ESZTERGOM VIII. évfolyam 1903

1903-03-29 / 13. szám

nép, és erről a népről nem gondoskodtak. A hiba az uraké, az intelligens osztályoké, mert náluk van a hatalom és a hivatalok. Mit jelent ez a cim: »intelligencia« ? Az intelligenciának a fej szerepét kellene viselnie a társadalomban, de nemcsak a cilindert hordozó fejét, hanem az egész testről gondoskodó, jóakaró fejnek a szerepét. A hatalom, a hivatal nemcsak az »urakert«, a fejért van, hanem az egész nagy államtestért. Mennyit tehetne minden »ur« a maga hivatalában, a a maga hivatalos hatalmával a népért, ha akarna. Mennyi sok seb meggyógyulna egyszerre, a melytől most az egész államtest vérzik. Jó volna, ha minden »ur« egyszer napjában meggondolná, hogy mi nemcsak magunkért, hanem, főkép ha hivatalos hatalom van a kezünkben, a népért vagyunk. „Lagymatag, paklizó politika." (***) A hires szolnoki főispán, kinek bukása fölött érzett örömmámorban az emberek Szolnokon ünnepélyes »Te Deum«-ot tartottak a templomokban, nyilatkozik s megindokolja, hogy a szabottelvű klubból miért vedlett pártonkívüli hernyóvá. Az indokolás kemény és érdekes. Azt mondja: »A szabadelvű pártból nem azért léptem ki, mert im most a politikai tevékenység terére lépni óhajtanék, hanem kiléptem azért, mert Széli Kálmán lagymatag és paklizó politikáját károsnak tartom, következményeiben ugy a nemzet, mint a korona érdekeire veszélyesnek s igy önérzetem nem engedné nekem, hogy a politikától teljes elvonultságom mellett is a Széli Kálmán vezetése alatt álló szabadelvű pártnak tagja maradjak. « No lám s ezek után még mindig dicséneket zengnek a nagynevű politikusok a szabadelvű párt példátlan egysége, Összhangzó politikája felett. Nem tudja az ember, mosolyogjon-e vagy boszankodjék a nagyhangú állitások fölött, mert maga előtt mindenki épen eme kirohanás szavaiból is kettőt következtet. Vagy azt, hogy bűzlik valami Dániában, vagy azt tényleg, hogy nem jól fekszik a kormány szürkéje. Az utleirásokból ugyanis azt a tanúságot merítheti az ember, hogy a sülyedő hajóból legszorúzni. E nagyság meg épen megfelelhetett céljának. A tövisek hosszúságát illetőleg már mint szemtanú nyilatkozhatom, mert két helyen volt szerencsém láthatni az eredeti töviskorona töredékeit és pedig két szálat Rómában a Jeruzsálemről nevezett főtemplomban, és 2—3 tövist Franciaország Toulouse városának sz. Szeverin pompás templomában. A látott eredeti tövisek hossza, ha szemmértékem nem csal, 4 cmeter s ezek laposak és világos barnák. Miféle cserjéről vagy fáról szedhették az Ur Jézus kinzói e töviseket, biztosan megállapítani a tudósok nem tudták. Az egyik, ki az Ur Jézus kinzóeszközeit ott a helyszínén alapos tanulmány tárgyává tette s kitől tárgyamhoz egykét adatot átvettem, egy Licium spinosum, tövises licium fáról eredetezi, melyet az arabok Schau kunnak neveznek. — Egy másik pedig sz. földön való vándorlásában Jericho felé vezető úton egy hegyi patak hosszában látott tövises cserjét, mely elkorcsosodása annak szittim fának, melyből egykor a frigyszekrény készült s melynek az a sajátsága, hogy a szu nem bántja. S ezen tudós azt állítja, hogy a sz. földön való jártában más nemű tövises növényt egyáltalában nem is látott. — Vannak végre, kik Nabka nevű cserjéből származtatják. Egyébiránt minket annyira a tövis anyaga nem is érdekel, mint inkább megtudni azt, hogy mikép őrizte meg a hivek kegyelete e sz. töviseket kétezred éven át. általános a vélemény, hogy az Ur Jézust a töviskoronával fején feszitették meg. Miután az először a patkányok menekülnek: de azt is merítheti, hogy fogók vannak a hajón szerte rakva, mely miatt a patkányok a látóhatár körvonalain kivül keresnek boldogulhatást; azt is jelenti, hogy magukba szedték már a vesztüket okozó patkánymérget és mert nagy a hőség, belülről az élet tengerébe ugrálnak hütőzködni. — Bármint álljon is a dolog, az utasok és a hajó személyzete mindég figyelemre szokta méltatni e jelenséget. Gondosan kutat mindenki az inditó ok után. Mi ugy találjuk, hogy a szabadelvű klubb szelleme átalakuló félben van. Mily irányban? Titok. —- S éppen ez aggasztja a hazája jövője iránt érzékkel biró egyéneket. Bizonytalanság minden felé; csak abban vagyunk bizonyosak, hogy a katholikusok és intézményeik iránt fenekedik mindenki, hogy a lagymatag katholikusok még ma is paklizó politikát űznek, hogy még mindig erőtlen sorainkban a katholikus öntudat, hogy katholikus intelligentiánk, mintha szinvaksággal volna megverve, még mindig kacérkodik a liberalizmussal; hogy még mindig veri Isten a magyart, hogy az soha össze nem tart. Mily másképpen volna minden, ha sorainkban is találkoznának többen, mint amennyi előtt tisztelettel kalapot emelünk, kik ország-világ előtt hirdetnék katholikus voltukat éppen ugy, mint a levitézlett szolnoki főispán hirdeti liberális voltát. Csak az a szánalmas a dologban, hogy a vitéz uraság szintén katholikus; ki annak idejében tisztelgései alkalmával és egyébkor is büszkén vallotta magát a kath. Egyház gyermekének, de elveivel már réges-régen ellene fordult. Fájdalom, nincs egyedül az országban ; hitsorsosaínak száma nagy. Sorainkban is találhatók. Ezek a műkatholikusok, kik szívesen letörülnék magukról a keresztvizet, ha lehetne; kik örömest lennének akár zsidók is, csak ne szégyeneinek magukat. Mi ezt álszeméremnek tartjuk, mert erkölcsileg kisebb rosz, dacára annak, hogy fából vaskarika, ha valaki keresztényből zsidóvá lesz, mint az, mikor valaki büszkén hivatkozik katholikus voltára és szívvel-lélekkel tolja a zsidók szekerét. Eme elvünk vezet, mikor kimondjuk, hogy Almássy Géza mosakodását idők jelének tartjuk bár, de férfiasnak is minősítjük, habár a lagyakkori szokás szerint a kinzóeszközöket magán a vesztőhelyen ásták el, igen valószínű, hogy midőn a negyedik század elején Sz. Ilona császárné azokat fölfödözte, azok közt volt a töviskorona is. De mig az egykorú írók a fölfödözött tárgyak között a keresztet, a lándzsát, a szegeket s a feliratot megemlítik, a töviskoronáról mélyen hallgatnak. Az én kutatásaim eredménye csak az, hogy sz. Arnulf 637-ben Jeruzsálemben saját szemeivel látta a tövis koronát. Az aacheni levéltár ősrégi okmányai pedig bizonyítják, hogy N. Károly Konstantinápolyból hozott Aachenbe ereklyét belőle. — A keresztes hadak idején pedig 1204-ben Balduin a tövis korona java részét Konstantinápolyban Bukaleon-féle palotában találta. 1239-ben azt már sz. Lajos francia király birtokában találjuk, ki azt a velenceiektől roppant összeg pénzen szerezte meg. Nagy fényt vet az akkori francia udvar és a hivek vallásos érzületére azon nagy tisztelet, melylyel a tövis koronát fogadták. Amint az az ország határait átlépte, nagy pompával sietett a király, a király édes anyja és neje, a főhercegek, az ország nagyjai, a főpapok s nagy népsokaság eléje. Az aranyba foglalt és egy ezüst szekrényben elhelyezett koronának vitelét maga a király vállalta magára, ki hódolatának még az által is akarta jelét adni, hogy vezeklő ruhába öltözött, föveget, sőt még a lábbelijét is levetette. Az ereklye láttára ellágyult minden szív és zokogásba tört ki a sokaság, mintha csak a. töviseket magán az édes Üdvözítő mélyen megsebzett homlokán szemlélte volna. Nagy ünnepségek közt a párisi várkápolnában helyezték el . . . 1794-ben $ matag és paklizó politika szolgálatában annak idejében ő is erősen kitartott s még ma is kitartott volna, ha a hires jászberényi követválasztás a főispáni székből ki nem buktatja. Nem ártana tehát egy kissé több szerénység, mert az emberek nem mindig Ítélik javunkra a játszmát azért, mert játék közben erősen ki mertük vágni a skizt. Közigazgatásunkról, kapcsolatban az „Egyszerűsítés" tárgyában kiboesájtott törvénnyel és ügyviteli szabályokkal. III. Az árvaszéki (gyámügyi) szabályzatok még később jelentek meg s a pénzkezelési utasítás épen karácsonykor, talán azért, mert tudtul adván a főszolgabíróknak, hogy majd később fog megjelenni az új utasítás, marad minden a régiben, vagyis ajándékul tudatja, hogy vezesse a főszolgabiró továbbra is a közigazgatási és kihágási 18 naplót és számítson arra, hogy a legjobban megrágott, mert legkésőbb megjelenő szabályzat a kivihetetlen cheque rendszert lépteti életbe s valószínűleg egyszerűsít azzal, hogy a 18 naplót 25-re egészíti ki; de kimondja — talán ez is ajándék ? — ezen utasítás, hogy az általános naplóba nem kell ezután a kihágási 'pénzeket bevezetni, hanem közvetlenül ő vezesse be a hétrendbeli nyilvántartásba és ugyanannyi pénznaplóba a pénzek beérkezését. A rendeletek elkésve megjelenését csak azért kellett felhozni, hogy megvilágítva legyen az új szülöttek életbe vezetésének elkésett, helytelen és hiányos volta, az egyes szabályzatokra külön-külön kiterjeszkedve azonban, a bírálat következő : 1. A szabályzatok legfontosabbja az, mely kimondja a megyei pénztárak és számvevőségek államosítását; hisz az igaz, hogy a vármegyék állami dotációból tartják fenn magukat és az adóhivataltól kapták havonta a részleteket; a tisztviselők fizetése is csak innen cseppen, de absolute indokolatlan elvenni a gyámoltak vagyonának kezelését, teljesen értelmetlen a vármegyei pótadókból befolyt jövedelmeknek, a meglevő alapoknak és törzsvagyonnak őrzését, bevételezését, kiadmányozását állampénztárakra ruházni, akkor, midőn a törvényhatóságok autonom jogkörének csorbítása mellett, csakis az érintkezés indirect módjának behozatalát s a hosszadalmasságot idézi elő s midőn a pénzek és értékek megőrzésére nézve a törvény nagyobb biztosítékot az eddiginél nem nyújt — mert sikkasztások még az állampénztáraknál is csak fordulnak elő. Megköti az utalványozásban az arra jogosult első tisztviselőt és elvonja a vármegyéa forradalom pusztításai elől elrejtették azt S. Denis könyvtárában s végre 1806-ban véglegesen a párizsi Notredame templomában helyezték el, hol az most is látható. Természetes, hogy sok koronás fő, püspök s más kiválóbb buzgó hivő iparkodott magának egy parányi ereklyét megszerezni a koronából s igy történt, hogy a bécsi udvari kápolna, Velence, Bologna, Köln s több nevezetesebb templom is tudja azt felmutatni Rómán és Toulouson kivül. Mindenütt ma is rendkívüli tiszteletnek a tárgya, boldog aki láthatja, amin mi legkevésbé sem tudunk csodálkozni. Azt a tömör nádat pedig, mely az Ur Jézus sz. kezében gúnyjogarul szolgált, s melylyel szörnyeteg bakói a töviseket sz. fejébe verték, 1453-ig Konstantinápolyban tisztelték, ma pedig töredékeiből találunk Rómában s Aachenben is. Valamit a szegekről. Itt van szerencsém bemutatni azon szegek hű hasonmását, utánzatát, melylyel az Ur Jézus szentséges tagjait keresztül feszitették. Súlyra, alakra nézve teljesen egyez e szeg, és a római eredetihez van érintve, miről a róla lefüggő pecsét s a kezemnél levő okmány tanúskodik. Nagy Konstantin idejében élt egyházi irók, pl. Özséb és sz. Jeromos egyházatya tanúsága szerint (ki csak ötven évvel később élt) a szegeket a többi kinzó eszközzel egyidőben födözték fel. -— Sz. Ilona a talált négy szög közül egyet állítólag a tengerbe dobott, a többi hármat pedig fiának, Nagy Konstantinnak adta át. Nagy sz. Gergely, ki Konstantinápolyban követ volt, sok ereklyét szerzett itt Róma szá-