ESZTERGOM VIII. évfolyam 1903

1903-10-18 / 42. szám

Deák Ferencről pedig még a külföldön is azt hangoztatták, hogy »hatartalan önzetlenségét soha senki sem vonta kétségbe. Hogy tettei legkisebbikét is bármely személyes érdek vezette volna, azt soha senki sem gondolta, sem nem mondotta. Magára soha sem gondol; nem tesz, nem él egyébért, mint a közjóért. Ha ezért dicsérik, megharagszik: oly természetesnek látszik neki az önfeláldozás. — Számtalanszor bebizonyította, hogy a meggyőződés által elébe irt úttól egy hajszálnyira sem tér el oly célból, hogy népszerűségét megtartsa.« Ezt irták róla még életében. És most melyik kimagasló államférfiuról lehetne ilyent mondani ? — Azután Deák Ferencnek jelszava volt: »ha szabadok akartok lenni, először legyetek igazságosak. Legyetek igazságosak a kicsinyek iránt, ha azt akarjátok, hogy a nagyok azok legyenek irántatok.« — Róla mondták azért, hogy nála »az igazság fölül áll minden politikai érdeken, még hazájáén is, ha ez ellentétben állhatna a joggal és igazsággal; és ha egész életét hazája ügyének szentelte, ez azért van, mert az az igaz jog ügye volt.« Deák Ferenc a közérdeknek mindig alárendelte személyes Ifajlamait. Kevélységnek, hiúságnak nyoma sem volt benne. Életmódja oly egyszerű volt, hogy szükségletei alig haladták túl egy kézműveséit. A nagy magyar polgár életében nincs egy folt, nincs egyetlen ellenmondás. Mindig hasonló maradt önmagához. Micsoda legendái alaknak tűnik föl most előttünk ez az erkölcsi nagyság! Lehetetlenségnek mondják a legtöbben és tehetetlenül fordulnak el tőle. Ennyire elsorvasztotta az erkölcsi érzéket az a liberalizmus, mely minden vallási eszmével szakítva, az anyagba fullasztotta a gondolkozást! Önzetlenség, igazságosság nem létezik az Isten eszméjén kivül álló szellemben. —• Hazánkat megmentette egy keresztény szellemű Deák Ferenc : váljon mi jót fognak hozni rá a jelenlegi pogány szellemű liberálisok ? Deák Ferenc emlékezete. A haza bölcsének 100 éves születési évfordulója alkalmából dr. Hulényi Győző megyei tiszti főügyész, a vármegye ünnepi közgyűlésén a következő, mély értelmű és tanulságos beszédet mondotta : Tekintetes Közgyűlés ! Az egyes ember életében gyakran merülnek fel olyan események, melyek az emlékezést erősebb működésre serkentik. Egy drága halott elvesztenek napja, egy jóbarát felhangzó neve, vagy csak egy ismerős hang az emlékezés munkájára tereli az agyat, amely a mult tompító és kiegyenlítő borongásán át egyre jobban igyekszik a homályos és rezgő kép vonásait előhívni és kiélesiteni, hogy aztán a jelen ezerféle képletéből kiválva, újra lássa a régmúltba tünt alakot, a hozzáfüződő eseményeket; lássa azokat is, a melyek az időben a jövő titokzatos távolába takaróztak. És a mig a szomorú és fájdalmas vonásoktól a kegyelet koszorúja vagy a szorongás fátyolával vesz bucsut, addig a kedvest és jólesőt, az eredményest igyekszik lelkébe felszívni, hogy tápláléka legyen a szeretet, a lelkesedés melegének, a munkakedv és kitartásnak a jelenben és bizalomnak a jövőben. Társadalmak, nemzetek életfolyamatában ugyanezen jelenségek mutatkoznak; s azok nagy időközeiben, a jelen könnyű feledést hozó forgatagában megáll a nemzet emlékezete egy évfordulónál, vagy egy esemény ismétlődésénél. Mert a nemzetek élete olyan, mint az egyes emberé, mint Deák Ferenc mondja: »Nemzetek lesznek, nemzetek vesznek.« Azok éppen ugy alá vannak vetve születés, fejlődés és mulandóság törvényeinek, mint az ember; s mint azon két kiáltás között, mely az ember születését és halálát kiséri, a nemzetek születését kisérő hóditó diadal ordítás és a kimúlás elhaló csatazaja közt ugyanaz a működés folyik. A nemzet fejlődik, erősödik, küzd gazdagszik, szellemi, anyagi tőkét gyűjt, diadalokat ül, veszteségek érik, ereje fogy s e közben emlékezik. És mig az egyes ember emlékeivel elvonul, magába zárkózik, addig a társadalom, a nemzet külsőségekben is tanúságot tesz emlékezéséről s e külsőségekben igyekszik újra előhívni, és megtestesiteni a régi eseményeket, rosszat és jót egyaránt. A jelen idegrontó és pusztító szerszámait s a létért való küzdelem sokszor alacsony gondjait félrehajitja s szemeit a mult esemény felé fordítva, áldoz az emlékezetnek, hogy a hála, a kegyelet, a hazafiság adóját leróva, a szomorú emlékek tanulságain és az eredmények jóleső érzésein uj erőt merítsen az örök küzdelemre. A magyar nemzet emlékezetének ilyen külső jelét üli a Tekintetes Közgyűlés most, midőn a mindennapi szükségletek halmazát félretolva, nagy hazánkfia, Deák Ferenc születésének századik évfordulóján a haza bölcse dicső emléke felé fordul, Magyarország összes vármegyéi és törvényhatóságaival egyetemben. Szerény és szegényes ez a külsőség, de micsoda fény, micsoda pompa volna szükséges ahhoz, hogy annak az egyszerű hazafinak emlékéhez méltó legyen, a kinek, saját szavai szerint »kiralya sem adhatott többet egy kézszoritásnál«. Szegények vagyunk mi bizony és nincs módunkban a pompa kifejtése, de ez egyszerű külsőség alatt igaz hazafisággal és tisztelettel fordulunk a nagy hős emlékéhez s ha buzdító példájának, alkotmányos érzésének és törvénytiszteletének, nemes egyszerűségének és nagyjhazaszeretetének igénytelen szavakban való felidézése megerősít az erényekben, gazdagabbá tesszük a magyar nemzet s az imádott haza szellemi tőkéjét, mintha minden vagyonunkat ez ünnepélyre pazaroltuk volna. De az ő egyszerűségéhez és szerénységéhez csak ez az egyszerűség illik. Sőt ma nem is volna helyén való a pompa, gyászt kellene öltenünk és a gyászolók siralmával kellene felkiáltanunk: mert ma a mai viszonyok kétszeres erővel éreztetik velünk, hogy mit vesztettünk Deák Ferencben; mert hisz Felséges Királyunk homlokán, állami, életünk egén ugyanolyan fellegek tornyosulnak, mint a melyek szétoszlatása volt nagy hazánkfia legnagyobb érdeme, s habár bízunk azon történeti igazságban, hogy minden kor megszüli a maga nagy emberét, kétszeresen fáj az a nemzeti tudat, hogy nincs e kornak eddig olyan nagy fia, aki kinos vergődésünkben élünkre álljon és élét vegye annak az alkotmányos küzdelemnek, a melybe az idő belehajtott és a melynek kimenetelét még nem látjuk. Pedig alig 36 éve, — egy nemzet életében néhány perc s még nem is egy emberöltő — hogy nagy műve, a kiegyezés, a magyar nemzet és királya közt békés alapot nyújtott fejlődésünkhöz. És ma kétség és bizonytalanság között ingadozik nemzetünk hajója; a nemzeti kívánságok hullámai és a királyi akarat szirtfoka között veszteglésre kényszerül; kormányát törötten vonszolja magával; a rakomány, közgazdaságunk javai fogynak ; legénysége fejvesztetten áll és a világító torony fényes szeme csukódottan és irányítás nélkül tekint le vergődésünkre. Ugy látszik, mintha nem volna más utunk, csak vissza, vissza a chlopyi kikötőbe ? A mai emlékezés.a vigasz és remény napja legyen. A haza bölcse legszebb, legtökéletesebb munkájában az óvatosságot és szilárdságot köti a nemzet lelkére. Forduljunk vissza életére és merítsünk erőt belőle a jövő küzdelemre. Kövessük Carlylet, az angol bölcset, aki azt mondja: »Nagy emberek életét vizsgálni, —bármily hiányosan lássuk is azt, mindig haszonnal jár reánk. Mert a nagy férfiak élete olyan világító forrás, amelyhez közel jutni kellemes és jó.« Tekintsünk vissza 100 évre, a mikor Deák Ferencünk napvilágot látott Söjtörön, Zala megyében 1803. október 17-én, mint jogokkal biró jogokat élvező tagja a magyar nemzetnek. A szerényen nevelt nemes ifjú ifjúkori életéről alig birt a történetírás kimerítő képet festeni, oly egyszerű volt az. Nyilvános pályáját Zala megye szolgálatában kezdé meg s élete folyása csak akkor kezdett a nemzetébe bele játszani, a mikor 1833-ban bátyja Deák Antal helyett a vármegye követeként küldötte a pozsonyi országgyűlésre. Felszólalásai komolysága, tudománya és nyugoti műveltsége mellett erős nemzeti érzéséről is tanúságot tettek. Országos feltűnésére vármegyénk akkori követének felszólalása adott alkalmat, a kivel szemben a leigázott Lengyelország mellett mondotta el azt a hires beszédét, a mely leginkább a szivekhez szólott s a mely egyszerre az országos hirü szónokok sorába emelte. Ettől kezdve minden országos ügyhöz hozzászólott ; pedig annak az országgyűlésnek igen fontos tárgyai voltak. Legkitartóbban az úrbér rendezése és a jobbágyok felszabadítása mellett küzdött. Az e tárgyban elmondott beszédei, egyszerű, világos tömör kijelentései a vele együttérzők és elvtársak szivét megnyerte és a nélkül, hogy erre áhítozott volna, az eddig rendezetlen ellenzék vezérévé tette. Már ekkor kiérdemesült és országos hirü vezérférfiak elismerték az ifjú Deák szellemei fensőbbségét, meghajoltak a minden súrlódást eloszlatni tudó kedélyes és bölcs mondásai előtt és igy az ellenzék küzdelmébe bele vitte azt az egységet és szervezettséget, a melynek eddigi hiányából csak a kormány húzta a hasznot. »Valóban« mondja egyik életirója »soha nagy ember még nem támaszkodott oly kevéssé a külsőségekre, mint Deák. Sem fényes nevelés, sem gazdagsági, sem testi előnyök nem tüntették őt ki kor- és pályatársai felett s egyedül az ész és erő hatalma volt az, a melynek felsőbbségét köszönhette. De növekedő tekintélye és befolyása felkeltette már a kormány figyelmét is, és mikor az 1839/40-ik évi országgyűlés összeült, mint a reformpárt országosan elismert vezére foglalta el követi székét. Az ellenzék az ujjoncállitás, katonai élelmezés és elszállásolás, ugy a Danaszabályozásra vonatkozó törvényjavaslatok tárgyalásába mindaddig nem akart bocsátkozni, mig a szólásszabadság áldozatai Wesselényi és Kossuth a börtönből ki nem bocsáttatnak. És mert e fontos és égető kérdések mihamarabb való megoldása a kormánynak igen szivén feküdt, Deák Ferenc utján próbált a törvényjavaslatok elintézése végett az ellenzékre hatni. De József főherceg nádor abbeli kérelmére, hogy tekintélyével hasson oda, hogy az ellenzék a törvényjavaslatokat haladéktalanul terjeszsze föl, ezt felelte Deák: Ha O Felsége elismeri a szólásszabadságot, akkor szabadon is bocsáthatja Wesselényit és Kossuthot. De nem tett semmi ígéretet. Miután pedig ezek után elkeseredettebben tárgyalták a sérelmeket és még hevesebben támadták a kormányt, az nem merte a már túlfeszített hurt még továbbra is kísérlet tárgyává tenni. A király 1840. április 28-án kelt királyi leirattal szabadon bocsátja a politikai foglyokat és megszünteti a folyamatban levő politikai pöröket. Ám a kormány jónak látta, hogy a hirt elsőben Deák Ferenccel közölje, mert tudta és tapasztalta, hogy az ellenzék szivós kitartását a vitákban egyedül Deák I^erenc vezéri képessége és vezetésének köszönhette. Ha elképzeljük az idők izgalmait és azt, hogy az országos sérelmek megvitatásában az egyes megyék adta utasítások, a megyei nagyságok irigykedése és torzsalkodása minden rendszert és egyöntetű működést majdnem lehetetlenné tett, előttünk állhat Deák államférfiúi nagysága és emberi szeretetreméltósága, mely e széthúzásban egyöntetűséget tudott fentartani, s nem fogunk csodálkozni azon, hogy egyik kortársa, Tóth v Lőrinc, pártvezéri képességeiről írva mondja: »O minden párt tiszteletét bírta és az általa sáncaiból gyakran kivert konzervatív párt futva is éljent kiáltott neki.« Önkénytelen sóhaj kel keblünkből az ily emlékre, vajha a Gondviselés most küldene ily pártvezért közénk. Nem is jutott államférfiúnak oly rövid működés után osztályrészül az, amivel a heves küzdelem emlékére az országgyűlés közönsége Deák Ferencet meglepte. Az a diszalbum, amelyben követtársai a haza és nemzet nevében elébe járulnak, »nagy«, »faradatlan« és »bölcs«-nek nevezi őt. Es bár azidőben a sugalmazott és jól informált hírlapok százezrei nem özönlötték el az országot, minden megye megválasztotta táblabirájává és a büszke főnemestől a görnyedő jobbágyig mindenki ismerte Deák Ferenc nevét és a »haza bölcsét.« De éppen e növekedő hírnév és szeretet hozta meg reá a nagyság átkát a kormány figyelmeképen. Kellemetlen és akadályozó volt a kormány céljaira Deák nagy okossága, mérséklete és népszerűsége, és igen jól számított akkor, amidőn feltételezte, hogy Deák Ferencnek az országgyűlésen kivül csöppentése reá nézve nagy eredmény lenne. Alkalmatlan képviselőktől megszabadulni régi jó szokása volt minden idők kormányának, s e már nem uj, de kipróbált régi eszköz Deák Ferenccel szemben sem látszott megvetendőnek, és habár Deák Ferenc közvetlen hagyományaiból meg nem volt állapitható, hogy a kormány müve volt, életirói majd mind megegyeznek