ESZTERGOM VIII. évfolyam 1903

1903-12-13 / 50. szám

VIII. évfolyam. Esztergom, 1903. december 13. 50. s2ám. ESZTERGOM POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Előfizetési árak: Egész évre 10 kor., fél évre 5 kor. Egyes szám ára 16 fillér. Laptulajdonos és kiadó: Dr. PROHÁSZKA OTTOKÁR. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Papnövelde, hová az előfizetések, kéziratok és hirdetések küldendők. Hirdetési árak: Egy háromhasábos petitsor ára 16 fillér. Többszöri közlésnél árkedvezmény. Mi buktathatja meg Tiszát? Esztergom, december 12. Ausztriában katonáék, itthon a »Magyar Szó.(( Ezt a rövid feleletet adta egy igen jeles, magyar politikus. Katonáék föltétlenül s mindenesetre megbuktathatják Tiszát s bárkit, bárhogy is hívják s bármit is birjon s Ígérjen és tegyen; mert itt a suprema lex a miles; legfőbb törvény, hogy legyen katona. Nagy lendületű politikáról nincs szó; arról nálunk egyáltalában ritkán van szó; s ha.szó van róla, akkor ugyancsak kurtán végeznek vele. Mi is lehetne nagylendületü politika ez idő szerint más, mint a nemzetgazdasági fejlődés programmja, mely alapját veti meg az igazi nemzetállamnak, sokkal jobban s alaposabban, mint a nyelv-kérdés s a magyar vezényszó. De ez minálunk még mindig a jövő zenéje s ha hallatszik is itt-ott egy-egy kedvesebb, összhangzóbb akkord, mely a jövőnek ezt a zenéjét eszünkbe hozná, az csakhamar elhangzik ; elnyeli azt a hozzánemértés ijesztő csendje, vagy az utcára vitt nemzetieskedésnek lármája. Hogy katonáék meg fogják-e buktatni Tiszát vagy nem, azt még mindig nem tudjuk. Tény, hogy Tisza még nem ül biztosan a miniszteri székben; széke inog; de nem a talaj reng alatta, hanem felülről nyúlkálnak aranypléhes és sujtásos ujjú karok feléje s rázzák s úgy tesznek, mintha ki akarnák dönteni. A talaj, melyen a miniszteri szék áll, a parlament volna ; no de a miniszterek megdöntésére alkalmas földrengést elö nem idézhet; nincs hatalma rá. Csak egy esetben hatalmas, ha obstruál ; egy esetben esik latba szava, ha ordít s nem beszél, — ha rendetlenkedik s nem dolgozik. Akkor elsöpör Tiszát, Héderváryt, Lukácsot és bárkit; különben jámborul kibeszélheti magát, vagy ha ugy tetszik, lelkesülést görcsökbe eshetik, de a tettekkel való ténykedést mások végzik el helyette. A parlament nem buktatja meg Tiszát. Tisza tudja az ellenzéket leszerelni, aszerint amint, — tudja ártalmatlanná tenni, Kossuthékat az ö módjuk szerint, a többieket más mód szerint. A kormányoknak e részben két mód áll rendelkezésükre; az egyik mód a polgárosodott nyugatnak, a másik a barbárabb keletnek módja. Nyugaton az ellenzékeket koncessiókkal szokták leszerelni. Kielégítésben részesitik az érdekcsoportokat, ha nem véglegesben, hát ideiglenesben. Nem mintha megvennék pénzen őket; az a korrupciónak túlbrutális módja volna. Van az elbánásnak finomabb módja is s ez az, hogy politikai és gazdasági engedélyekkel biztosítják az érdekcsoportoknak pozícióját s ezzel elhallgattatják őket legalább egyidöre. Így győz a hatalom s gyöngül az ellenzék; fejlődése megakasztatik s támadásának éle letörik. Tisza István van oly nem-radikális politikus, hogy ezt a finom, civilizált módját az ellenzék skartba-tételének jól ismerje s a helyzet szükségletének sugalatai szerint használja. Édes apjának a fia,' s mint ilyen tud koncessiókkal dolgozni, s ránk e részben s tanácsainkra aligha fog szorulni. Van az ellenzék-letörésnek azután más, mondjuk keleti, barbár módja s ezt a hajlithatlan disszenterekkel és non-konformistákkal szemben szokás igénybe venni, mely abban áll, hogy meg kell törni azt, ami hajolni nem akar vagy az olasz közmondás szerint »forza ci vuole, dove Tarte non giunge«, erőszak kell oda, ahol a művészet magában nem boldogul. A művészet alatt a simogatást, a paktálást, az egyezkedést értjük a hatalomnak s a bhialásnak kis és nagy koncai fölött; az erőszaktól pedig főleg az alkotmányos képviselő-választásnak alkotmányos s hagyományos intézésében félünk. Ez volna a barbár, s keleti módja az ellenzék leszerelésének. A müveit nyugaton ezt a módot érvényesíteni nem lehet; de nálunk még lehet. Ahol a müveit osztályok a népnek elenyésző részét alkotják, — ahol városok, melyekben független s nem hivatalnok-polgárság lakik, alig vannak, ott lehet a leszerelésnek keleti módját is igénybe venni. Hozzájárul, hogy ennek a mi müveit, kis intelligenciánknak nagy része is még mindig a magyar gentrynek hagyományaiban él, mely az erőszakhoz, a hatalmi intézkedésekkel való kormányzáshoz szokott. Az erőszak alkalmazása a legkönnyebb kormányzási mód, mert egy jeles német politikus szavai szerint »ostromállapotokkal minden szamár elkormányozhaU ; csakhogy ez a dicsőség nem sokáig tart. Isten óvja meg hazánkat s fejlődésünknek biztatóbb kilátásait BánfTv-féle választáAZ „ESZTERGOM" TÁRCÁJA. Én, Te, 0. Fényes ruhában, csörtető karddal, Kocsin jön el hozzád a hadnagyod. Elhalmoz bókkal, virágcsokorral, S te kéjes gyönyörrel meghallgatod. Elmondja néked, hogy szeret téged, S hogy fordít rád sok ezernyi, gondot. S félig ébren, álmodozva nézed, A sima posztót, a sok szép gombot. .. Suttog meséket, tündéri szépet, S elragadja lelked egy szép hazába, Hol körüled fény és pompa éled Az ő bűbájos, varázs szavára. Hevülő hévvel megfogja kezed És lángoló arccal csókodra les. Álmodó szivvel észre sem veszed, Hogy az csak élvet, mámort keres. Kopott ruhában, remegő szivvel, És foltos cipőben, lopva járok, — Egy szál virággal, fukar beszéddel, — Én, fakó poéta, tehozzátok. Félve köszöntlek, hallkan beszélek, Hogy amit mondok, ne hallják mások, Ne tudja senki mily búval élek, S hogy dalaim méla sóhajtások . . . Arcom halvány, szemeim beestek, Oly ügyetlen minden mozdulatom, S szavaim bár vigak, keresettek, Nyomasztó bú ül a hangúlaton. De ha kegyes, szánó' mozdulattal Megsimogatod úgy lázas homlokom, Engem, látod, ez is megvigasztal . S boldogságod akk >r én álmodom . . . Övé az üdv, mert ruhája fényes, Mert csillog a gombja s nem jár gyalog Enyém az álom, mert én szegényes Gúnyában járok, s csak lelkem ragyog; Tiéd az üdvnek, csupán a lángja, A lidércfény, melyben sütkérezel, Ne számits másra, mint csalódásra, Amelyre egykor, majd te ébredéi. Lyza. Amor isten baklövése. — A mese vége. — A szerelmes nimfa valahol Italia mosolygó ege alatt ébredt fel olimpusi álmából. A forró vérű nép minden indulata, szenvedélye háborgott keblében, s valami megmagyarázhatatlan, titkos erő kergette, hogy keressen valakit. Valakit, aki neki van teremtve ; aki az ő egész lényének képmása ; a kinek szerelme betölti az ő egész szivét, s a kivel ő eléri azt a boldogságot, mely Ámor földi uralmát biztosítja. A múzsák és az Olimpus többi lakóinak csókjától megrészegülten, ideális lelkével megsejtette, hogy a földön bolyong még egy hozzá hasonló ember, ki egyetlen simítással száműzi homlokáról az élet csúnya gondredőit, ki egyetlen csókjával felszabadítja a nyugtalan vágy alól, mely szcirnyaló lelkét rabul ejtette. Szive telve volt az ábrándok szines meseképeivel, a boldogságot szomjúhozó láz fényes tüzet gyújtott szemeiben s az érzelmektől zakatoló keblét hívogatón, esdőn nyitotta meg mindenki előtt, akit a sors útjába terelt. Sokáig kereste már az igazit, és a nagy bolyongásban ábrándjait foszlányokká tépték az útszéli tövisek. A. valóság durva kézzel halomra döntötte pazar álmait, s úgy érezte magát, mint ki az élet Szaharáján jár, mely fölött csak a szerelem napja szórja sugárkévéit. Égette lábát a forró talaj, futnia kellett a sivatagban, irány nélkül járni az érzelmek hevétől felperzselt világban. Sehol egy kis oázis, sehol egy kis zöld a láthatáron, mely reményt, jótékony forrást nyitna meg szomjúságtól gyötört lelkének. De mikor a nap már könnyeit is kiszárította, s láztól égő ajkait egy utolsó sóhajra nyitotta, egy férfi került eléje. Férfi, aki más volt, mint a többi. Aki nem vágytól égő, hanem szelíden mosolygó kék szemmel nézett rá; aki nem szorította keblére, hanem remegő kézzel, a gyöngédség és szeretet finom tapintásával megsimogatta haját. A férfi nem volt fiatal, hanem öreg, a nő tehát lábaihoz ült. — Fáradt vagyok kissé, hagyj pihennem ... A férfi magához emelte a nőt és puha fészekbe vitte. — Igy! — itt megpihenhetsz. Az én házamban nyugtod van. Sorsomat tiédhez kötöm, mi együtt leszünk boldogok. A nő pedig nézte az öreg szeretettől ragyogó arcát, és susogva ismételte szavait, mikor az hitre tanította. Egy évig volt igy, azután a nő gondolkozni kezdett.