ESZTERGOM IX. évfolyam 1904

1904-03-20 / 12. szám

ESZTERGOM 1904. m árcius 20. tanított és tett, azt mint Isten örök emanatiója tette. Világos, hogy eszerint az egyház isteni eredete is csak puszta képzelet. És ezek a gyűlöletes lelkek merik még hirdetni a »szeretet evangéliumát

I« Ezek a megtévedt, sötét elmék merik még magukat a felvilágosodás fáklyavivőinek tartani! ök, kik oltárokat dúlnak szét és trónokat forgatnak fel, merik még az igaz hazafiságot hangoztatni! Ök, kik a legundoritóbb epikureismus hivei, merik még a serdülő ifjúság nevelését maguknak követelni! Ki maradhatna téllen ily vakmerőség láttára? S kicsoda lesz oly bárgyú, hogy e báránybörben közeledő farkasoknak prédául adja magát ? Senkit meg ne tévesszenek hangzatos frázisaik! Az igazi hitvallást csak a beavatottakra bizzák. S hogy ez milyen, semmi sem illusztrálja jobban, mint Br. Haugwitz esete, ki mint porosz királyi miniszter Buonaparte malmára hajtá a vizet a szabadkőművesség utasitásai, rendfönökeinek parancsa szerint. Midőn elég kipróbáltnak gondolták és érettnek arra, hogy a rend valódi titkairól és céljáról felvilágosítsák, elborzadt s a Veronában összegyűlt fejedelmek elé kérvényt terjesztett, melyben Istenre, a gondjaikra bízott népek üdvére és a saját érdekükben kérte őket, hogy egyesült erővel ragadják meg és fojtsák meg e veszedelmes hydrát, a szabadkőművességet. Nyíljék meg végre a keresztény társadalom szeme és lásson tisztán. Sötétségben bujkálni csak a sötétség lovagjaihoz méltó ! Ha annyira szivükön fekszik a társadalom s az egész emberiség üdve, ne titkolódzanak, hanem lépjenek ki bátran a küzdő porondra. Ha igaz ügyet védenek, nincs okuk litkolódzni! Ha jóban fáradnak, nem kell hétszeres lakat a páholy ajtajára! Ha szent a cél, melyért küzdenek, ne titkos jelekkel toborozzanak, hanem hirdessék nyíltan tanaikat és legyenek becsületesebbek. Mert a kétszinüség — becstelenség! Dr. Tardos. Egyről-másról. »Hírszolgálat.« Ez volt a cime az »E.« egyik vezető cikkének. Megragadta figyelmemet ennek egy passusa: »Ott (Németország) minden intelligens embernek az a szokása, hogy eredeti gondolatait a hirlap utján nyilvánosságra bocsátja ... tizedik se tudott irni, de egyhez irás nélkül is értett: fentartotta a tekintélyét; a szó szoros értelmében ő volt a falu feje; volt nymbusa. Már a régi biróválasztás is külömb volt, mint a I mostani; mert a megye, még az urak maguk is azon voltak, hogy jellemes, érett eszű és gondolkozású, és tiszta erkölcsű embereket válasszanak ; akkor korteskedni nem lehetett. Ceremóniáztak hajdan, mondja az uj kor fia ; ma nem ceremóniáznak, az igaz, de azoknak a régi ceremóniáknak megvolt a sava; megalapította a tekintélyt; ma nincs ceremónia, de nincs is tekintély. Az a bírópálca, amit a szolgabíró az uj bírónak adott, valóságos »lignum sanctum« volt. Az eskü, amelyet valaha az uj biró a templomban tett, jobban szivéhez szólt az uj bírónak, mint a mostani irodai »tintatartó«, melyet ma maga előtt lát; és ha a feszületre tette az uj biró a kezét, mást érzett a szivében, mint ma, ha a kezét a mándlijára, vagy a bekecsre teszi; még a biróház előtt pihenő »kaloda« és a kamrában fekvő »deres« igazi »felkiáltó« jel volt és jobban respektáltuk, mint a mostani »biró táblát;« és ha a »község ládája« akkor nem is volt még két kulcsos »Wertheim kassza«, és ha a községi számadásban ilyen tétel is előfordult: »elfogyott tiz akó vörös bor —• tintara« (régente ugyanis a beszáradt nótárius-tintatartót vörös borral hígították fel), és ha abból a községi pénztárból egykét pint bor ára is kikerült: nem licitálták el egy biró vagyonát sem községi pénz hibás kezelése miatt, mint ma teszik, mert régente a kicsiny ez nemcsak érdekessé, de tanulságossá is teszi a hírlapot.« Mig mint afféle falusi szegény ember munkásaim felett a csőszszerepet viseltem, elég időm volt e szavak felett elmélkednem. Zúgtak fejemben a g'ondolatok emigyen: Hány ezer kath. pap van hazánkban ! Ezek állnak az intelligentia, a tudás azon fokán mint Tüdős uraimék és mégis hány áll a kath. hirlapirás szolgálatába ?! Ha sokan nem is győzzük fillérekkel támogatni hírlapjainkat, de van és kell lenni szellemi erőnek ! Ha nem győzzük pénzzel, győzzük észszel. Egy tekintet a magyarországi liberális sajtóra és a kath.-ra elégséges arra, hogy felkiáltson az ember: Hol vagytok ti sok képzettséggel biró kath. papok ?! Mivé tehetnék a kath. papok a kath. sajtót, ha megfognák azt a pennát, belemártanák a kalamárisba és összeszedve »eredeti gondolataikat« azt glédába állítva elkommandiroznák valamelyik kath. újságba ! Ne számítsunk a lénungra meg a menagira! Legyen elég a kiadott jelszó: Ha szt. Pál ma élne, hirlapiró lenne ! Az automobill gyorsaságával haladna előre a kath. ügy, ha minden pap hirlapiró, illetve riporter akarna lenni. A képességben sem kételkedni, sem kétségbe vonni azt nem szabad. Tovább fűzöm g'ondolataimat. Eszembe jut az a sovány »Népnévelő«. Szörnyen szégyenlem magamat, midőn előttem fekszik a vaskos »Neptanitok Lapja« és a szúnyog termetű kath. »Népnevelő.« Kérdem, vájjon az a rengeteg kath. papság és a tanítói kar nem tudná ezt, a SzentIstván-Társulat bőkezűségéből fentartott tanügyi lapot anyagilag és szellemileg meghizlalni, vaskossá tenni ? Talán a kath. tanítók ezrei nem állanak a tudás azon niyeauján mint az áll. tanítók ? Nem merem kétségbe vonni. Beszéljünk most valamit a kántorokról. Mig a fentebb leirt gondolatok marakodtak agyamban, beállít a kántortanító. »Kérem — úgymond — azt tetszett mondani, hogy holnap liberális, vagy libériás, vagy hogy is mondjam no . .. liberális . .. liberás mise lesz. Hogy is megy az a »Ments meg engem Uram« ének?» Elénekeltem neki. Bámultam, hogy egy kath. tanítóképzőből kiszármazott ember még a temetési szertartásokat sem tudja végezni. Azután következtek a nagyheti szertartások. Egy álló hétig tanítottam két kántoromat a szertartások elvégzésére. Egy kissé elvesztettem türelmemet, mert ők folyton az »összhangzattant« emlegették és arra »pereatot« kiáltottak. Egy kitérőt csinálok. Boldogabb időkben egy áll. tan. képz. intézet hitoktatója — ha nagyzolni akarnék — hittanára voltam. Megérkezett a vall. és közokt.-ügyi Minister ur rendelete a kötelező kántorképzésre vonatkozólag. A zenetanár ág. ev. vallású lévén, egy mukkanást sem értett a kath. liturgiához. Az igazgató felszólított engem, hogy a kán torképzés -— biróládát nem őrizte ugyan kettős kulcs, de csak egy: a becsület. Aztán régente a biró tényleg a falu feje volt és volt tekintélye ; mert kevés volt a törvény, de ami volt, elég volt arra, hogy azzal a rendet fentarthassa. Ma azt mondjuk, hogy a régi biroknak nagyon is szabad kezük volt. Megengedem, de ha ez a szabad kéz néha »elszólta « is magát (?) és hamarosan kimondta a sentenciát, kisebb baj volt mint ma, midőn a mostani bírónak »nagyon is kötött keze« van; és ha a törvénykönyv szerint mondja ki manap a sentenciát, csakhamar azt hallja, hogy : »beszélhet nekem biró uram.« Ha valaha a kisbíró azt dobolta, hogy ez és ezért meg lesz büntetve »ez meg az«, ugy is volt; ma 10—20 forint büntetéseket hirdetnek a kisbirók és erre a kutya se hederít, mert tudja mindenki, hogy ez csak bubus. Régente holmi »falu rossza« nem terrorizálhatott senkit, mert egy kisebb-nagyobb »

massage« a deresen alaposan kijózanította a fickót, és akkor az ipse nem mondta, mint ma: »én nem voltam bezárva, csak az ajtó.« Azelőtt minden lump nem apellálhatott a biró ellen; és ha a régi biró a somfával valami gézengúz nadrágjára adta ki a »belyeges« jegyzőkönyvet, nem fogták mindjárt »fegyelmi« alá a birót, mint ma, midőn ráfogják, hogy egy maga idejében képére alkalmazott »angol tapasz« által vétett a »humanizmus« szent törvénye ellen! — amely mellett ma, ha a biró veszekedők és verekedők közt rendet akar csinálni, őt késelik meg. Ez is a legalább — elméleti részét vállaljam el. Megcselekedtem — dij nélkül. Rövid fél év alatt már tudtam a lévai kántornak helyetteseket adni ugy a misékre, mint a temetésekre. Ha tehát a közokt.-ügyi minister oly súlyt fektet a kántorképzésre, nem kellene-e azt a kath. tanitóképzőkben lobban szorítani ? Ha kikerül az a képesített ifjú ember a tanítóképzőből, tud hegedülni — ha cincog is rajta; fuvolázni, harmoniumon játszani, brűgőn játszani, ért skálákhoz ; de az egyházi szertartásokhoz — semmit. Van faluhelyen néhány tudákos ember. Akárhány- helyen ezek, bizonyos szertartások alkalmával pótolják-helyettesitik a kántor fogyatékos kántori tudományát, sőt segédkeznek neki. A kántor örül neki; tűrnie kell, hogy leplezze a nép előtt járatlanságát a kántori teendőkben. A nép egy része észre veszi, hogy kántora járatlan, kontár a kántorságban. Lehet azután megróvási kalandokat tarisznya számra hallani ! Képesítettek még a temetési szertartást sem tudják elvégezni. Hát meg' a latin kiejtés a psalmusok éneklésénél ? ! Különböző kath. tanítóképzőkből kikerült kántorokkal volt dolgom. De mintha egy se látott volna latin nyelvtant. Mintha egy se tanult volna latinul olvasni. Mennyi pofont kap a prosódia! Szegény! Mikor a kántori teendőkben való járatlanságukat szemükre vetettem, folyton azt hangoztatták, hogy a zenetanár űr csak az »összhangzattant« szorítja. Nehezen lesz abból a képzőből kikerült ifjúból hegedű virtuóz, vagy főszékesegyházi karnagy, hanem falusi kántor. Semmiféle mesterségre készülő tanoncot addig" legénynyé nem avatnak, mig szakmájában nem jártas. E hasonlat ugyan sántíthat, de igaz. Forditsanak az intéző körök nagyobb figyelmet a kántorképzésre. Csak olyanoknak adjanak kántori képesítőt, kik e tekintetben helyt tudnak állni. Ezt megkívánja az egyh. szertartások fönsége, magasztossága. Itt kivételnek helye nem lehet! Sokkal nagyobb hatással van reám egy képzett zenekar által előadott classicus zenemű, mint egy rosz verkli kornyikálása. Fiat applicatio ! Janovits Károly. HIREK. A feszület. (Lenau.) Aki szemeit az égre fölemelve, A két karját szivből szeretőn kitárja, Hogy a mindenséget keblére ölelje : Legyen elkészülve a kereszthalálra. humanizmus virága, valamint az is, hogy ma majd minden biró birtokát aszekurálni kell hivatalból tűz és gyújtogatás ellen. Ez utóbbi pont nagyon is magán hordja a modern »felvilágosodás« jelét. Igaz, hogy a mi uj időink uj kívánalmakat szültek; lehet, hogy azok a régi ködmönös és kontyos falusi birok ma az ő akkori tudományukkal nem tudnának beválni; de ha most nagy is a civilizáció, azért a mostani falusi birok egy csipettel se jobbak és egy csöppel sem megfelelőbbek a régieknél. Az uj fajta biroknak már derogál magukkal hordani a »biró pálcát«, de meg is látszik a községekben, hogy a falusi biroknak nagyon leszállt az agiója. Ma tán sokkal több törvényt tudnak, igazi fiskálisok, — de rend alig van nyomukban. Tudom, hogy ma »rovassal« nem lehet beszámolni többé, hanem hogy a »régi rovassal« való számadás után nem maradt annyi »rovás« a biró lelkén, mint gyakran manap tapasztaljuk, az is áll. Hogy törvényeink ma olyan puhák, hogy a patvar ette »humanizmus« annyira átjárta, hogy a bíróság maholnap a csirkefogót »tekintetes urnák« lesz kénytelen nevezni és igy beszélni vele: »legyen oly kegyes és vallja be, hogy ön (nem lopott, ez durva beszéd) a tulajdonos beleegyezése nélkül volt szives a bolt ajtót egy másik kulcscsal kinyitni és a tárgyakat saját lakására szállítani« — eredménye ez annak, hogy ma nincs tekintély, tisztelet és nem nagyon hederitenek a »törvenyre«, különösen olyanok, akik már tiz-