ESZTERGOM IX. évfolyam 1904
1904-09-25 / 39. szám
válniuk. Azoknak, kik meggyőződve vallják hitelveinket, meg kellett volna magyarázni a krajcáros lapok olvasói előtt a két irányzat közötti különbséget, mert hisz ez annál élesebb, minél inkább piszkos az ellenség eszköze. Minden intelligens és jó katholikusnak önkéntes és fáradtságot nem ismerő ügynökévé kell válnia ezen lapnak ; minden papnak nemcsak bemutatni kellene a lapot, de állandóan és hathatósan kolportálni. Ha minden értelmes katholikus lelkiismeretes és állandóan buzgó terjesztője lenne a lapnak, lehetséges volna-e a vezető köröknek arra a gondolatra jutni, hogy a szellemi csömört ellensúlyozó ezen újságot megszüntesse és kivegye a katholikus nép szükségleteinek sorából ? Nem, ez lehetetlen ! Meg kell fesziteni minden erőnket, hogy megmentsük azt, amit szükségesnek, amit elengedhetetlennek tartunk! Akcióba kell lépnie minden buzgó kereszténynek az »Uj Lap« érdekében. Papok! Tanitók! Értelmes emberek, akik a népet vezetik, akiknek a krajcáros lapokat olvasó közönség gondolkozásmódjára oly nagy befolyásuk van, vegyék a kezükbe az ügyet s prédikálják, magyarázzák nemcsak a templomokban, hanem a kath. olvasókörökben, az iskolákban és magánházak családi körében annak a jóra hajló népnek, hogy a mi sajtónk az ö lelki szüksége, az a másik pedig a kárhozat, a pokol szines édessége, melytől megromlik a hite, a lelke, a vére, a gondolkozása, söt a gyomra is. Ha van a szerkesztésben hiba, ha van a szállításban késedelmesség, az mind, mind megszűnik, ha olyan elterjedtséget nyer a lap, mint amilyennek az ellenségé örül most. Ébredjenek fel azok a jó urak először maguk, s keltsék fel magukban azt a bizonyos jóérzést : a hitbeli elvek nagy igazságait s azután rázzák fel a népet s tegyék általános nagy eszmévé, hogy ez a lap értük van, tehát nekik is érte kell lenni egy kicsit. Vannak az országban egész megyék, hol az »Uj Lapot« nem ismerik. Kinek a hibája ez ? Vannak plébánosok, kik ugy gondolják az ügyet szolgálni, ha 10 példányban előfizetnek s azt a legjobb esetben ingyen osztják ki, vagy odadobják az olvasókör asztalára s ezzel vélnek mindent tenni. És bizony nem szemrehányás, de igazság, hogy sok egyházi férfiú nyiltan, társaságban vagy épen a nép előtt hangos szóval becsméreli ezt a lapot s friss újságokat olvas. Hát kérdŐszkor. Ugy ült ott a kerevet sarkába húzódva, mint egy megtépett kis madár; barna feje, mint egy, a nap szerelmes sugarától agyoncsókolt virág — lankadtan hajlott a piros párnára; szeme, az az égő, fényes szeme mozdulatlanul nézett az ablakra, mintha azt várná, hogy egy jól ismert árnyék sötétíti el a fényes üvegtáblákat. Kicsi, napsütötte keze a szerelmes nők sajátságos mozdulatával árnyékolta be csillogó szemét, amelyet még ragyogóbbá tett az alig felszáradt könnyek nyoma. Összeszorított, keskeny gyermekajkát keserű rángás futotta át, és kezei önkénytelenül szorították a kis piros párnát égő arcához. »Elmúlt hát minden!« Ezt suttogták alig hallhatóan ajkai, és ismét abba a kinos mozdulatlanságba esett vissza, csak karcsú termetének remegése és nyitott szemei fénye mutatták, hogy él az a szép, szoborszerű teremtés. Ugy nézett ki bő, piros ruhájában, mint a tropikus égalj egy virága. — Istenem, hogy is történt minden ? Tegnap még szerelmes ajkak suttogták fülébe a tüzes szerelem ezer esküjét, forró, lázas kezek tartották fogva az ő hideg kezét és mikor ő tagadólag rázta fejecskéjét a szenvedélyes könyörgésekre, azok az égő férfiajkak odatapadtak a kezére és ő többé nem látott mást, mint annak a férfiúnak az arcát. jük őszintén : megértik azok a jó urak az ö magasztos hivatásukat *? Vagy az a jómódtól gömbölyödő lelkipásztor milyen példát mutatott a népnek, mikor itt, a Magyar Sión tövében egy uj hintó ügyében tárgyalt a munkásokkal és a közelgő uj lapos gyereket azzal kergette el, hogy: Eredj, hagyj békén, nem érek rá! Óh! a saját szemeinkkel láttuk, hogy a bognárlegény vett egy »Uj Lap«-ot a fiútól, mig az, kinek ott rögtön tettel és egy-két szóval propagandát kellett volna csinálnia a jó ügynek, nem ért rá két fillért áldozni igazunkért! Azonban nemcsak az egyház szolgáit terheli a mulasztás vádja, hanem azokat a tanitókat is, kik nem teszik meg az ö módjuk szerinti intézkedéseket arra, hogy az ifjúság megutálja a szellemi moslékot nyújtó szennylapokat. Vétkes mulasztást követ minden katholikus, ha egyetlen adandó alkalmat is elmulaszt, amelyben hasznára tudna lenni a jó ügynek. Katholikus hivatalföknek, gyárosoknak, kereskedőknek, iparosoknak és általában véve minden munkaadónak kötelessége volna kitiltani a vérgöztöl párolgó, az erkölcstelenségtől bűzös krajcáros lapokat, mert hiszen ezek csak sikkasztásra, házasságtörésre, kötelességtagadásra, az igazságszolgáltatás és tekintély kigúnyolására tanitanak ! Avagy sehogy sem látják meg, hogy a hivatalnok miként lelkesedik Kecskemétiért, ki a szenzációhajhászok örült fantáziájával kidolgozott tervek szerint bravúrosan bujkál a rendőrség elöl ? Nem látják meg a bün dicsőítésének hatását és a tekintély kifigurázását? És a többiek, akiknek alatta sokan vannak, nem látják, hogy az a krajcáros édes méreg mint öl minden betűjével ? A képeitől a titkos betegségekre és nemi életre csiklandozó hirdetéséig minden sora megannyi jóindulat halálát jelenti az olvasóra, és ezt nem látják azok az urak? Igen, látják; kell, hogy lássák, de nem veszik észre, mert a kényelem a jó katholikusokban is megvan, pedig hát ha a kényelem túlságba megy, akkor az már: jóravaló restség. És mit szóljunk azokról a fő urakról, kiknek »katholicizmusa« a legjobban áll, mert tűzmentes és meg nem fúrható acél szekrényekben állítják élre ^az ö »ügyöket«? Tisztelet és érdem a kivételeknek, de a legtöbbje semmit, és egy kis része pedig És mikor a siró hegedűszót behozta a tolvaj szellő az ablakon át a szomszédból, és ők önkénytelenül suttogták a nótát : »Gondolsz-e rám a távolban néha néha szép kedvesem«, a lánynak arca oda borult annak a szőke férfiúnak a vállára és engedte, hogy néma ajkáról lecsókolja az igézetet. Álomként vonult el ez a kép a lány előtt; látta azt a szőke fiút ismét, látta amint jött a házukba, mint egy futó felhő, látta, hogy elment mint vihar, amely széttépett-lesújtott mindent, ami hit, ami remény volt az ő ártatlan lelke mélyében. .... Hogy igérte, hogy esküdte, hogy lecsókolja mindazt a keserűséget, amit árvasága festett halavány arcára, hogy soha nem bánja meg igéretét, és ki tudja, mi mindent mondott még, amivel aztán egészen rabjává tette azt a gyötrött leányszivet. Tegnap volt az is, hogy mikor a lány azt mondta: »Magának a lopott csók nem hagy nyomot az arcán; magának ez a szerelem csak olyan játék lesz, mint volt a többi; talál maga ezer mást, akit szabad szeretni, aki szebb is, jobb is nálamnál, hagyjon engem tovább is járni a kötelesség szabta utamon!« — akkor érezte az első férfikönnyet a kezén és akkor fogta először két kezébe azt a szőke fejet, és az a hosszú, mély tekintet azokban a nyugodt szemekben — az volt a felelet a lány utolsó védekezésére. Térdenállva, fejét a lány ölébe hajtva könyörgött, hogy ne feledje őtet el, mert hogy el kell mennie, engedje meg, hogy levélben öntse csak nagyon keveset tett. Kevesen látják be, hogy az imádkozás tettek nélkül, és a parlamenti erőlködés pénzbe kerülő propaganda nélkül : keveset ér. Legtöbbje a mi jó nagy urainknak a nyugalmat óhajtja. Nyugalom ! Ez a jelszó s ök nyugalmat szeretnek az egyházban, nyugalmat a politikában, és legfökép pedig feltétlen nyugalmat a Wertheim-szekrényben. Hát még milyen színtelen világ az, melyben csak a hiúság megvilágítására szánt aranyak fénye révedez ; hol az eszmék tüzét, az elvek lángolását nyomdafestékszórással öntik le a pumpoló, élelmes érdekvállalatok ? Nem uraim ! Ez igy nem mehet tovább! Tenni kell most és nem sóhajtozni! Egyháziak és világiak, kik erre a munkára vannak teremtve, álljanak mellénk. Ugy még megmenthetjük a sülyedö hajót. Tessék! Fogjunk rögtön a munkához ; rögtön, de gyorsan ! — söt azok a jó katholikus főurak is nyúljanak egy kicsit: a Wertheim-szekrénybe! És csak azok a bizonyos érdekek és vállalatok ne nyúlkáljanak sehová. Csak ezek húzzák vissza a tenyerüket, mert most: egyetlen jó katholikus sem ér rá velük törődni s a pénzre is égető szükség van. Még egyszer! Szívleljük meg az »Uj Lap« ügyét! — mentsük meg a magyar nép krajcáros lapját nem 10 krajcáros közadakozással, hanem közmunkával és áldozatkészséggel.* Ránk pedig senki se haragudjon azért, hogy mélyen ütöttük tollúnkat a fekete kalamusba. Ezt igy kellett, mert nincs az a tinta-tenger, mely sötétebb és mélyebb gyászt jelentene, mint az a fekete lobogó, melyet a magyar katholicizmus elgyengült ügyszeretete készül kitűzni az »Uj Lap« nyomdája fölé. Ez a gyászlobogó volna a mi tehetetlenségünk szomorú jelvénye, melyet rikácsoló örömmel táncolna körül a kazár sajtó és kéjes gyönyörűséggel mázolná be irószerszámával: a pocsolyába mártott seprűvel. — Ausztriában egy közös »centrum«-párt szervezésén gondolkoznak a keresztény szellemű pártok vezetői. Látják, hogy szétszórtan, egymástól különállóan működve nem sok eredményt mutathatnak föl a politikai téren; sőt nem egyszer egymás ellen is harcolnak, ami a liberális elemeknek tiszta nyereség. Ezekért dr. Ebenboch, a kipróbált konzervativ államférfiú felújította a régtől élő óhajt, hogy a konzervatívok és a keresztény szocialisták ki lelke forró szeretetét, rajongását, hogy leírhassa, mint eped, érte . . . És mikor erre is azt mondta a halvány lány, hogy ne tegye őt ki leveleivel az emberek kíváncsi találgatásának, ne tegye ezzel még nagyobb pokollá igy is alig elviselhető életét, -*- a férfi ajka szenvedélyesen fogadta, hogy soha sem nyilik meg az ő úgy is csukott szája még egy meggondolatlan szó vagy mosolyra sem, amely árulója lenne az ő édes titkuknak, nem tudja meg azt addig senki, amig oltár elé nem viszi. Aztán elment. Utolsó pillantásában ott égett még a szerelem tüze, és mikor becsukódott utána a kis léces ajtó, a lány oda támaszkodott a sűrű folyondár lombja közé, hogy ne lássa még a haldokló nap se bánatát. Éjszaka hiába szorította két kezét szemére, hiába suttogta el a szokott imát ezerszer, az álom csak kerülte azt a kis fehér szobát és azon az éjszakán ébren álmodta a szegény kis lány a tündérmesék legszebbjét, újból érezte kezén a csók forróságát, újból hallotta nevét mondani elcsukló hangon. Most? Most ismét itt ül, ahol tegnap ketten ültek — és hát mi is változott azóta? Ugyanaz a napsugár lopódzik be a függönyön, ugyanaz a hegedűszó hallatszik be a szomszédból és csak azt a nótát hozza a szellő, hogy »gondolsz-e rám a távolban« . . . Minek most ezt hallani, minek ma látni azt a szőke kísértetet, érezni a csókot, a könnyet ?