ESZTERGOM VIII. évfolyam 1903

1903-04-12 / 15. szám

taiból dicsőségesen feltámadt Krisztus uralkodik örökké. Nincsen oly drága kincs, mint ez a hit, mert a gúlák is el fognak tűnni a vén föld hátáról, s az ancyrai érctáblák is el fognak kopni, de a feltámadás igazsága örökké megmarad s a halhatatlanság meg nem hal soha! _ , Dr. Tardos. A fényűzésről. (Ps. Gr.) Csak erről ne beszéljünk ! Inkább minden másról: tűzhányó hegy kitöréséről, vasúti szerencsétlenségről, hidszakadásról s egyébről. De vessenek bár rám követ, kiáltsanak kigyót-békát, mégis megteszem. Ha egész hadsereget is látok magam előtt, ellenszegülök, s mégis a fényűzésről irok. És pedig azért merek irni, mert ugy is tudom, hogy csak előitéletkép gondolják, hogy elevenre fogok tapintani, pedig, mint rögtön látni fogják, csak a hamisságot fogom leleplezni, — ami szenzáció számba megy — az igazságot pedig visszaállítani magas trónjára, hadd ragyogjon és világítson mindenkinek. Mit is írjunk a fényűzésről ? Hogy létezik, azt nem kell bizonyítani. Nem is kell messze mennünk, hogy meglássuk. Nézzünk szét egy ünnepnapon a járókelők közt. Mennyi szép ruha, mily suhogó selyem-bársony. Ez a fényűzés, kérdem ? Nem, ez nem fényűzés. Mi is hát a fényűzés? A fényűzés nem más, mint igazságtalanság; azaz nem azt mutatjuk be, amit kellene, hanem többet, szebbet, szóval, hogy erősebb kifejezéssel éljek : kissé hazugság. Ki a hazug tehát a fényűzésben ? Először az, aki olyan ruhát visel, ami neki nem illik. Pl. ha egy paraszt leány kalapot visel vasárnap, és hétköznap a mezőn dolgozik, ez nem illő ruhát visel. Hibája ? A hazugság, mert az egyszerű emberekkel azt hiteti el, hogy ő más, ő előkelőbb, tehát hazudik, fényűző. Ugyanilyen példákat hozhatunk fel a többi osztályokra vonatkozólag is. Ha pl. egy iparosleány olyan elegáns akar lenni, mint egy előkelő ügyvéd leánya, az fényűzés, mert hazudik. Az uri osztályoknál is mehetünk tovább. Pedig hazudni nem szabad. Erre tanítjuk gyermekeinket. Tehát az a leghasznosabb következtetésünk, hogy ne legyünk fényűzők. Másodszor pedig az a hazug a fényűzésben, aki olyan ruhát visel, ami jövedelméből nem telik. Nem hazug-e az, mikor egy előkelő családban van 3—4 leány, s mind kap új ruhát, új kalapot, keztyüt, a nélkül, hogy a mama megkérdezné a papát: jut-e ? Mi ez más, ha nem pazarlás. Uraim és hölgyeim, azt kérdezem Önöktől, rendben van-e az, hogy pazaroljunk, helyes-e az saját jóvoltunkból, helyes-e az a mások szempontjából? Helyes-e ez saját jóvoltunkból ? Majd naponkint olvasunk öngyilkosságról, sikkasztásról, végzetes nyomorba-jutásról. Mi ennek legtöbbször az oka ? A fényűzés, mert többet akarunk mutatni, mert azt akarjuk, amit N. barátnémnál megláttam, de azt nem nézem, van-e erre valóm. Mennyi szerencsétlenség okozója a fényűzés, a pazarlás. Helyes-e ez a mások szempontjából ? Ma jött meg a divatlap. Uj divatú kalap van benne. Meg kell venni, mert hiába, a divattól elmaradni nagy bűn. Azt ki nem birom, hogy azt mondják: nincs új divatú kalapom. Hát azt kibirjuk-e, hogy a divatárusnő, vagy a többi mesteremberek, cipész, szabónő 5 — 10-szer jöjjön hozzánk? Miért nem szégyeneljük akkor magunkat, miért kergetjük el azt a szegény embert ? Nem kegyetlenség ez ? Nem ferdeség ez, nem félszegség ez ? Az a szegény iparos osztály ép a pazarlók miatt megy tönkre. Kérdezzük csak meg, hol vannak adósságaik ? Azt felelik egyhangúlag, a pazarlóknál, fényűzőknél. Honnét kapják meg legkésőbb ? A fényűzőktől. Vagy menjünk a kereskedőkhöz, ugyanazt mondják. Ezért pang nálunk ipar és kereskedelem, mert nem az észre, hanem a bohó szivre hallgatunk. Rossz példát is adunk ezzel az alsóbb osztályoknak. Eklatáns példám van erre. 1895-ben nyitottak meg egy városban dohánygyárat. Vagy 1000 munkásnőre volt szükség. A falu leányai özönlöttek a városba, mert keresetre tehettek szert. A falusi egyszerűséget megtartották egy ideig, de később elkezdtek szépen járni, fényűzéssel öltözködni. Egy szép napon az a hir terjedt el a városban, hogy a dohánygyári leánypk strejkolnak. És valóban, több pénzt követeltek. Akkor kutattam az okát, hol rejlik, és megtaláltam. A fényűzésben. Ha ez, meg ez megteheti, úgy én is megteszem. Ebből folyik a felelet a másik kérdésre, hogy helyes-e a társadalom szempontjából ? Nagyon helytelen. Uraim és Hölgyeim, oly korban élünk ma, mikor az emberek át meg át vannak hatva a szocialista tanok által, azokra pedig ez a rossz példa úgy hat, mint égő parázsra az olaj. Félre tehát Vele, legyünk egyszerűek. A szegények szintén megsínylik ezt. Elgondolhatjuk, mennyi alamizsna kerül oly háztól a szegényeknek, ahol pazarolnak. A szegénynek is van ám joga élni, ő is ember, ahhoz megy tehát, a kinek van, mert tudja, hogy a gazdagok kötelesek isteni parancsnál fogva a szegénynek juttatni abból, a mit ők az Istentől kaptak. Aki pazarol, az nem keresztény, mert birtokát csak önmagára fordítja. S végül a fényűzés az Evangelium szelleme ellen is van. Az Evangelium pedig alapja a társadalomnak. S mindama rossz következmények, melyet előbb felsoroltam, az evangéliumi szellem hiányának folyománya. Azért kereszténységet! Erre van ma szükség jobban, mint valaha. Legyünk igazak önmagunk és másokkal szemben! Ifjúsági tornaverseny Esztergomban. A tankerületi kir. főigazgató, Francsics Norbert, kieszközölte a közoktatásügyi minisztériumnál, hogy az idén az egyik ifjúsági torn a verseny színhelye Esztergom legyen. Vármegyénk főispánja készséges örömmel állt a szervezési mozgalom élére, elnöklete alatt folyó hó 7-én a városház tanácstermében népes értekezlet volt. A kir. főigazgató hivta össze a következő értesítéssel: A nm. vall.- és közoktatásügyi m. kir. Miniszter úr folyó évi 17.867. sz. a. kelt intézkedésével kerületi tornaverseny tartását rendelte el Esztergomban f. évi május 21-én, melyben a budapest-vidéki, fő- és székvárosi és szegedi tankerületek középiskolái s az ezen tankerületek területén levő tanítóképzők, polgári iskolák és kereskedelmi iskolák ifjai vehetnek részt. E verseny szervezése céljából nagyobbkörü bizottság megalakítása szükséges ; a bizottság elnöki tisztét felkérésemre Horváth Béla főispán úr ő mga kegyeskedett elvállalni ; címedet pedig arra kérem, szíveskedjék e bizottságban tagsági helyet elfoglalni s a szervezés munkáját hathatós támogatásával előmozdítani. Az alakulás f. évi április hó 7-én kedden délelőtt 11 órakor lesz az esztergomi városház közgyűlési termében. Budapest, 1903. április 3. Francsics Norbert s. k. tankerületi kir. főigazgató. A jelzett napon a város székházában az elnöklő főispán meleg szavakkal üdvözölte a — Engem nem szeret az Isten, mert csak szenvedésre teremtett. A kevés örömöt is, amelyet életemben élveztem, csak azért adta, hogy annál érzékenyebben tudjon sújtani . . . Én csak szenvedésre születtem . . . Hiába iparkodott őt férje minden telhető módon kizökkenteni a bántó gondolatkörből, hiába hivta házába ismerőseit; hiába próbálgatták ezek is Berkinében felpezsdíteni az életkedvet, közelebb hozni őt az élethez, melyből fia halála kiragadta: törekvéseik meghiúsultak. Berkiné szives volt irántuk; mosolygott is itt-ott, nevetett is kedvükért, de minthogy észrevette arcukon a részvétet, az a mosoly is csak azt mondta : — Jól van, jól, nektek galambszivetek, jó lelketek van — de én csak szenvedésre születtem. ... És mégis fönn volt még tartva életében egy verőfényes időszak — nem ugyan a virágzás kora, hanem a gyumölcsözés ideje . . . Amit az idő, a szerető férj gondossága és a bizalmatlan ima nem vihettek ki, megtette az elhunyt Kálmán. Az anya kezébe egyszer, midőn szokása szerint a fiú dolgait rakosgatta, kis könyv akadt, mely telve volt kézírással. Kálmán naplója volt. Ösztönszerűleg átfutotta tekintetével az első sorokat ; s csodálatos, ezek a sorok úgy lefogták, hogy lehetetlen volt neki abbahagyni az olvasást. A napló új világot tárt fel az anya előtt. Kálmánja gondolkozó és érző lelke, mely nem csak taposta az élet ösvényét, hanem figyelmes szemmel lépdelt rajta végig, ebbe a naplóba tükröztette le mindazt, a mi jót lelke átélt, a mi szépet és nemeset szive átérzett. És mindez úgy hatott az önkinzásban elfáradt, hánykolódásaiban, meddő bánkódásban eltikkadt anyára, mint az áttelelt természetre a tavaszi napsugár. Midőn reáesett lelkére az éltető fény, midőn átmelegítette szivét az a beszűrődő meleg, nem tehette, hogy virágként ki ne hajtson. Valami áhitatossággal hallgatta ennek a fiatal szívnek buzgó dobbanásait, ujjongó örömét. Beleélte magát abba a világba, amely telve van szép elhatározásokkal, szivárvány színekkel, mely illatos, mint a virágzó rét, üde, mint egy májusi reggel. És az érzelmes fiú úgy hangolta még érzelmesebb anyját, hogy az kedvet kapott új keresztény élethez. . . . »Nem tudom, vérem játéka-e, vagy pedig az Isten kegyelme-e az, hogy oly édesnek, oly kívánatosnak látszik a papi élet. Szivem hevesebben dobog feléd, Istenem, lelkem gyengédebben fordul a kápolna felé; az t ima vigasztal, a Te jelenléted gyönyörködtet. O, szép úgy az élet, kimondhatatlanul szép! Mert, Uram, te tudsz úgy vigasztalni, hogy minden keserűség távol marad, tudsz nyugalmat önteni a feléd nyiló szivbe, hogy minden békétlenség elenyészik. Uram, te úgy tele tudod a szivet tölteni, hogy gyönyörrel teleivakodva lábaidhoz borul és szeretne elolvadni és Veled egyesülni; szeretne Nálad lenni és soha, soha többet nem nyomorogni a bűn, a szenvedély igája alatt . . . Nézd, Uram, repes a szivem, tágul a keblem, olvadoz a lelkem! Nézd és szenteld meg ezt a fellobbanást, termékenyítsd meg ezt a virágzást, tedd állandóvá ennek hatását, érleld meg gyümölcsét. Mert jön, igen, jön e verőfény után szürke, nyomasztó ború, mikor ének helyett fájdalmas sóhaj tör ki a szivből, ima helyett nemtörődömség, lelkesülés helyett hideg kedély köszönt be és néma, terméketlen csönd áll be majd bensőmben ! Tudod, Uram, hogy mint a szél változom, és azért erősíts meg engem még most! . . .« Ilyen helyek után az anya átadta magát a felzsibongó érzésnek. Jól estek fiának szavai. Az anya hitt fiának s e hit nyomában ébredt a remény is szivében. De tanult mást is. Megtanulta, hogy fia pályaválasztásánál nem járt el keresztény módon ; nem a fiú természetes hajlamait, hanem a maga kívánságát követte. Kálmánja a reverendában nemcsak jó napokat élt. Dúltak benne a viharok, végig sivított az ő bensején is keresztül a hideg, fagyasztó szél, izlelt ő is az élet keserűségéből . . . Mert elfogták őt a kísértések rémei, az ember vágyai. Elébe lépett a világ szépségével, csábító örömeivel. Mily rettenetes harcok voltak ezek az ifjú lelkében ! Hiszen oly szép az élet, oly csábító és ő oly fiatal! . . . ». . . Élni akarok, élni, — és fuldokolnom kell! Szivem lázasan ver. Miért kellene nekem ezen a pályán elásnom életemet ? Miért nincs számomra is nyitva a világ, mint annyi másnak ? »A virágnak megtiltani nem lehet . . .« mért szorítják hát reám ezt a ruhát: anyám, családom ? . . . ». . . O, a világ, a világ! Hogy ég bennem a vágy utána! Megtörődött, nyomorult testtel, fájó fejjel, nehéz mellel járok-kelek békés társaim