ESZTERGOM IX. évfolyam 1904

1904-09-04 / 36. szám

még az ősök nevével áztatott anyaföldet is elbitangolják. Trónokat ingatnak és koronákat tördelnek össze. De hát igy nevelte őket a felekezetnélküli iskola! Küzdjünk tehát felekezeti iskoláinkért nemes kitartással és megalkuvást nem ismerő határozottsággal! Nemzeti nagylétünk s igaz boldogulásunk védbástyái ezek, melyek ha megdőlnek, vesztett csatánk lesz az egész vonalon. De a lelkesedés magában véve nem elég! Áldozatot is követel a nevelés ügye úgy a püspöki kartól, mint a hitközségektől! Ezektől anynyit, amennyi szükséges a tanitónak oly megélhetést biztositani, hogy magasztos hivatását ne csak szükségszerűen és gépiesen, hanem a katholikus öntudatból eredő lelkesedéssel is teljesítse. A püspöki kartól pedig főkép preparandiáink fejlesztését várjuk. Mert amig a tanitó az egyház hü fia, a gyermekek nevelése is biztositva van. De ha a tanitó sem' becsüli a feszületet s megveti mindazt, ami azzal összefügg, — neveltjei is hasongondolkodásuak lesznek. Az a fontos hivatás, mely a tanítóra vár, magában véve is alkalmas a legmesszebb menő áldozatkészséget kierőszakolni. Hiszen a tanitó összeköttetésben áll az egész emberiséggel. A szülő reá bizza legféltettebb kincsét, gyermekét, a jövő embereit, a haza leendő polgárait. Szülő, haza, egyház egyaránt sokat vár tőle: vallásos embereket, derék polgárokat! Ötöle várja az ország feje a társadalmi bajok, anarchisztikus nyavalyák orvoslását, a moralista az erkölcsök javulását, a sociologus az egész társadalomnak ker. szellemben történendő átalakulását, mindenki egy jobb, egy szebb, egy boldogabb kor elövarázslását. Ki ne látná be ezek nyomán a tanítóképzés fölöttébb fontos voltát? Nagy célok — nagy áldozatokat is követelnek! Mi pedig imádkozzunk, hogy a Szentlélek ereje szálljon mindazokra, kik a népnevelés rögös porondján Krisztus szellemében egy szebb jövőért küzdenek! Dr. Talabér. •— Sommás eljárásban óhajtana a »Magyar Aham« velünk elbánni. 1. Azt mondja, hogy mi őt bele akarjuk kényszeríteni a néppárt keretébe, holott épen a hogy szeretem ! — De uralkodva magamon, mulattam a többiekkel. Ma már nem bírtam tovább; fojtott a főváros fülledt levegője, el kellett utaznom. — A tenger hüs szellője, Velence titokzatos látványossága talán elűzik sötét gondolataimat. Csak ne lássam Gábort, ne halljak róla, akkor nyugodtabb vagyok . . . Soká tűnődött magában Jolán. Elmerülve keserű gondolataiban, nem hallotta a feléje közeledő lépteket. Egy sápadt, vézna fiatal hölgy sétált arra vőlegénye karjába fűzve kezét. Halkan, kedvesen csevegett hozzá ; a férfi látszólag hallgatta szavait — szemével azonban már hosszabb idő óta figyelemmel kisérte — Jolánt. — Ez Ó, mormogta magába. — Ki ? Talán ismered Gábor ezt a hölgyet ? — Nem csalódom, ez Kún Jolán, az ezredesem leánya, a szigetről ismerem, együtt teniszeztünk. — Jöjj, menjünk hozzá, ismertess meg véle. Nekem szimpatikus lánynak tűnik Jolán. Fázol Gábor ? A karod mintha remegne ? Jolán is figyelmes lett a hangos beszédre — hátra nézett és maga előtt látta Irányi Gábor honvéd főhadnagyot. Halkan fölkiáltott meglepetésében. — Ah ! Irányi! — Bocsásson meg, hogy magányában zavarjuk. — Menyasszonyom, Elvira óhaja volt, hogy Önnek bemutassam. néppárt alakulása napján sem reflektált a »Magyar Állam« közreműködésére. Válaszunk erre: a »M. Á.« szerkesztője a néppárt alakulásakor 48-as függetlenségi érzelmeiről volt ismeretes. — A néppárt szervezői abból az elvből indultak ki, hogy egy politikai párt tagjaínak ily lényeges kérdésben egy nézeten kell lenniök; s mivel az ország keresztény restaurációját fontosabbnak tartották a meglevő 67-es alap támadásánál, azt mondották ki, hogy ők a 67-es alapon álló keresztényeket szervezik az uj pártban. Ezzel hallgatagon azt célozták, hogy a 48-as keresztények szervezkedjenek politikailag külön pártban. Ennek a pártnak közlönyéül vártuk a »Magyar Állam«-ot. Biztos egység lehetett volna e két párt között a keresztény elvek védelmében. Beszéljen a M. Á. világosan : nevezze magát a függetlenségi érzelmű keresztények lapjának, de ne beszéljen pártokon kivül vagy felül álló álláspontról. 2. Azt mondja továbbá erős szemrevetéskép a M. Á., hogy a »néppárt sohasem vallotta magát kath. pártnak, sőt az ily elnevezés ellen tiltakozott.« Válaszunk erre: a néppárt valóban sohasem vallotta magát »katholikus« pártnak, sőt az ily elnevezés ellen folyton tiltakozik. A néppárt a keresztény világnézlet visszaállítására törekszik az ország kormányzását illetőleg és ebben a munkában minden keresztény gondolkodású polgár részt vehet felekezeti különbség nélkül. - Egészen igy van ez a németországi centrumnál is. 3. Azt mondja azután a M. A., hogy sem egyes püspökök, sem a püspöki kar hivatalos nyilatkozattal nem kötelezte a katholikusokat a néppárt támogatására. Válaszunk erre: kicsinyes értelmetlenség az efféle beszéd. A püspöki kar politikai párt-vezér nem lehet, mert az ő feladata a katholikus hitigazságok sértetlen fentartása és hirdetése mindenkivel szemben. Ezért a napi politika folyton változó hullámaiba nem merülhet, hanem ez az ország polgárainak a dolga, kiknek az alkotmány teljes jogot ád a népek földi jólétéről hathatósan tanácskozni. Szűnjék meg tehát a M. Á. folyton emlegetni a püspöki kart, midőn a napi politikáról van szó. 4. Mond továbbá a M. Á. ilyeneket: »fogja — Igen Jolán, te nékem nagyon megtetszettél. Nem is tudod, hogy már mióta figyelünk. De ne haragudj ezért. — Örülük, hogy megismerlek Elvira, —• mondotta a lány erősebb hangon a rendesnél, kezét nyújtva Elvirának, ezután a tisztnek. — Te magadban vagy ? — Édes anyám nem érdeklődik ugy a csillagok és tenger iránt mint én, ő már bizonyára alszik. A főhadnagyhoz nem tudott szólni meglepetésében. Irányi is zavart volt. De végre megszólalt. — Mily véletlen, hogy ezen a hajón találkozunk. — Ezt nem hittem volna — válaszolt a leány kissé érdesen. Hangjából kiérzett a kellemetlen meglepetés. Irányi észrevette és észrevétlenül távozott. — Ti Velencébe utaztok ? kérdé Elvira. — Igen. És ti ? — Mi a Lidora megyünk egy-két hétre. Tudod Édesem, én vérszegény vagyok és csak az eljegyzést vártuk be. Ugy örülök, hogy ismered a vőlegényemet. Szimpatikus ember ugye ? Tetszik neked is, Jolán ? — Irányi derék ember és te, te boldog lész ! — Miért mondod oly nyomatékkal a te \ szót? — Mond Jolánkám, ha teszem azt téged kért volna meg, tudnád szeretni ? kérdezte ártatlan naiv hangon Elvira, nagyot kacagva bohókás ötletén. — Különös kérdéseid vannak. Most azonban te mond meg, mit tennél, ha Irányi más meg a kantár szárát«, »hazug alapra épített vádaskodas«, »pánszlávizmussal való kacérkodás* stb. Válaszunk erre: őszintén sajnálkozunk a M. Á. felelős szerkesztőjén, ki ismeretes elegáns gondolkozású és előkelő ízlésű úr és kénytelen ily köpködő stílusú közleményeknek lapjában helyet adni. Sok a hiba. Hogyne volna! Nagyon sok a hiba. A gazdag azon töri a fejét, hogy mit egyék ; ezen töri fejét a szegény is. Tehát a gazdag sem boldog, a szegény sem az. Szóval: —• Nem boldog a magyar! A megélhetés nehéz, a pénz kevés (vagy^ legalábbis: nem elég), az igény pedig — tenger sok. Az ősi birtokok lassacskán elpusztulnak. Ma egy, holnap más parcella kerül dobra és zsidó kézre, s a régi párducos és kacagányos nemesség régi dicsőségének morzsáin s egykor dus javainak hulladékain élősködik. Sok a hiba 1 Az elszegényedés még hagyján. De oktalan gőg szállt a szivekbe, s az emberek osztályozzák egymást: nem az igazi érdem, nem a lelki tehetségek, hanem a pénz, állás, vagy a születés szerint. Különösen a pénz szerint. A harmincnyolc birkáju ember készséges udvariassággal nyit utat a harminckilenc birkás kollégája előtt: lévén a * birka — érdem. Rengeteg társadalmi nyavalya továbbá, hogy a magasabb körök miazmás és baktériumos levegője után esztelenül sóvárgunk, kopott kabátunk belső zsebében hordozzuk a nemesi oklevelünket, éppen a folt mellé biggyesztjük koronás vagy koronátlan, arany vagy ezüst érdemkeresztünket, s hogy drasztikus legyek, majd megveszünk egy rongyos — ipszílonért. Még az is, aki csak híréből ismeri a nemességet —- mint katona a kávét —• rongyos zsebbelije csücskébe kivarrat, ha többet nem, egy ötágú koronát. Hát ez igen nagy baj! Ne csodáljuk aztán, ha az ilyen kapaszkodó ember röstelkedve fog kezet egy jóravaló iparossal, vagy bármely polgári származású emberrel. Hiába! az üres búzakalász csak nem akar lefelé konyulni. Fölfelé hajlongani: igen. Még akkor is, leányt választott volna nejéül? — Jolán erősen a szemébe nézve Elvirának, leste ajkáról a szót. — Meghalnék 1 — Ez frázis, csak a színpadon használják. — Oh, nem Jolán, az orvosok mondották, nagyfokú vérszegénységem miatt a szivem is igen meggyengült, rendetlenül működik és csak egy nagyobb izgalom elég, hogy ... — Pedig ez a sziv kimondhatatlanul szereti Gábort, nem, nem is tudok arra gondolni. Nézd, már is hogy dobog. Remegő kézzel vonta szivéhez Jolán fejét, ki valósággal megijedt Elvira szive erős dobogásától. — Ne beszéljünk erről Elvira, felizgatod magad. Te is édes anyáddal utazol ? — Igen. Gábor csak elkísér bennünket, két nap múlva visszautazik. Akkor én nagyon szomorú leszek. Csak az vigasztal, hogy nem tart már soká, őszkor egymáséi leszünk. — Jolán, te is fázol ? — Igen, le is megyek anyámhoz. — Együtt mehetünk. Ott jön Gábor, elkísér bennünket. — Nem, Elvira, én sietek. Égett már alatta a padló; azt hitte megőrül. Az ő szive is dobogott, szenvedett és fájdalmát csak jó modora alá rejtve tudta titkolni. Egész éjjel nem jött álom égő szemére, nézte kis kerek ablakán át a fel-fel locscsanó hullámokat. Oh ha sejtette volna, hogy találkozik Gáborral, mikor előle menekül — nem utazott volna Velencébe. Majd Elvirára gondolva, gúnyosan mosolygott. De, hogy is szeretheti ezt a beteg