeli és Yidéki tan- • •• valaraint a leÉohb rainöségü iró ' és rajz ' intézetben használatra előirt - - - - -. tankönyv-jegyzék ingyen szerek kaphatók Buzárovits Gusztáv könyvkereskedésében Esztergomban. Részletes
