ESZTERGOM VIII. évfolyam 1903

1903-11-08 / 45. szám

elveinek fentartását. Igen, ha mi meghúzódunk, nem lépünk előtérbe, akkor elleneink semmit sem törődnek velünk. Azért ugyan jó volna például a katholikus lapokban • néha-néha publikálni a kaszinók lapjainak cimeit. Sokszor ellenvetik, hogy a katholikus lapok, pártlapok. Jó, de kérdem, melyik lap nem pártlap ? Erre kérem a feleletet. A másik eszköz a helyi katholikus sajtó. A helyi katholikus sajtót olvassák az intelligenciának tagjai is. Ettől még nem félnek, hogy a klerikális és ultramontán nevet megkapják. A helyi katholikus lapban szükséges most ütni a vasat. Megengedem, hogy ezzel nem valami sokat érünk el, de valamit csak mégis. Tagadhatlan, hogy a helyi katholikus lapok hiánya nagyon meglátszik a kis vidéki városokban, ahol az intelligenciának tudomása sincs a katholikus lapok létezéséről. E végből szükséges a vidéki sajtó kiterjeszkedése; kell, hogy a nagyobb városokban, ahol ezrekre megy a katholikusok száma, katholikus lapok keletkezzenek. A katholikus sajtót pártolni kell még az által is, ha kávéházakban, vendéglőkben, borbélyüzletekben azokat követeljük. Itt különösen az »Uj Lap«-ra gondolunk, mint a mely igen alkalmas ily helyiségekben a szocialisták ellensúlyozására. Az anyagi támogatáson kivül azonban még a szellemi támogatásra Is szükség van. Szükséges, hogy minél többen dolgozzanak a lapokba. Az volna bizonyára a legjobb, ha e célra hivatásos iróink volnának. De még nem jutottunk oda, hogy hirlapirókat egyetemen képeztessünk ki, mint ez legújabban Amerikában történik. Minden tollforgató embernek tehát erkölcsi kötelessége a lapoknak bizonyos anyaggal szolgálni. A vidéki papok és tanitók kell, hogy ne sajnáljanak néhány pillanatot, egy kis fáradságot bizonyos érdekes hirek megírására. Ezek közé tartoznak pld. egyesületek alakulása, szövetkezeti mozgalmak, ennek hatása, a városok és megyék gyűlései, azokon hozott szociális vagy fontosabb határozatok. Politikai ügyek, pártgyűlések, támadások az egyház ellen, iskola-ügyek stb. M inderre azonban az embereket szintén nevelni kell. Hasznos volna tehát, ha a sajtót jól ismerő egyének nyilvános előadásokat és buzdító útbaigazításokat tartanának erről. A Máriakongregációkat is fel lehetne már e célra használni, de különösen az egyetemen levőket. Ezekben nemcsak imádkozni kell megtanulni, hanem dolgozni is. Az egyházi méltóságok után kapott vagyonból néha lehetne juttatni valamit örökségkép a katholikus lapoknak is. Erre nálunk nem gondolnak eleddig, pedig azt hiszem, a katholikus lapok támogatása szintén »kegyeletes cél« lehetne az örökségeknél. tűrte maga körül, miattuk inkább összezördült jó barátaival is, mig ezek végre is belátván jó szándékát, elidegenedtek amazoktól s visszaédesedtek hozzá. Kedvelte a csendes mulatozást, tisztességes tréfát, vidám beszélgetést; örömest hallgatta a mesét, éneket és zenét, de táncolni nem szeretett, s amint maga megvallá Czuczornak, soha életében nem táncolt. Amije volt, szívesen megosztotta mással, pénzecskéjével nem épen takarékosan bánt, nem is igen búsult utána, mert kevéssel beérte. Nem lehetett könnyen felingerelni, rendesen némán tűrt, belül emésztődött, de ha valami mélyebben hatott rá, kitört szenvedélyesen s nem bánta, bármi történik is vele.« A szülői háznál a gondos apa mindig foglalkoztatni tudta gyermekeit, úgy, hogy azok már korán munkásságra szoktak. Székesfehérvárra vele ment öcscse is, akinek a városban szintén megvolt az alkalma, hogy németül tanuljon. Az atya mindig éreztette vele, hogy szegénysorsú fiú, akinek sok testvére van, s épen azért arra serkentette, hogy a maga erejéből tanuljon megélni. Mihály mindig rendesebb és szorgalmasabb tanuló volt mint az öcscse, aki sohasem tartozott az elsők közé. Atyjuk versengésre fogta a két fiút s azt igérte Jánosnak, hogyha olyan jól tanul mint Miska, akkor cifrán zsinórozott, szép, új magyar ruhát és sarkantyús csizmát csináltathat neki a szállásadója. De bizony csak Mihály érkezett haza a diszes ajándékruhában. Annál hasznavehetőbb volt odahaza János a gazdaságban, ahol szivesebben forgolódott, mint az iskolában. (Folyt, köv.) Vasárnapi levél. — Tisza szabályozás. — Bocsánatot kérek, de a mai politikai helyzet egy gyászos pontot juttat eszembe Magyarország történetéből. A szegedi nagy árvíz valami istenitélet-féle lehetett. Én magam nem láttam, de mondják, meg olvasom is, hogy a király is könynyezett, mikor végig nézett a pusztulásnak szivettépő birodalmán. Alig elképzelhető, hogy az akkori, már annyira-mennyíre modern világban, hogy történhetett meg a borzasztó esemény. Az alföldön élő emberek ismerték a Tiszát az előtt is, kiöntött az már a szegedi katasztrófa előtt nem egyszer és pusztító özön alá vette a parti lakók nádviskóit; ölő iszapot rakott már nem egyszer a gyönge lábon álló gabonára; s apróbb falvakat is pusztított el, kimosva szenynyes hullámaival a tanyák vályog fundusait. Valami nagy nemtörődömség, valami észbénitó közöny feküdhetett az emberek lelkére akkor, miszerint egy olyan óriási szerencsétlenségnek kellett akkor jönni, hogy felrázza őket a nagy álomból, és rámutasson a kacérosan kanyargó folyó partjain ásító sötét veszedelemre. A sorsnak valami érzékeny oldalbalökését várták az emberek, mielőtt ásót-kapát ragadva gátat emeltek a rakoncátlankodó folyónak. Én ezen már máskor is elgondolkoztam és egyszer meg is néztem a Tiszát bölcsőjében, szülőanyjának ölében, ott a máramarosi hegyek lankás völgyeiben. Már ott se igen szerény a kis folyó, mert hol neki szélesedik, hol meg karcsúvá szegődik, de amint egy kicsit szabadul, kanyarog jobbra-balra, ahogy csak teheti. Lent a rónán meg úgy tölti a kedvét, hogy a furábbnál furább S betűknek végtelen láncolatát képezi. Most már szabályozva van. A nagy félszigetek néhol átvágva, többnyire pedig erős kőmederbe szorították a csapongó habokat úgy, hogy azok most a legnagyobb bőszültséggel sem tudnak kárt tenni az embereknek. Szerintem hát a politikai Tisza-áramlatnak is gátat kellene emelni. Gátat, sziklaszilárd jellemekből, az őt megfékező eszmék gránitköveiből küzdelmes nehéz munkával. A Tisza-politika is szerencsétlenséget hozott az országra. Ez is mint a folyó, folyton erősödött, s mikor az öreg Kálmán Tisza alkalmas talajra kapott, kicsapott medréből és megcsinálta a politikában azt, amit cseppfolyós névrokona Szegeden. Túláradt, kicsapott, azután rombolt, tiport, rabolt jogot, melyen alkotmány épült és »szent meggyőződést«, melyen előbb a hit világa nyugodt fönséggel pihent. Kell-e nagyobb politikai katasztrófa, mint amelyet az öreg Tisza politikája hozott a katholikus eszmékkel egységes, tömör állammá kapcsolt nemzetre ? A politika gyászos romokat mutat fel, rongygyá tépett erkölcsöket, züllést a társadaAmor isten baklövése. — Képletes mese nagykorú gyermekeknek — (Folytatás.) Ámort az Élet ezen odavetett véleménye még inkább feltüzelte s ezért az olimpusiakhoz fordult. — És mi számottevők leszünk újból a földön. A Styx vizére esküszöm, miénk lesz újból a világ s hogy mennyire biztos vagyok győzelmemben, a küzdő emberpárt ezek közül a mulatók közül visszük a földre. Ezeket boldoggá teszem sziveik által. Helyezzük el őket bár a föld két sarkán, a két egymásért dobogó sziv felkeresi egymást. Ékeljünk közibük jégtorlaszokat, szeretetük lángja felolvasztja azt, zuditsa rájuk az Élet viharos tengerét, a szerelmesek, ha különböző uton is, de a boldogság révébe jutnak. Az Élet mintegy magában mondta rá: — A földön nem . . . A nagy

f fogadás, az eskü elhangzott s abban a percben Ámor sorsa is eldőlt. Az olimpusiak, kikben a turfhajlam kifejlettebb volt, mint egy lipótvárosi kereskedősegédben, szintén tettek apró fogadásokat, de senki sem tett kockára annyit, mint Ámor, ki ha elveszti fogadását, elveszíti egyúttal az örök végtelenségig

f biztosított nyugdíjigényét is az Olimpuson. Élénk társalgás indult meg a kérdés körül és mindenki Themist szerette volna hallani. A törvényes rend hallgatásra utasított, látnók istennője azonban minden kérdésre kitérőleg felelt. A nagy sátor alatt pedig e nagy kérdéssel lomban, és mély, heggeszthetlen, tátongó sebet, az egyházpolitikában. Ha végignézünk az ország képén, látjuk az emancipált, a nyugalomra szorító fékét veszített elemek bomlást, pusztulást szomjazó szellemeit. A szenvedélyeket a tisztesség már nem korlátozza, az áramlat folyton nő, iszapja alatt erkölcsi halottak vannak, és lám, a kanyargó ide-oda simuló politika szennyes hullámai az utóbbi időkben már odaszürődtek az országnak a katholicizmusba épitett fundamentumához is: az alkotmányhoz. Mi hozta ránk e veszedelmet, mely katasztrófát jelent, ha a maga erejében növekedni hagyjuk ? Megmondom: az a nemtörődömség, az a hires magyar betegség: a fojtó, a lelket és tagot zsibbasztó közöny. Az, mely a folyó piszkos hullámait Szegedre zúdította, az hozta ránk a mai gyönyörűségtelen állapotokat. A folyó szeszélyével nem törődött az ország. Várta, mig a szegedi rémes halálkiailtás a szivébe nyilait, és keserves könnyet facsart ki szeméből. Sírt, jajgatott a nagy veszedelem fölött, s midőn letakarodott az áradat, gyászbaborultan kaparta ki a szennyes iszap alól halottait és vagyonának romjait. A rettenetes katasztrófa felrázta a közönyt s ki-ki ásóra, kapára kapott, és úr meg szolga egymás mellett emelte építette a gátat. Ime a rakoncátlan folyó medrébe szorítva, a szegedi nyugodtan hajtja fejét álomra, az iszap nem fojthatja meg. A Tisza-politika szennyes hullámai, látjuk, már régen kicsaptak a mederből, kárt is tettek már nagyot, nehezen helyreállithatót, és a magyar katholicizmus zöme még folyton szendereg. Égy része ha fel is ébredt, csak a szemeit dörzsöli, meg hogy elolvassa azt a pár vezércikket és beszédet, melylyel az éber őrtállók ébresztgetik ; más része pedig már a szemeit is kidörzsölte, ébren van, lát, hall, csak még a kötelességérzet, az ügybuzgóság nem ébredt fel a lelkében. Pedig hát itt nemcsak álmodni kellene a jövőt, hanem alkotni! Urnák, szolgának minden eszközt meg kell ragadni s hozzáfogni a nagy munkához, hogy megfékezzük a hitet és társadalmat fenyegető áramlatot. Csodálatos, hogy a bennünket már is oly érzékenyen sújtó veszedelmek ellenében még alig tettünk valamit, s bár látjuk, hogy a Tisza-politika mint hömpölyög felénk, mi félálomban járunk most is a közöny ködében. A közéletben vannak bár harcosaink, de ezek, ha egy küzdő, erős hadsereg nem szegődik hátuk mögé, hősök soha nem lehetnek, csak gladiátorok, kik a szereplés porondján, eszméik tépett lobogója alatt hullatják el szivük meleg vérét. Miért nem ébred fel a társadalom minden osztálya ? Miért nem áll munkába úr és szolga, hisz a politika szennyes hullámai már túl kaptak a parton. Miért járunk félálomban még mindig. Az igazság eszméi eddig mindég győztek az áregyáltalán nem törődtek. Bacchus nagynehezen feltápászkodott ugyan a borléből, hogy a sátor bejáratához menjen, de újból visszaesett, tehát belenyugodott a helyzetbe s nagyot kortyintva kiáltotta jelszavát: — Éljen a bor! Éljen a jókedv ! Az olimpusiaknak a sátor előtt álló műveltebb osztálya nem hagyta helyben : — Éljen a sziv joga! Éljen a szerelem ! A tántorgó bálványok utána kiáltották a mit megértettek s e zűrzavaros kiabálás és a sátor belsejéből kiáradó borgőz arra kényszeritették a társaságot, hogy tovább menjen onnan. Épen ideje volt, mert Venus háromszor szeretett volna már elájulni, de Apolló egyszer sem volt mellette. Ámor felkérésére Triton félbeszakította a folyóbeli karcsú najádok kergetését és egy nagy hangú csigakürttel egy tisztásra csődítette az egész Olimpust, hol a földre leküldendő párt akarták megválasztani. Együtt voltak már mind, sőt Bacchust is odatámogatták egy fűzfához, Silemust pedig, kit szamara vitt oda, felültették a fa ágai közé, hol ugy feketéllett mint egy szárnyaszegett óriási holló. Egy pár azonban még késett. Bár a nagyhangú Triton, amerikai gőzdudát szégyenitő csigakürtje sietősen hivta őket, egymással enyelegve oly lassan jöttek felfelé a folyó partján, hogy minden szem látta, miszerint azok oly

r dolgokról beszélnek, mely szorosan belevág Amor nagy fogadásának tárgyába. Tényleg szerelmesek voltak. Egy bájos kis nimfa és faun találkoztak Bacchus sátorában s ott a nektárt oly mértékben