ESZTERGOM IX. évfolyam 1904

1904-11-20 / 47. szám

A mi államunkban az egyháznak semmi köze sem lesz a néphez ... a vallás csak magánügy .. .« Mit hirdet ez az álpróféta, ez a második Combes? Az Isten, a vallás, a hit kiküszöbölését a népből, a társadalomból! Ne csodálkozzunk ezen egy csöppet sem, mert mit lehet manapság egy teljesen materialisztikus mozgalomtól várni, mely megvetve minden erkölcsi alapot, ép úgy mint a liberalizmus, az utilitarizmus elveire támaszkodik ? Látjuk, tapasztaljuk mindnyájan, s Bebel mostani nyilatkozata csak fokozza eddigi meggyőződésünket, hogy hadat izen minden társadalmi eszménynek, a haza és a vallás magasztos eszményének egyaránt. Eltiporja az egyéni függetlenséget, alárendeli azt a közkereseti társulattá lett állam érdekeinek. Főkép a papi és az arisztokráciái vagyonra fáj a foguk, ezt szeretnék megkeríteni, hogy azután mint egyházuktól, vallásuktól, egyszóval Istenüktől teljesen független lények céltalanul eltékozolhassák. Pedig ez a törekvésük, valamint egyéb eszméik is kivihetetlenek, azt mindenki beláthatja, akár hogy szépítik a dolgot Bebel misszionáriusai a Weltnerek és Bokányiak, no meg az Izraelek is. Kivihetetlenek, mert az ember nem agyag, melyet bármilyen formába lehetne gyűrni és kényszeríteni, hanem testén kivül még lélekkel is bir, a melynek szintén vannak igényei, a melyeknek kielégítéséről a »nép barátai« nem gondoskodtak. Alkotásra tehát a szocializmus -nem képes, de a társadalmi rendnek szétrombolására igen. Ilyenformán szegény népünkön nem segíthetnek, mert ha egyszer kitépik a szivét, megszűnik az élete. A vallás, a hit, ez a nép szive, ha ettől is megfosztják, semmije sincs, valódi halott lesz. Mi, kik a keresztény szocializmus zászlajára esküdtünk, ismerjük a bajok forrását, hallottuk azokat egész terjedelmükben a kath. nagygyűlésen is, most tehát erős falu sáncra van szükségünk, mely tudjon ellenállni az ellenség minden támadásainak és képes legyen megvédeni a népet minden e téren előforduló baj ellen. Föl tehát a munkára, népünk tőlünk várja boldogságát. Főelvünk legyen: a tömörülés és szervezkedés, még pedig keresztény alapon ! A népen segíteni kell, és pedig segíteni mindennapi életviszonyaiban; keresni kell a módokat, hogy gazdagodását előmozdítsuk s a meglévő gazdálkodási ágazatokban tudását, porduktiválását növeljük. Aki ezt nem akarja, s megvalósítani nem tudja, annak a szocializmus a véka alá rejtett mécses, s az ugyancsak hasztalan reménykedik abban, hogy falut és népet keresztény szocialistává tehet. Jelszavak nem használnak, tettek kellenek ! Nagyon igaz az, hogy népünkre nagy hatással csak az lehet, aki mindennapi apró-cseprő bajaiban is biztos kézzel, okos szóval, jó tanáccsal támogatni tudja, s épen azért az a kérdés, tudok-e a falun vagy városban vezetője lenni, vagy sem, azon a körülményen fordul meg, hogy a tudásommal tudok-e a falu népének, a város lakosságának hasznára lenni. Az is igaz, hogy nem mindenki termett szociális működésre. Képezzük azért magunkat ! A kath. nagygyűlés megadta az elveket és módozatokat, tanulmányozzuk azokat teljes egészében, és ha már egyszer érteni fogjuk a szociális kérdés minden ágát-bogát, akkor meglesz a munkakedv és a rátermettség. Kívánom azért minden igazi keresztény szociális apostolnak, aki a nép, a társadalom javát és boldogságát valóban szivén viseli, hogy a kath. nagygyűlés egyik lelkes szónokának szavai után indulva valóban az általa hangoztatott krisztusi nyomokon járjon, mert hiába : »

Omnium difficultatum solutio Christus.« Minden baj orvoslója Krisztus! Azért mondja nagyon helyesen Edelmann, a németek buzgó, vallásos költője egyik szép költeményében : »Frag'an Frage drängt sich heutzutage. Richtig lösen will sie jedermann. Alles spricht von socialer Frage Die nur Einer gründlich losen kann.« P. K. Anglomania. Már az igaz, ha őseink valamelyike olvasná lapjainkat, szive repesne örömében látván, hogy buzog a hazafiság, a magyarság szelleme a lapokban. »Minden ember legyen ember és magyar« szavakba tör ki a dal! De nézzünk csak beljebb; vezessük be a törzsös életünkbe, kissé beljebb a hazánkban szétnéző ősi szellemet; tudom azt fogja mondani, hogy sok szép magyar szó mellett nincs »magyarsag.« Igazán, mikor térünk már észre? Mikor tesszük le majmoló természetünket ? És tanulunk valamit őseinktől? Lám azok is elfogadták a külről jövő kultúrát — de nem vetették el maguktól a magyar jelleget. A külről jövő kultúrát is felolvasztották magukban és azt is magyarrá tették. Ok tanultak, de nem majmoltak ! Az egész világ kultúrájáért sem mondtak volna le a magyar önérzetről. A mai generáció ágaskodik, kapaszkodik — rövid lábai alá magas sarkot csináltat. Neki a »divat« imponál; neki nem kell a magyar styl — hanem a divat. Eddig a francia dominált mindenben, ma már az angol minta járja. No már akkor patkó uccse! ha a kettő közül választanom kellene, már inkább a franciához állnék, mint az angolhoz, mert a francia az ő ürgé-fürge szellemes, bohókás modorával kedvesebb, mint az angol az ő megfagyott, glycerin-szinű csontos képével! Hát mi magyarok már odáig jutottunk, azaz odáig visszajutottunk a kultúrában, hogy mintegy az alfától kezdjük el tanulni az illemet, finomságot, izlést ? Eddig minden francia volt — hát nem fogott rajtunk ? Tán eszünkkel nem értünk fel odáig? Ugyan mit is ér az anglomania nálunk? Különös, hogy ezer év után fedeztük fel, hogy nekünk angolosodni kell: mert hát az angol az egyedüli okos ember. Nem tagadom én, hogy az angol kultura igen előre haladt otthon ; az ő otthonuk igen szép lehet, de abból még nem következik, hogy mi magyarok elvessük magunktól a magyar stylust és »anglifaltassuk« magunkat is mint a lovakat! Valóban nevetséges ez az angol majmolás! Jó, ha valaki hosszabb időt töltött kün n Angliában és tanulmányozott ottan, ám ! gyarapított ismereteit értékesítse itthon — de ne akarja személyét, magyar jellegét is kivetkőzni. Ha egy ilyen globinotter angol valahová bevetődik, hoptákba áll az egész ház : a nélkül, hogy bizonyosan megtudnánk, hogy vágott bajusza, pofa szakálla és hosszura nyúlt angol képénél van-e egyebe ? Otthon tán hordár, itt meg felcsap lordnak. A magyar irodalmat, de még magát a magyar nyelvet is sarokba veti az angol nyelv. A gyermeknél a magyar helyesírással és beszéddel nem törődnek; hanem oda kényszeritik, hogy a »Miss Mary« angol nyelvelését tanulja. Angol ruha kell, — angolosan kell enni, a villa hátára kell tenni és pacskolni a csuszpejszt, — az almát vellára kell szúrni és ugy kell hámozni, — mert az asztalnál ülő »Miss« mindjárt elájulna, ha valaki kézzel nyúlna valamihez az asztalnál. De nagyra vannak ma az anglomania val! És ugyan miben vannak előttünk ? Ha a magyar az asztalnál tiszta kézzel nyul valamihez és nem a vellába szúrja; és nem csinál angol krimaszt, ha félkörre nem gömböliti ki a karját, midőn száját tömi — az illetlenség ? A »szép erény nagy disz« mondja az én Pista barátom; de hát még oda se neki! Szép lehet az az angol vix, de ha a hortobágyi vagy bugaci csárdában mulató betyár a lábát az asztalra tenni merné, evés alatt vagy után, azt ugyan kiröpítenék egész a módosba ; — már pedig ez angol divat! Piát az a bagósuttyanós, a mi szinte nobel angol divat, olyan nagy valami? Hisz ezt a mi kanászaink már régen tudják, de azért még tisztes magyar háznál nem jött divatba, — de az angol parlamentben ősi szokás a bagózás és bagó »lövesek« — ez is angol izlés, ugyan hozzuk divatba mi is! És ha valaki még nem tudná, ne menjen azért még Londonba, mert «bagoszati« tanfolyamot nálunk is végezhet a — Mátrában. Ott olyan mesterekre akad, a kik még Fogahibás uramon is túltesznek, sőt elmehet akár bagózni versenyre is Angliába, biztosan »centrumot« talál. Egyet azonban tanuljunk el az angoloktól, és pedig azt, hogy az angol az egész világon a a hova csak megy, mindig angol és soha sem más és nem veti le a nemzeti jellegét; nem újkor hajnalának üdítőbb, tisztább levegőjét szívja ma is. Igaz, hogy csak a szeretetről van bennök szó, de én azt hiszem, hogy a szeretetet és a szerelmet nem lehet egymástól külön választani. Ilyen maradt a szerelem a keresztény középkorban is. A lovagok szerelmét, mint a legtisztább, szűzies szerelmet megbámulják a modern kor gyermekei; nem különben a renaissance kiváló tudósa, Petrarcának puritán szerelmét is. Oly dicső érzést hirdet, oly üditő hang áradozik az ő szonettjeiből, melyeket Laurához irt, hogy más világba, sokkal fenségesebb és boldogabb viszonyok közé vonnak még ma is, pedig már több, mint félezer éve, hogy Rime-jével megajándékozta a világirodalmat. Mennyivel különbözik ettől a szerelemtől a XVII. század kényeskedő, érzékies szerelme, melyet a francia műveltség terjesztett. Ám ezt a kort is egy sokkal nemesebb érzésektől duzzadozó kor: a romanticizmus kora követte. Ekkor ébredt fel a magyar társadalomban Petrarca kora Kisfaludy Sándorral. Szégyenkezve pirulhat el cinikus korunk, ha Himfy szerelmeit olvassa. Hol van ma olyan őszinte, ideális szerelem, mint Kisfaludyé és Szegedy Rózáé volt?... A költő lángolva szereti Rózát, de nem talál viszonzásra s szivettépő bánata csaták tüzébe vonja... Hiába keresi a halált, az megkíméli. Kisfaludy reménye ujra feléled, ismét hazatér, de Róza még most sem meri mondani azt az üdvöt hozó szót, mit Sándor úgy várt . . . Azonban későbben kiderül, hogy mindég szerette őt, hidegsége csak látszólagos volt. Előbb szenvedtek mindketten — de aztán a boldogság napja annál éltetőbben árasztotta melegét. Ezt énekelte meg a lánglelkű poéta Himfyjében, melynek első szakában szenvedélye viharként sikoltoz, a másodikban pedig a boldog szerelem színpompás, napsugaras országában éli napjait. Szegedy Róza a dúsgazdag főnemes büszke leánya, aki előtt szivesen térdreborult az egész Dunán-túl fiatal arisztokráciája, az első pillantásra beleszeret Kisfaludyba. S csodálatos! . . . Róza nem vallja be szerelmét, bármint könyörög neki Sándor; sőt engedi, hogy az a csaták • tüzébe rohanjon az ő melengető karjai helyett. S mig Sándor a bömbölő ágyúk zenéje mellett kesereg, — addig ő sincs nyugton, az ő lelke is sir, lemond a nagyvilági élet minden öröméről, visszavonultan emészti őt a kin, melybe maga rohant, mint lepke a gyertya lángjába. Kérőit sorba viszszautasitja s csak vár, vár ... És nem hiába. Kisfaludyt háborgó szenvedélye ismét visszavonja és félig összetört szivét még egyszer felajánlja Rózának. S csodálatos, a női erő ily hatalmas megnyilatkozása: még akkor sem adott határozott feleletet, de beszéltek helyette őszinte ragyogású szemei s könnyei, melyek akarata ellenére gyöngyöztek szemeiből... Sándor már akkor gondolta, hogy lehet reménye. Mély és mindig őszinte érzése, kiapadhatatlan nemes erkölcsisége voltak azon fegyverei, melyek végre elfoglalhatták vágyai birodalmát. Elvette Rózát, anélkül azonban, hogy fogalmat szerezhetett volna magának arról, hogy milyen lélekpezsditő a szűz menyaszszony ajakán elcsattanó első csók . . . Hol vannak ma ilyen érzésű férfiak ? . . . Hol vannak ma Szegedy Rózák ? . . . Oh cinikus kor! hunyd be szemed a múlt előtt s szegyeid magad! Szenvedélyes idealista, ki még most is hisz az ostor hatalmában, szatírát .irna e korcsérzésű korról, mely nem tud uralSirolin 9 tüdőbetegségeknél, légzőszervek hurutos bajainál, S idült bronchitis, szamárhurut tó™ lábbadozóknál influenza után - ajánltatik. — Emeli az étvágyat és a testsúlyt, eltávolítja a köhögést és a köpetet és megszünteti az éjjeli izzadást. — Kellemes szaga és jó ize miatt a gyermekek is szeretik. — A gyógyszertárakban üvegenkint 4 koronáért kapható. — Figyeljünk, hogy minden üveg alanti céggel legyen ellátva: F. HOFFMANN-La ROCHE & Co. vegyészeti gyár BASEL (Svájc). I