ESZTERGOM X. évfolyam 1905

1905-04-23 / 17. szám

A budapesti asszony és leánya rögtön elfoglalták a helyet s a világlátott fiatal úr is önkéntelenül közéjük térdelt. Mind a hárman egyszerre tekintettek föl az oltárképre, mely a szent Péter templom egyik remekműve, a mozaikba rakott Rafael transfiguraciójának képe volt. A nagy mester utolsó remeke, a művész egyik legfölségesebb alkotása. Csupa megdicsőülés, az isteni vallás halhatatlanságának magyarázata. A képről azután mind a hárman egymásra tekintettek, s olyas valamit éreztek, amit még eddig soha. Azt érezték, hogy ami hiányzott életök harmóniájából, az most betölté lelköket. A mivel eddig adósok maradtak az Istennek, aki őket olyan sok végtelen földi jóval és áldással halmozta el, azt most kezdik megfizetni, mert a vallás iránt tartozó és eddig elmaradt hódolat megmozdult szivökben. És azóta a római templomokban nem a szobrokat és képeket, a műkincseket és látványosságokat csodálták meg először, hanem lelkök sugalmát elégítették ki mindenekfölött, amikor valamelyik csöndes oltár elé borultak. Az ő római húsvéti emlékeik annyira átalakították érzésök és gondolkodásuk formáját, hogy ezentúl a modern műveltséget és a jó keresztény családi életfelfogást nem is tartották többé összeférhetetlennek. Fárikút regéje. — Esztergomi nép-monda. — Volt egyszer, volt . . . Régen, nagyon régen . . . ! A csillag siratta fenn a magas égen . . . A csillag siratta, a hold meg kileste . . . Volt egyszer, volt . . . régen . . . egy szép nyári este . . . Rús partján.a Duna kékellő vizének Egy vár nyujtá büszke tornyait az égnek. Ma már semmit nem látni belőle; Be van a hegyoldal fenyvesekkel nőve; S hogy egy vár lett volna süvegje a bércnek, Ma ilyesmiről csak a regék beszélnek . . . . . . Valamikor, régen . . . még jobb idő járta, Gőgös, gazdag várúr lakott fönn a várba; Fárikának hivták angyali-szép lányát, Messze, hétországban nem lelhették párját. Csodás szépségéről meséltek, regéltek . . . Messze terjedt hire csillagos szemének, Csillagos szemének, márvány homlokának, Sarkáig leérő éjsötét hajának . . . Nyiló gyöngyvirág volt üde ajka rése, Édes hárfazengés szép szava csengése. Csillagok az égről irigykedve nézték Szeme ragyogását, szeme tündöklését . . . Hogyha Ő nevetett, hogyha Ő mosolygott: Tavaszi verőfény fűre, fára omlott . . . Egyetlen csengésén varázsos szavának Elhallgatott hangja a dalos madárnak, A dalos madárnak, vidám fül'milének, Szomorún krúgató hamvas gerlicének . . . Fárika jó lány volt; hó-tiszta a lelke; Büszke, gőgös atyja soh'se becézgette. Soh'se becézgette, soh'se ápolgatta, A várból kilépni semmikép se hagyta. Növekedett Fári; nagy lány lett belőle; Messze, hétországban beszéltek felőle. Ő nem látott senkit; — hiába is várta: Nem jött soha vendég fel a büszke várba! Fárika csupán azt tudta a világról, Hogy a kis madárkák szállnak ágra-ágról És, hogy a mezőkön nyílnak a virágok, Árnyas helyet nyújtanak a zöld fenyőágok, Amelyeken néha fülemüle csendül S altató nótája kihangzik a csendbül. S hogy a tarka felhők, mik az égen járnak, Üde esőt hoznak a perzselő nyárnak, Mitől aztán megnő a mező virága . . . Csak ennyiből állott Fárika világa . . . Fárika egy szép nap, még alig esteílett, Maga ült a szobájában Nyitott ablak mellett. Lágy kezére hajtá fejét elmerengve ... Bús sóhaji felszállottak Az üditő csendbe . . . Álmodozó szeme csillagokon bolygott . . . Mig a völgyben furulya-szó Szépen csengett-bongott . . . Változott a nóta vigalmasról búsra . . . Lenn a völgyben szőke fiú, Pásztor-liú fújta. Fújta, fújta fájón furcsa furulyáját, Vig komondor terelgette Tenger nagy gulyáját . . . Lenge szellő szárnyán felszállott az ének . . . Nemsokára köny lett gyöngye Fárika szemének . . . Szőke fürtű pásztor bús nótáit fújta . . . S mint viharban tenger árja Nőtt a lányka búja. »Hadd látom közelről . . !« Növekedett vágya; Csendesen, hogy ki se látta Leszökött a lányka. Szőke fürtű pásztort felkereste nyomba'; Zöld pázsitra leült mellé, S fülébe susogta, Hogy szereti nagyon, szive melegével . . . Átölelte, átkarolta, Pehely-puha kézzel . . . *. Sikoltozott a bősz vihar. Közelgett az éjjel réme . . . Állt a várúr . . . s boszujában Pezsgett-forrott lázas vére. Csillogott is, villogott is Acél kardja, acél vértje . . . — Meglakoltok mindaketten! Meglakoltok . . 1 meg 1 meg érte . .! — Hitvány szolga! hitvány béres! Forr a vérem, hogyha látlak .. 1 — Nem vagy enyém! nem vagy lányom! Megboszúllak ..! — szólt a lánynak. Sikoltozott a bősz vihar . . . Rémes éjjel, éjfél járta . . . . . . Gyilkos acél a szivekben . . ! Gyilkos acél szivbe mártva . . ! Rémes éjjel, éjfél járta . . . Éjfél gyászát vihar sirta . . . Eltemette mindakettőt Egy magányos árva sirba. De a siron forrni kezdett Ártatlanok drága vére . . . — Ez a gyilkos! — Ez a gyilkos! — Hallatszott a néma éjbe . . . * És azóta ha valakit Arra visz el sürgős útja: Égő szomját elolthatja, Mert ott van a Fárikútja. Minden évben, Fári napján, Vér gyülemlik a kis kútba És e regét, régi regét Elmeséli újra . . . újra . . . Drozdy Győző. Nökröl nőknek. A szerkesztő nem enged pihenni; telhetetlen, mért nap-nap után jobban regnál rajtam. Nem tudom kielégíteni őt; szüntelen kéziratért petíciónál. — Most, hogy ez a húsvéti melléklet szerkesztése is a nyakára nőtt, kívánja, hogy melancholikus természetem megtagadva, írjak neki okosat is. Olyat tudniillik, mit a nők is örömmel olvasnak. O azt mondja, hogy ritka nőt érdekel az astronomia, physika, phylosophia, physiologia, politika, egyes népek biographiája és tudja Isten még micsoda »phia* vagy -»logia.« Törjék ezeken a fejüket az urak ; a nők ilyen után törtetni ritkán szoktak. Ok mindennel simán szeretnek elbánni, legfeljebb olykor-olykor a szerkesztő urakon szeretnék eltörni a fechert. Sokáig gondolkoztam a szerkesztő ur ezen megnyilatkozása fölött s végre is abban állapodtam meg, hogy itt a szép női nemnek a szó szoros értelmében, de a szerkesztőnek is igaza van. Elhatároztam tehát magam, hogy most kerülni fogok minden olyan dolgot, mely az elvontabb ismeretek körébe vág; mely —• mint olyan — csak szaktudóst érdekelhet közelebbről. Ezen erős elhatározásom után nem marad egyéb hátra, mint megállapodni: mi fogja tehát a hölgyeket érdekelni. Első gondolatra azt véltem, hogy talán valami pattogós vers fog segíteni a bajon. Azonban csakhamar lelohadt bennem a hév annak tudására, hogy a poéta nem képződik, arra születni kell. Költőnek nem születtem, fűzfa-poéta pedig lenni nem akarok, mert még utóbb is úgy járnék, mint az »Esztergom« virágvasárnapi tárcájában Benyácsek úr. A szerkesztő kedves intrikája, melylyel valóságos labirinthba szalajtott, a legnagyobb zavarba ejtett. Hogy zaklatásának mégis csak felültem, azt egy jó barátomnak köszönhetem, ki váratlanul betoppant hozzám, és látva kétségbeesett arcomat, könyörületből kezembe nyomta az Ariadne fonalát s igy szólt: »Szerencsétlen barátom, tépelődsz afölött, hogy a szerkesztőt mivel rázhatod le magadról ? Tépelődsz, hogy mit irj ? írj neki a nőkről. A szerkesztő úgyis csak azok kegyébe akar a húsvéti melléklettel beférkőzni, jól tudva azt, hogy, ha a nőket az újságja részére sikerült megnyerni, Ilios többé ellent nem állhat.« Apropos! Meg van mentve a Kapitolium libák nélkül is. — Elmondok tehát egyet-mást a nőkről s arról, hogy milyen szerepkört jelölt ki részükre az isteni Gondviselés az emberi nem történetében. Erre vonatkozólag igen találó nyilatkozatot olvastam egykor egy élces irónál, ki azt mondja, hogy »a nő ölte meg lelkünket, a nő által lett annak üdvössége is.* írónk e nyilatkozatát igazolja a világtörténelem is, mert igaz az, hogy birodalmakat építettek és birodalmakat romboltak le a nők könnyei és mosolyai. Hány férfiú fejét bóditá már el a szerelem champagnéja ? Hány ember esze merült szivébe egy epekedő tekintetre egy köny, egy varázsmosoly, egy esdeklő szózat hatása alatt, mely szép női szemekből és ajkakról jő ? ? ! »Ki tudna ellentállani Ha .szívből esd a hölgy, Legyen bár keble, mint a jég Vagy mint a bérci tölgy.* (Tarkányi.) Hiába! Az életnek tengerében Két örvény van: sziv és ész, A kettőnek egyikében A jobb ember könnyen vész. Az ész ezer bajt okozó; Ezt el lehet kerülni. A szív, minthogy ragadozó Könnyű benn elmerülni. (Himfi »Szerelmei.«) És az utóbbi örvénybe juthatás vagy az abból való kimenekvés lehetősége mitől függ, ha nem a szép női nemtől ?! Még a csipkedő cacoéthes sem tudja úgy sodrából kihozni az egyéneket, mint egy szerető női kebel, mert: Szelíddé simul a szilaj A boszú nem lehel, Ha illeti varázsival A szende nőkebel 1 (Czuczor.) A nő letéteményese »par excellence* ama hatalmas éltető erőnek, mely a mindenséget öszszetartja ... a szeretetnek. Ettől függ, mint a költők mondják —• elysion és pokol — itt a földön és a másvilágon. Nem lehet tehát csodálni, ha a nő a világon mindent — a legparányibb eseményektől kezdve a korszakot alkotókig, befolyásol, sőt olykor activ szerepekre is vállalkozik. Avagy nem ezt igazolja a francia közmondás : Sersé la fám — keresd az asszonyt f Egyaránt lehet a nő aranyhajú nyárrá és förgeteges téllé. »Lehet Isten egyháza, melynek oltár keresztjén az önmegtagadás drága szentsége függ, melyben áldozó pap a tiszta sziv, oltár az anyaérzelem és hol az áldozat szent hymnusok zengedezése mellett nyujtatik Istennek az emberi nem titkos léteért; lehet imádandó varázshatalom, mely a világ kormányán ül, nem mint a mesés hajdankor istenasszonyai, de mint a keresztény világ szelid nemtője, melyben az emberiség üdvözül.« (Kolmár.) A férfinem ily varázshatalom alatt magát megadni kénytelen s nem egyszer azt tenni, mit különben nem tett volna . . . soha. Igy folynak be a nők az emberiség történelmébe. Nagy hatalom, ellenállhatatlan erő, megközelíthetetlen dicsfény sugara övezi őket körül, mert: Mikor Isten a hölgyet teremte Örömében sirva fakadott, Most is látni ez örömkönyeknek Cseppjeit, a sok szép csillagot. Mig: Mikor Isten a férfit teremte Homlokára szállt a sötét ború, Nem tudom miért ? . . . csakhogy e borúból Lett a felhő és égi háború. (Petőfi.) Ilyen szerencsések kegyetek drága hölgyeim. Ily szerencsés körülmények között van roppant nagy befolyásuk az emberiség irányításában.