ESZTERGOM IX. évfolyam 1904

1904-10-30 / 44. szám

után az egyházmegyei hatósághoz és ennek útján a vall.- és közokt. kormányhoz lesz jóváhagyás végett felterjesztendő. A jóváhagyás megtörténvén, a helyi autonómia zavartalanul megkezdheti működését. Most pedig, hogy az itt közlőiteknek a befejezéséhez közeledjem, a mint az előadottakból kitűnik, elég nagyok tehát az akadályok, melyek a helyi autonómia megalkotásának az útjába gördülnek s ez nem egy izben a nép tudatlanságán törik meg; mivel azonban arra katholikus szempontból szükség van, nincs más hátra, mint annak az életbeléptetését kellő körültekintéssel eszközölnünk. Legjobb volna persze, ha az törvényhozási úton mindenütt a nép megkérdezése nélkül alkottatnék meg; de ha ez már nincs igy és nem is igen remélhető, hogy egyhamar igy legyen, nincs más hátra, mint hogy azt községekként magunk alkossuk meg. Ami, ha valahol sikerül, attól a katholikus ügynek, de különösen a kath. iskolának jobbra fordulását remélhetjük. Hol van itt a nép védelme? Megírtuk már egyszer, hogy Pilismaróton annyi a korcsma, mint a fűszál. Megemlítettük, hogy a közszükségletnek teljesen elegendő az az öt korlátlan italmérési jog, mely régi időktől fog'va engedélyezve van. Megbotránkoztunk azonban mindig azon, hogy az illető pénzügyőri hatóságok derűre borura véleményezik a korlátolt italmérési jogokat. Csak annak nincs a nevezett községben, kinek nem kell. Igy jön létre aztán az az egészségtelen állapot, hogy Pilismaróton ma holnap minden második ház pálinka butyika lesz, mely pedig a kormány azon óhajával, hogy a népet a lelkészek és tanitók az alkohol szertelen élvezetétől tartsák vissza, homlokegyenest ellenkezik. Mily viszás állapotokat teremt maga a kormány ezen tekintetben, a gyakorlatban a következő eset is világosan mutatja. Rább Adolf korcsmáros, mészáros, kreisleros stb. ki uralma alá szeretné hajtani az egész községet, a közel múltban még két pálinka mérési engedéllyel birt, de több rendbeli visszaélések és szabálytalanságok miatt végre egy pár hó előtt mind a két jogát elvesztette, — s tetejébe erősen meg lett bírságolva. Az életerejében megtámadott, fühöz-fához futott s igy felkereste az összes pénzügyi factorokat, kiken a dolog megfordul. E közben Mellinger Vilmos fűszeres a község másik részén megfolyamodta a hasonló engedélyt; a kérelmet előnyösen véleményezték a közvetlen közelségben működő factorok s a pénzügyi igazgatóság azon indokolással, hogy a ma már üzemben lévő pálinka mérések a közönség szükségleteinek kielégítésére teljesen elegendők, a kérelmezőt elutasította. Rább Adolf két jogának elvétele után történt ezen indokolás. Tehát maga a pénzügyi igazgatóság beismeri egyik határozatában, hogy a pilismaróti közerkölcsöket megmételyező pálinkás butyikák száma már olyan nagy, hogy több mkr nem is engedélyezhető s ugyanakkor megcáfolja önmagát, elfeledi a Rább Adolf-féle bírságolást és a jogok elvételét s aztán az engedélyezés krónikájában hallatlan gyorsaság'gal vissza adja a korlátolt italmérési- jogot Rább Adolfnak sőt ráadásul, hogy valahogyan az idegen sértést ne formálhasson, az eddig élvezett jogokat példátlan módon kiterjeszti. Hol van itt az osztó igazság ? Hol van itt a következetesség? Hol van itt a sokszor hangoztatott népvédelem iránt való tisztultabb érzék ? Hol van itt a komolyság ? Mi egyiket sem találjuk sehol, de igenis találunk anyagot arra, hogy komolyan gondolkozzunk a pénzügyi igazgatóság intézkedései fölött. Azt mondják, hogy ezt az esztergomi kiküldöttség eszközölte ki. Mi ezt nem hisszük, mert ugy tudjuk, hogy éppen ezen pénzügyi közegek ébersége eszközölte azt, hogy a visszaélések, melyek miatt a korlátolt italmérési jog el lett véve, napfényre kerültek. Mi inkább azt hisszük, amit Pilismaróton széltében tárgyalnak az emberek, hogy a kerület országos képviselője lépett közbe. De hát, ha ez igaz, akkor hol van az összeférhetlenségi bizottság ? Bármint álljon is a dolog, mi kijelentjük, hogy a derűre borura engedélyezett korlátolt italméréseket figyelemmel kisérjük s a visszaéléseket véleményező közegeket le fogjuk leplezni. Elsősorban kérelmünk az esztergomi kirendeltséghez szól: legyen éber és szigorúan ellenőriztesse a pilismaróti pálinkás boltokat! Vasárnapi levél. — A párkányi nagy napokról. — Megtisztelő rám nézve, hogy a mult hét szombatján tartott szerkesztői haditanács engem küldött ki az idén a párkányi expedícióra. Egy vasárnapi, vagy ha úgy tetszik vásárnapi levélben irjam meg Simon-Juda napját Párkányban. Ez volt a hadparancs s ennek kell most eleget tennem úgy, hogy méltó legyek Ypszilon és Pont kollégáimhoz, kik az előző éveken gyömöszölték ebbe a rovatba a párkányi hires vásárokat. Simonnal és Judával, mint társszentekkel, legelőször is egy kis falu csöndes templomában találkoztam még gyermekkoromban, mikor is a két szobor a tiszteleten kivül, semmi különösebb benyomást nem tett rám. Soha sem gondoltam volna, hogy még fejtörést okoznak, ámbár mikor az újságírói pályára készültem, minden lehetetlenségre vállalkoztam. Párkányt is körülbelül ebben az időben hallottam legelsőbben emlegetni a sánta és félszemű tanitó bácsitól, ki úgy adta elő, hogy »ezen falu vásárairól hires.« Most tehát, hogy következetes legyek, megállapítom, hogy Párkánynak Simon-Judai • vására az a hires vásár, amiért ez a hajdan jelentőségteljes nevű török erőd belekerült az iskolásgyerekek elemi geográfiájába. Ennyi bevezetés után vasárnap, szerkesztői útiköltséggel átkeltem a nagy vashídon és begurultam a párkányi vásár nagy emberáradatába, hogy impressziót gyűjtsek a leíráshoz. Legelső kalandom a híd feljárójánál volt, hol egy eddig soha sem látott mosolygó szépség egy takaros főzőkanalat dugott a zsebembe, mondván: itt a vásárfia. A főzőkanalat soha sem tartottam a bátorság jelvényének, de most csodás elhatározással kaptam marokra s mint ősi buzogánynyal törtem magamnak utat, egész a komédiákig, hol a fülembe sivitő gőzfütyüllő, a lehetetlen nótákat kinzó rézbandák és a hangos kikiáltók pokoli zsivajában csak nagynehezen tudtam megállapítani, hogy fiu vagyok-e vagy lány. A sokaság itt tyúkszemtelenül tolongott s igy kénytelen voltam bemenekülni a kineínatografba, hol sötét világból néztek az emberek derűs epizódokat. Itt a legjobban feltűnt az, hogy a bioskopos az orosz hadsereget vonultatta fel — a Rákóczy-induló hangjai mellett. A derék muszkák egész nyugodtan sétáltak Cirok népzenész bandájának rákócija mellett, pedig' 48-ban futottak előle ész nélkül. Most, azt hiszem, a japán induló van rájuk ilyen hatással, miből az idők jelére következtetve úgy elgondolkoztam, hogy merengésemből már egy japán utcán ébredtem fel, hol a diószemű nagyságák és purdéforma úrfiak a rózsabimbó és a méh cimű általánosan ismert andalgó mellett sétáltak. Az igy nemzetközivé vált Cirok-bandával aligha lehet előnyös szerződést kötni a párkányi bálokra, mert bátran mondhatja, mint a többi művésztársa, hogy ő már a japán császárnak meg a Kuropatkinnak is játszott. A kinematografból egy kimondhatóan fájdalmas gyömöszölés árán eljutottam egy másik sátorhoz, hol tenyérnyi szoknyácskát mutogattak, mondván, hogy az a világ legkisebb vénasszonyának szoknyája, kit 6 fillér o. m. értékért lehet megnézni s kit az élelmes vállalkozó a kezében levő hozománnyal szöktetett meg egy bajorországi faluból automobilon. Megnéztem az asszonyt. Csúnya volt a lelkem és szörnyen piciny, de a szemeiből vettem ki, hogy anyósnak duplán számit. Az állatseregletben láttam egy lámát. Megfogtam a lábát és konstatáltam, hogy ez tulajdon képen a sereglet szénaraktára. Ki volt tömve. A hiénák itt olyanok voltak mint a kezes bárányok. Ugy látszik Párkányban nincs annyi sir megbolygatni való mint Esztergomban. Mutattak itt óriási kígyót is, mely nagyon hosszú volt, de még sem akkora, mint az esztergomi fegyelmi ügymenetek tengeri kígyója. Kibontakozván a kellemetlen szagú bódéból, a hullámzó tömeg áramlata egy rekedt honpolgár nagy zsákja elé sodort, mely telve volt apró papirosgombócokkal. Mire meginterjuv oltattam volna, máris világgá kiabálta, hogy zsákba macskát árul s hogy 2 fillér az ára. Oly ellenállhatlanul kínálgatta a zsákba macskát, hogy önkénytelenül egyik-másik képviselőjelöltünk programmbeszéde jutott eszembe. A panorámában nagyemberek és gazemberek viaszfiguráiról Lombroso-tanulmányokat gyűjtött a pórság, min egy kosár apróság viaszképpel mosolygott. A körés hajóhinta, a kintorna, a torma, melyet egy kóserész iclült virslihez tenyéren tálalt, a talján majmának rángatózása, a sibilla kakadujának sipitása és a repedt nagydobok mélabús döngése elszéditett és egy óriás kifliben meg'botlottam. Szerencsére nem lehetett elesnem a tolongásban, mert különben más irta volna meg e riportot. Csodás kavarodás! Aki zűrzavart, észbontó össze-visszakiabálást és felfordulást akar látni, az menjen Simon-Judakor Párkányba — va

gy ha nincs hidpénze, úgy fáradjon fel egyik Esztergom városi közgyűlésre, hogy fogalma legyen a párkányi nagy napokról. A közgyűlést még talán jobban is lehet ajánlanom, mert itt nincs oly nagy tolongás, de a felfordulás talán teljesebb. A magam részéről nem irhatok egyebet, mert a fejem ugy megdagadt a tapasztalatoktól, mint egy káposztáshordó s örültem, hogy főzőkanalammal átevezhettem az esztergomi oldalra. Csendes kis szobámban Simon-Juda nevével keltem és feküdtem három napig, azután és azóta pedig folyton azon gondolkozom, hogy mit csináljak a főzőkanalammal ? Legényember vagyok, nincs háztartásom, minek nekem ez a főzőkanál ? Mit' keverjek vele? — mikor én csak a tollhoz értek, és miért adott épen főzőkanalat az az ismeretlen pajkos leány? Az asszonyok jelvényét az Íróasztalom fölé akasztottam s itt kisért most szüntelenül. Bizonyos rántásszagot érzek; mintha szerelmes volnék, s a főzőkanálhoz most már feleséget igényeltet velem a sors. Meg kell nősülnöm, mert a főzőkanálnak hasznát kell venni, s mert elvégre nem való az íróasztal fölé. Most pedig bocsánat ezen vasárnapi levélért. Lelkemre mondom : a főzőkanál diktálta. Ipse. HIREK. Krónika. Oh, csakhogy már egyszer, végre valahára Villany szórja fényét a sötét utcákra! Éljen a bölcs tanács! zendüljön dicsének! Hódolás, bámulat ilyen pazar fénynek! Hisz' az égi Hold is bámul e csodára S elképedve nézi, hogy nincs szükség rája. Mert biz' Esztergomnak merész volt oly álom, Hogy utcáiban még villamfényt is lásson! — Nem lesz tyúkszem-tiprás, jajgatás és pardon, Sem oly sok baleset lenn a Duna-parton. Méltóságos képpel a rend éber ó're, Jobban vigyázhat a ravasz betöró're. Bacchus követője mikor késve ballag, Nem töri be orrát s nem esik a falnak. De a diák mérge forr, ha késó'n illan S félelmében sóhajt: óh, minek e villany! ... Fénytengerben fürdik már az egész város. Csak a hupás talaj ne lenne oly sáros! Vége, vége már a vidám esteleknek: Derék színészeink vándorútra kelnek. Aki miközöttünk énekel, szavalgat: Sajnos, hogy azokra az ördög se hallgat! Ki se hallgatja meg a színészek dalát, — Inkább addig szívják csapszékek borszagát. Hej, de aztán ahol bukfenceket hánynak, Talián gyerkőcök puha kócot rágnak S ahol csodaszörnyek kínosan mekegnek: A hatása biztos az ilyen remeknek. Vagy valamely tarka, bolond panoráma: Többet ér nekik mint akármilyen dráma! A végignézéshez csak akkor van virtus, Ha az »Kutya-szinhaz« vagy ha >Balha-cirkusz.« — De. hogyha valahol fölleng a kulissza: Elsápadva ugrik onnét rögtön vissza. Ám, ha azt nézed, hogy mi van uj szokásban S égetsz tiz boszorkányt minden felvonásban, Vagy veszett tigrisként órákig üvöltesz S elrekedt torkodba biztos mérget öntesz, És, ha mindegyiktek sánta, süket, púpos, Egyszemére vak és hebegése csúfos, Zagyva beszédéből egy szavat se értnek: • » Óh, ilyenkor tetszel! rajongnak is érted. Ilyenkor a nézők pénztárt ostromolnak S bár még az ősvilág ködében bolyongnak, Publikum a tapsot annyira fokozza: Öröm — élteteknek pillanat káosszá. Regös.