ESZTERGOM IX. évfolyam 1904

1904-03-27 / 13. szám

ESZTERGOM 1904. március 27. ebbe; majd ha kinyitjük ezt a csapot, meglátjuk idővel, hogy mit fog hozni a viz! A könyvekre is szól Jézus intelme: »elmenvén, tanítsátok az egész világot.« Könyvek által romlik a mai társadalom, ezúton kell javitani öt. Lehet, hogy azt az embert, akit, hogy templomba menjen és prédikációt hallgasson, arra birni nem lehet, egy »véletlenül « (pardon! isteni kegyelem folytán) kezéhez kerülő könyv előbb gondolkozóvá teszi, majd visszavezeti az elhagyott útra. Csak be vele a könyvvel a kath. családba, hadd egye egy ideig a por, sebaj! maga idejében majd jó kézbe kerül. Fődolog, hogy ott legyen benn a családban. Kath. intelligenciánkat rosz lelkűnek nem mondhatjuk, de a hitélete kongó nagyon; ezt emelni kell a könyvek által, mert ezen hithidegségnek egyik oka a hittani tudatlanság is, amely sok, máskép igazán fenkölt műveltségű és tudományú embernél valóban bámulatos. Könyvet nekik! Ha az apák nem veszik, vétessük meg a gyermekeikkel; ha előbb nem, hát ha ezek a fiuk és leányok apák, anyák lesznek, veszik elő könyveiket; de reményleni lehet, hogy az a fiu, az a leányka, ha hazaviszi és leteszi a könyvet, az apa. anya csupán kíváncsiságból is beletekint először, aztán olvasni is fogja és aztán jön vele az uj — vér és uj kath. nemzedék! P. J. — Dr. Csernoch János, országgy. képviselő a tavalyi költségvetés tárgyalásánál a néppárt álláspontját az egész ellenzék élénk helyeslése között fejtette ki. Dr. Csernoch, mint mindig, ugy most is jól felvértezett, de amellett finom modorú támadónak bizonyult. Közállapotainkat élesen megfigyelő képessége szolgáltatta ez alkalommal a leghathatósabb fegyvereket a kezébe. A szó legnemesebb értelmében vett néppárti ő, a ki a társadalom minden köreinek érdekeit szivén viseli és azokért kész is mindig sikra szállani. Beszédében ügyes összeállításban megszólaltak a tisztviselők, az iparosok és a terhek alatt görnyedő nép. »Bevallom — monda többek között — hogy most már a tisztviselők fizetésének rendezése elől nem lehet kitérni. (Igaz! Ugy van ! a baloldalon). A kérdés fel van vetve, ezt a kérdést meg kell oldani, de ha a lavina ennek folytán egyszer megindul, nem fog egyhamar megakadni és oly nagyra fog nőni, hogy végromlással fogja fenyegetni költségvetésünket és országunkat. Mert ha rendezzük az állami tisztviselők fizetését, ha mely a papi hivatást több, magasabb szempontból tudná megvilágítani, mérlegelni tudná egész súlyában, fölfejteni tudná isteni eredetét, Istenhez vezető, útját. És hogy az emberek ilyenféleképen bírálják a papi hivatást, annak is megvan a könnyen magyarázható oka. Az egyik része oly kevéssé él lelki életet, oly igen eltompultak lelki igényei, hogy véleményének arról a hivatásról, mely a lelki életet fejleszti, tájékozatlannak, légből kapottnak kell lennie, egy másik része az embereknek nem tudja különválasztani az egyént és hivatást, egyesek gyarlóságát a hivatás örök, nagy feladataitól, egyesek botlását a hivatás áldásosságától. Mikor a papi hivatásról van szó s vele kapcsolatban papok működéséről, papok életéről, az emberek előszedik a legridegebb szigort. Hiszen ez helyes is. A papi hivatást és papok életét szigorral kell bírálni, csakhogy a mai embereket, a kicsinyeket, a gyöngéket ez az inkább kegyetlen mint inkább igazságosan szigorú szempont elvakítja bírálatukban, elferdíti véleményükben, nem látnak messzire ettől, nem látnak mást csak az egyesek gyarlóságát, mert csak a szeretettel vegyes szigor látja a gyarlóságok mellett az erényeket is, az igazi munkásságot, áldást, melyek amazt elhomályosítják. De hiszen nem is az a fő, hogy az emberek hogyan vélekednek, hogyan ítélkeznek, szigoruan-e vagy enyhébben a papi hivatásról, a papok működéséről, csak terjedjen a papi munkásság áldásossága, csak érje- el krisztusi munkálkodással célját, a lelkek felemelését, nemesbítését, megmentését az örök életre, az emberek bármiféle elismerése nélkül, avagy bármiféle együgyű, utána, a mi most már szintén szükséges, előveszszük a vármegyei tisztviselőket, ha belevonjuk e fizetésrendezés keretébe a jegyzőket és segédjegyzőket, nem fognak elmaradhatni a városi tisztviselők sem, mert hiszen a kormány most már arra a sokáig hangoztatott álláspontra helyezkedett, hogy a községi tisztviselők sok állami feladatot teljesítenek s ezért méltányos, hogy e terhek egyrésze az állam részéről viseltessék. Már pedig, különesen a rendezett tanácsú városok oly nagy mértékben vannak igénybe véve a tisztviselők fizetése révén, hogy ezen kérdés rendezése elől sem fog a kormány kitérhetni. A rendezett tanácsú városok a tisztviselők egy jó nagy részét tudnák nélkülözni, ha nem volna rá szükségük különféle állami feladatok teljesitése miatt. Ha tehát a kormány arra az álláspontra helyezkedett, hogy a tisztviselők fizetését emelni kell, akkor a városi tisztviselőkkel szemben sem fog más eljárást követhetni. E mellett csak el vannak odázva a katonai költségek, ejl van odázva, de van igérve az udvartartás költségének fölemelése, a vasutasok fizetésének rendezése, következnek a nagymérvű állami beruházások, mind oly óriási nagy költségek, hogy valóban nem tudja az ember, mit gondoljon, mit képzeljen, hogyan fogja azt államháztartásunk elviselni ? És e mellett azt látjuk, hogy a kormánynak mindenre van pénze, minden lehető igényt iparkodik kielégíteni, de programmjában nyomát sem látjuk annak, hogy a szegény földmives nép és a szegény iparosok ügyével is törődnék. (Ugy van! baltelől). Ezek a rengetek kiadások voltaképen mind az Eidózó polgárokra, leginkább pedig a szegény földmivelő népre nehezednek. Azonkívül a kisiparosok folyton sürgetik az ipartörvény revízióját, de még ígéretet sem kaptunk a t. kormánytól, hogy iparkodnék ezt a törvényt, amely ma már csakugyan egészen elavult és semmiképen sem illik bele a mi napjaink keretébe, megfontolás és revizió alá venni. (Ugy van ! balfelöl).« — Azt hisszük, e szavakhoz nem kell még kommentárt fűzni! A népnevelés mizériái. Ujabb időkben az erkölcsi romlottság fokozatosan ijesztőbb alakot ölt. És ennek oka a népnevelés elégtelenségében és hiányosságában keresendő. Sokan a zilált anyagi helyzetet hozzák fel okul; de hiszen ez is csak a hiányos oktatás eredménye. Nincs más hátra, mint hogy az embereknek nagyobb és tartósabb erkölcsi alapot adjunk. A nevelés első tényezője a család, melynek nevelése igy első sorban van befolyással a gyermekre. Az iskolai nevelés sikere is jórészt attól függ, hogy mily anyagot vesz át a családtól. De a szülők felfogása a nevelésről igen gyarló, sőt legtöbbször félszeg, úgy, hogy inkább rontanak, mint nevelnek. Való tény az, hogy az alsóbbrangú igaztalan bírálata mellett is: ez a fő. A papi hivatást követőinek nem az emberek, hanem Krisztus tetszését kell kivivniok. Sőt legyenek az emberek mindig szigorúak elismerésükben, dicséretükben, mikor papi működésről van szó, fukarak, követeljenek sokat attól, aki a papi hivatást vallja, ne elégedjenek meg egyszerre kevesebbel talán, ne mondják: a pap is csak olyan ember mint mi, élhet ugy, élvezhet ugy, ne tegyék ezt, ez veszélyes volna, ez csábítás volna. Talán kissé furcsán hangzik ez, mit igy is formulázhatni: a papi működésre előnyösebb, ha az emberek szigorú szempontokat állítanak fel a papi hivatás bírálatánál s elismerésükkel fukarkodnak. Egyszerű oka van: a pap ez esetben fokozottabban Isten tetszését fogja keresni, vigaszt, támaszt is ebben keresve, amivel pedig Isten tetszését megnyeri, az lesz az embereknek, a gyönge, fásult lelkeknek legnagyobb hasznára, megmenekülésére. Az emberek enyhe követelése, a közvélemény csábítása pedig, ha nem is a ledérség, de fölösleges élvezetekre: a papot elpusztítja, magával sodorja, elbizakodottá, felületessé teszi. A súlyos pörölyütések fogják keménynyé, acélossá, kitartóvá, Krisztushoz hasonlóvá, valódi keresztény katonává ütni a papot. Ilyenféle körülbelül a mai közvélemény álláspontja a papi hivatással szemben, a világvárosi intelligencia bizonyos lekicsinyléssel, mint olyat ösmeri, mely reá nézve fölösleges. Mikor tehát a papi hivatás lényegébe akarunk mélyedni, mikor boncolni akarjuk azok lélektanát, akik érzik valóban s követik a papi hivatást, akkor elsőben is e súlyos körülménynek kell feltűnnie, a közvélemény mai természetének. A papi hivatás evvel szemközt áll, a fiatal embernek, ki a papi hivacsaládok gyermekeit nagyobbrészt az értelmileg kiskorú szülők rontják el, másutt pedig az erkölcsileg elsülyedt cselédek. És a ki az alsóbbrangu szülők gyermeknevelését figyelemmel kiséri, sokszor tapasztalhatta, hogy a legneveletlenebb beszédre és legszemtelenebb tettekre az apa és az anya maga oktatja gyermekét. Azt pedig ne is kutassuk, hogy nevelési eljárásukban alkalmazkodnak-e bizonyos elvekhez ! Hisz amely rosszra esztelen jókedvében vagy bigott elfogultságában maga a szülő oktatta és buzdította a gyermeket, ugyanazért máskor csúful elveri, ha épen rossz kedvében van. A gyermek persze nem tudja megérteni, hogy miért ütlegelik sokszor állati módon, mikor máskor az ő ártatlannak vélt gonoszságain infámis hahotára gerjedtek. Az ily nevelési skandalumok teszik csökönyössé a gyermeket. Uri családoknál a nevelés bár más színezetű, de végeredményében erkölcsi szempontból semmivel sem jobb. A gyermek hat éves korában még nem tud keresztet vetni, de — tapasztalásból mondhatom — azt már igen jól tudja, hogy a mamának Kari bácsi kurizál. Ityen erkölcsi alappal kerül a gyermek az iskolába. Igaz, hogy a népiskolák hivatva vannak a nevelésre, de azok mindig túl voltak tömve tananyaggal. És miután a tanítók erkölcsnemesitő munkáját soha sem becsülték meg kellőleg, a kiszabott tananyag elvégzése pedig törvényileg kötelező és a tanitó munkáját mindig ebből szokták elbírálni, nagyon természetes, hogy ez a körülmény mindig arra ösztönözte a tanítót, hogy minden idejét a tananyag" betanítására forditsa. Bár nagy azon tanítók száma, kik a nevelést a tanítással szemben előtérbe helyezik, de a fölhozott okoknál fogva még manapság is a népiskola inkább ismeretterjesztő, mint nevelő intézet. De ha a népiskola ebbeli kötelességének meg is felel, a gyermek kora és az idő rövidsége lehetetlenné teszik, hogy oly erkölcsi tartalmat nyerjen az iskolában, mely egy emberöltőre elég legyen. Különösen a mostani időben, midőn, aki kerüli is az alkalmat, ezer meg ezer kísértésnek van kitéve. A legjobb falusi gyermek is, mihelyt elhagyja az iskolát, azonnal megkezdi az éjjeli csavargást. Szinte boldogan lélekzik föl, hogy megszabadult az iskolai »kellemetlenségektől«. És ez az érzet ... ez tereli a romlás útjára. Fölkeresi a suhancok társaságát és eleinte csak szemlélője az ott elkövetett csínyeknek, de később ő maga is belemerül. Itt rakódik lelkére az erkölcstelenség szennye, mely hamar elöli a még csak sarjadzó erény vi ragokat. Évek múlnak el és egy jó szót nem hall, egy szép tettet nem lát, egy tartalmas könyvet el nem olvas. S mikor ősszel visszatér az ismétlő iskolába, már látszik rajta a romlottság. A következő évben nőtanitó, vagy gyengébb férfitanitó nem is taníthatja, mert nem bir vele. És igy megy ez évről-évre fokozatosan s lesz belőle egy bicskás falurossza. Ezt azonban nem az illetőknek akarom bűnül felróni, mert tást érzi lelkében, evvel az áramlattal kell megküzdenie. Pedig minő nehéz a fiatal, minden iránt fogékony léleknek, különösen aziránt, amit a haladás, a felvilágosultság jegyében hirdetnek, evvel a felfogással, evvel a világnézettel, evvel a szellemi áramlattal megküzdeni. Mennyi sokan ingadoznak s végre elvesztik egyensúlyukat e küzködésben, mert hisz van-e vonzóbb, csábítóbb annál a cégérnél, melyre a szabadság, tudás, világosság van fölírva ? Bár igaz, hogy minden szellemi áramlat, minden tábor, mely létezik, esetleg szemben áll egymással, az emberiség tökéletesedését keresi, a haladást, a boldogságot áhitozza más-más eszközökkel, de bizonyára ugyanazon őszinte szándékkal, mégis van, mely cégért tüz ki a legszebb jelszavakkal, mely lármásan hangoztatja ezeket, szóval van áramlat s ez a modern közvélemény az újság, a nagyvárosi társadalom, mely szükségesnek tartja nagy lármát csapni, mely szükségesnek tartja a tökéletesedést, a haladást, a világosságot kikiáltani, de kevésbé megvalósítani. A kiáltozáshoz van ereje, de a cselekvéshez, a megvalósitáshoz nincs, ami egyúttal azt is bizonyitja, hogy hibának kell lenni elveiben, elméletében, hibának kell lenni abban, mikor hitet, papi hivatást túlhaladottnak gondol, mikor azt hiszi, erkölcs megállhat vallás nélkül; mert azt mégis elösmeri, hogy erkölcs nélkül haladás nem létezhet. És mindenki tudja: a hangos kiáltozás, a reklám köti le a figyelmet, az ragadja magával az ifjú lelkeket. Igy kerül bele a tudományt szomjúhozó ifjú a modern, kevély, hitet, alázatosságot elvető gondolkozás örvényébe. A fiatal embernek, ki a papi hivatást akarja követni, felül kell ezen emelkednie. Neki arra az igazságra kell