ESZTERGOM VII. évfolyam 1902

1902-06-15 / 25. szám

nézte a külömbözö rétegű közönség, mint egy karzatról, kényelmesen, de meg nem unva. Csalódottan* mentem tovább. Egy hirrel ke­vesebb ! Azt hittem, legalább is egy cápát néz ott a nép ebben a korai uborka szezonban, s e helyett általánosan ismert életkép volt. A gye­rekek fürödtek, s ez nagyon természetes ebben a melegben, s hasznos is, mert mig a vizben hajszolják egymást, nem tépik a ruhát, mert a bőrüknél egyébbel nem takarják ilyenkor magu­kat. Ez tehát nem feljegyzésre méltó; nem téma, s elfelejtettem volna, ha egy másik eset nem adja elö magát, mely összefüggésben van vele. A Kovácsiból jövő propelleren találkoztam egy pesti ismerősömmel. A mint meglátott, a keblére kapta fejemet, hogy melltüjének gyémántja majd a szememet ütötte ki. — Szervusz fiú! De kapóra látlak. — Igen?! — mondtam— hogy kapóra lát, tapasztalom, de nem láthatom viszont, mert a szemem könnybe lábadt ez öleléstől. — Na hát tudod: ki vagyok rándulva a fővárosból. — És kedves családja ? — Azt is kiránditottam, Esztergomot akar­jáklátni, hát mit csináljak ? A feleségem és lányom lent vannak a kajütben, (?) de felhívom őket, hisz úgy is közéig Esztergom. Te majd magyarázol nekik. Feljöttek a hölgyek is s éa. rögtön megkezd­tem szerepemet. Magyaráztam, beszéltem, muto­gattam, de a nők összenéztek s egyre titokzato­sabban vonultak hátra. Észre vettem az okát is, Szentgyörgymezö alatt — a milyen hosszú a part — mezítelenül üdvözölte a városrész lelkes ifjú­sága dohogó kis gőzösünket. Zsebkendőjüket ugyan nem lengették, mert nadrágot sem viseltek, de annál jobban kiabáltak, hogy észre vegyük őket. A családfő még nem vette észre, ö el volt merülve a Bazilika szemléletében. — Felséges kép ! Felesége szellemeskedett: — Tájkép tehenekkel . . . És erre észrejött a kirándult apa: — Nem: tájkép Ádámokkal . . . És a kikötőhöz érve beláthatlan messzeségig a sziget lubickoló Ádámokkal vala szegélyezve. Benn a város közepén a kis Dunában és a Hév­vizben sok-sok mezítelen ember. A családapa megjegyezte : — Az esztergomiak szeretnek fürödni. Én rá kontráztam: — No persze ! Igen sokat adunk a tisztaságra, Szillogizmusaik, krokodil-okoskodásaik még érdekesebbek. Egy német tudós a következő módon okos­kodott : — A szamárnak fülei vannak, de nekem is vannak füleim, tehát én is — szamár vagyok. Mikor azonban észrevette, hogy elszólta magát, jobbnak látta az egész históriát áttenni a — második személybe. Egy filozófia-gyűlölő apának egyetlen gyer­meke volt, ki atyja duzzogása ellenére is a böl­csészet tanulmányozására adta fejét. A bölcselkedő fiú egy alkalommal három tojást kapott vacsorára. A reménydús csemete aztán elkezdett filozofálni: — Ez a tojás nem három, hanem Öt, mert a háromban megvan a kettő is, már pedig három meg kettő, az öt. A reális apa nagyharagosan elkapja most fia elöl a három tojást, s igy szól: — No jól van, ezt a három tojást elveszem, a megmaradt kettővel pedig elégedjél meg — vacsorára. Mint mondják, a fiú ezentúl megszűnt filo­zofálni. * * * Talán mondanom is fölösleges, hogy kis cikkemben nem a józan bölcseletről akartam be­szélni, hanem csak az igazi bölcselet paródiájáról. A valódi bölcseletről irni más tollak sokkal hivatottabbak. Deák Antal. hisz nem csoda, a törököt sokáig urazta Eszter­gom népe. A töröktől sok jó tulajdonságot és fürdőt Örököltünk. A törökök szerettek fürödni. Mi is szeretünk, azzal a külömbséggel, hogy mig Mohamed fia elbuvik ilyen alkalommal, mi köz­szemléltetjük magunkat. Tetszik tudni, mi örökké a habokban vagyunk. Az esztergomi nép folyton úszik. Amint látja, az a kis fiú mily rettenetesen tud már úszni. Ha megnő és esztergomi hivatal­nok lesz belőle, a restanciákban fog úszni, ha kereskedő vagy iparos lesz, úgy adósságban, ha meg tényező lesz a városnál, úgy mindenesetre az árral fog úszni. Az esztergomi ember mind úszik és evickél. — Evickél ? — s nem fúl meg ? — Nem, pedig a pótadó hullámai már ösz­szecsaptak a nép feje fölött! Egy nyár folyamán csak 4—5 gyerek hal a vizbe s körülbelül ugyan­annyi, kereskedő megy tönkre. Olyik népcsalád­nál, a kapcsolt részekben, télen trágyával fűtenek s ügyvédjeink is csak a bécsi nagykereskedőktől gazdagodnak meg, mert többnyire ezek kérnek csődöt kereskedőink ellen. E közben a Széchenyi-térre értünk. —• Gyönyörű sz. Háromság szobra van Esztergomnak, — mondta egyik hölgy. Szerénykedtem: — Oh kérem! — még nincs kifizetve . . . S mig nézik a szobrot, bőszült tömeg rohan ki Bottyán palotájából. Az emberek hajukat tépve és jajveszékelve gurulnak le a lépcsőkön. — Jesszusom! — tűz van a városházán ! Igy ijedeztek vendégeim, de én megnyug­tattam őket. — Dehogy kérem, csak adótárgyalás van a nagyteremben . . . Aztán még sokat megmagyaráztam nekik. * Aki ebből a vasárnapi levelemből morált akar, az megjegyzi magának, hogy Esztergomnak egy ingyen fürdőre volna szüksége. Esetleg ket­tőre ! Valami deszkafallal körülvett vizdarabra, hol nem fúlnának meg a gyerekeink, s nem bot­ránkoztatnák meg a járókelőket, és kellene még egy egészséges olcsó uszoda a nagy Dunán, hogy ne kelljen a kis Dunában fürödni, hová a város csatornái ömlenek. A sz. Háromság szobrot is ki kellene fizetnünk, hogy büszkék lehessünk rá stb. De hát ne keressünk morált, mert agyon üti e kettőt a harmadik, hogy : tengünk! A szegény­ség nagy, gazdasági viszonyaink rettenetes álla­potot teremtenek s az se vigasztalja az eszter­gomi embert, hogy: magas az adója. Igy tehát azt hiszem, igazat ad szeretve tisztelt olvasóm, ha beismerem, hogy kár volt ennyi tintát fo­gyasztanom, s hogy e hosszú vasárnapi levelet oly röviden is megírhattam volna, mint az egy­szeri cigány baka irta meg panaszkodó levelét szüleinek. Abban a bizonyos levélben csak ennyi volt irva : jaj, jaj, jaj! Ipse. Népoktatásügyi vázlatok a XIX. század első felébői. Az »Esztergom-járási róm. kath. Tanitó-egyesület* 1902. évi május hó 20-án tartott közgyűlésén felolvasta Karácsonyi Béla, tanitó. » (Folytatás.) A szepesi képző megnyílta (1820.) előtt még csak 2—3 hónapra terjedő praeperandiai vagy előkészítő iskolák voltak, a hol a helyes­írásról, olvasásról s egy kis »muzsikai« ügyesség­ről könnyű volt »bizonysag levelet« szerezni. Mig mások még könnyebben, a nagyobb mezőváro­sok tanítói mellett szerzik meg a gyakorlati ügyes­séget, avagy épen csak a szükséges bizonyít­ványt. Rendkívül érdekes egy egykorú értekezés­ből vett felelet azon kérdésre : kikből válnak e korban közönséges tanitók? »Ugyebár, hogy általán véve oly falusi gyermekekből, kik vagy azért, hogy otthon nem igen szükségesek, vagy hogy szülőjük vagyonosabb, esztendőnél talán tovább mind mások, tölthetik idejüket az iskolá­ban s igy az olvasásban, Írásban a többinél ügye­sebbek lesznek, ugy, hogy majd a fölvigyázást, vagy a leckézést is a tanitó reá bizza; ha pedig az ilyeneknek még az éneklésre kedvök s sza­vok is van, hogy a mestert a choruson segíthe­tik, vagy tehetségök van, hogy a hegedűn, vagy sipon egynéhány nótákat megtanulhatnak, vagy már a clavért pöngetik is, már a tanitó házához szorosabban kapcsolódnak, már a tanuló gyerek­ből praeceptor válik; de hogy születése helyén sokáig, mint gyerek ne tekintessen, egy év múlva már mint formális praeceptor és segéd más tanítóhoz szegődik, de a kinél szinte ugy, mint az előbbinél a leckézésén s egy két darab uj nótákon kivül, alig tanul többet, csak hogy a felserdülő idejéhez képest magát a merészebb társalkodásban erkölcse rovására s kárára töre­kedik megkülönböztetni. Ily foglalatosságokban eltöltven egy vagy több helyen még két-három esztendőt, már erre veti minden gondját, miké­pen szerezhessen magának mesteri hivatalt; e végre vagy atyafiai, vagy kérlelt baráti által kedvezőket keres magának valamely helységben; vagy egy öreg tanítónak lányát veszi célba; vagy valamely özvegy mesternét, kivel a szolgálatot is moringul s örökségül kapja s igy meg van a tanitó s kész a mester. 1 ) Az oktatás terén elért csekély eredmény­nek nem kevésbé nyomós ok volt a köznép bal­itélete is. Sok szülő, a rendeletekkel ellentétben, csupa makacsságból sem eresztette gyermekét az iskolába. Ha sok helyen a tanítás, s általában a tanügy színvonala emelkedést mutatott, ugy ez a tanitó igyekezetén kivül a plébános buzgósá­gában keresendő, aki mint a községe népiskolá­jának igazgatója, vezetője, a magyar Helytartó­tanács (1831. május 10. kelt) rendelete szerint az iskola állapotáról, a tanítóról s a növendékek­ről rendes tudósítást tartozott küldeni a kerületi esperesnek »a tudományok főigazgatójához tör­ténendő átküldés végett.« III. A népoktatás alacsony fokon állása lénye­gesen összefüggött a tanítói javadalmazás silány voltával. Az előző századokból fönmaradt álla­pot szerint a tanitó, e korszak elején is még, hármas hivatalt viselt, t. i. kántor, tanitó és jegyző is volt egy személyben. Ezekhez járult sok helyen negyedikül a harangozói teendők végzése. Mind­ezen szolgálatok fejében a fizetés többnyire a kántori teendők után járt. A jegyzöség, bár a nép előtt még kevésre becsült tanítói tekintély emeléséhez sokban hozzájárult, az iskola rovására volt, mert ez a tisztség nagyon gyakran szállí­totta ki a tanítót az iskolából. Nyomát találjuk, hogy épen ezen okoknál fogva, már e korban több vármegye oly utasítást adott követeinek, hogy szorgalmazza a jegyzői hivatal elválasztását a kantor-tanitóitól. A csekély készpénz-fizetés és stb. jövede­lem mellett a tanítói jövedelem leginkább ter­ményekből és szolgálmányokból állott. Pauer János volt fehérvári püspök, mint csákvári s. lel­kész, az esperesével tartott kerületi iskolai láto­gatásain (1838.) tett tapasztalatait a »Falusi isko­lákról« cimü, korfestö értekezésében leirta s abban e fizetési mód szégyenteljes voltáról igy emlékszik meg : »Sok helyen a tanítómesternek arcpirulással kell maroknyi búzáját s csekély járulékát összekapargatni, talán olykor az adó­nak durva kifejezési között, mert a balga pórnép nem lévén képes felszámolni azon üdvös hasznot, mely ezáltal a társaságra háramlik, kötelezését huzakodva, nem szívesen, gyakran sértő kifeje­zések közt teljesiti; — sok helyen a szegénység miatt a sanyarú tél hideg napjaiban a gyermek­nek naponkint egy darab fával ellátva kell isko­lába jönnie, hogy a tanulási órák alatt mesteré­vel együtt meg ne fagyjon. 2 ) Á tanitók fizetése aránylag csekély volt a nagyobb városokban is. Pesten — hol ma az egész ország tanügyére kiható, rendezett viszo­nyok vannak — 1846-ig a kántorság a tanítói állással volt egybekötve s a fötanitó fogadta a segédtanítót, a ki élelmezés és lakáson kivül 50 frt. fizetésben részesült. Viszont a város ezek fejében 200 frtot fizetett a fötanitónak. Tüzelő­fára a tanulók hoztak a téli hónapokban egyen­kint egy-egy váltó forintot. •—• Pest városának a 40-es évek elején még csak nyolc elemi iskolája volt, ugyanannyi főtanitóval. (Magy. Paed. Szemle 1884. 34. 1.) Tud. Gyűjt. 1832. II. k. 96. 1. 2 ) Társalkodó. 1840. 108. 1.

Next

/
Thumbnails
Contents