ESZTERGOM VII. évfolyam 1902

1902-06-01 / 23. szám

Az kétséget sem szenved, hogy Apponyi Jászberényben nem mint párt politikus, hanem mint a Ház elnöke beszélt. Egész beszédének alaphangja, modora erre vall. Apponyi a méltóságot, melyre a kormány bizalma emelte, s ahová a képviselőház meg a nemzet rokonszenve kisérte, nagyon is át tudja érezni. És Apponyi e mellett nagy erkölcsi tartalommal gazdagította azt. Szilágyit tartották az elnöki öntudat prototiponjának, de Apponyi öntudata amellett, hogy nem kisebb, sokkal nemesebb. Több benne az erkölcsi momentum. Apponyi öntudattal vallotta, hogy állását nem tekinti politikai nyugdíjazásnak, hanem itt: is politikai kötelességeket akar teljesíteni. S eme kötelességet Apponyi abban látja, hogy a » pártatlan megfigyelés folytán tett tapasztalatait az országos politika helyes irányítására érvény itse.« Ime, ilyen klasszikus Apponyi felfogása az elnöki méltóságról, s a vele járó kötelességről. Ilyen felfogás azután nagy erkölcsi felelőséggel jár. Apponyi, úgy látszik, mindennek tudatában beszélt Jászberényben. Érezte, hogy a nemzet nevében beszél. Azért szólott oly határozottsággal, oly hazafias felfogással a kiegyezésről, a katonai terhek folytonos emeléséről. Nyilatkozatait ismerjük, azok súlya meg volt a lapokban tárgyalva, mi itt csak azt tesszük hozzá, hogy Apponyi e nyilatkozataival nem politizált. Felül állott minden párt-politikán s beszélt az ország nevében. Ezért mindenki csak elismeréssel adózik neki. Erre nagy szükség volt. ' Hatalmas szózatának mindössze csak a végén találunk néhány gondolatot, melyen már túlságosan meglátszik, hogy Apponyi nem tekinti állását politikai nyugdíjazásnak. A »politikai meggondoltságróU mondott szavai, bár elég ügyes volt Talleyrand mesterségében és eléggé el tudta burkolni a szavakban gondolatát, már politikus szavak. Azt kérdi Apponyi, hogy a politikai meggondoltság törvényei szem előtt tartattak-e az egyes pártok kezelésénél? S melyek ezek a törvények ! Csak egyet emlit, azt, hogy a megindított akcióknál nagyon megfontolandó, hogy az akció eszközei nem nem okoznak-e több kárt, mint a mi magának az akciónak célja által, ha sikerül, elhárítható volna. Apponyi a kérdés bírálatába nem bocsátkozott. Érezte jól, hogy itt már a politizálás tilos mezejére lépett. Igaz, hogy Apponyi nem mondta meg, hogy melyik pártra gondolt, de hiszen azt kitalálni nem kíván nagy fejtörést. Hogy pedig a kérdés nem egyszer már súlyos ítélet, azt a szónoklat mestere nagyon jól tudja. Azért bátran állithatjuk, hogy Apponyi eme nyilatkozatára már semmi szükség sem volt. Az elnöki méltóság arra nem ad jogot, hogy a keletkező vagy már meg is alakult, set szépen fejlődő, s példaszerűen dolgozó pártok fellett ítéletet mondjunk. Éppen az elnöki méltósággal járó nagy erkölcsi felelősség — melyről maga Apponyi gondolkozik a legnemesebben — teszi ezt nemcsak nehézzé, de lehetetetlenné, következéseiben tehát az erieszel már beteg ? Gyere, hadd simogassam meg szép nyakadat; hadd öleljelek meg, kedves tehenem ! . . . — Maga ökör! — kiáltotta el magát valaki. — Mit akar a nyakammal ? Mit ölelget ? Juli néne felrezzent, s ijedten látta, hogy a haragtól piros arcú, dörgő hangú egyéniség a doktor volt, az állati nem betegségeinek bölcs gyógyítója. De mielőtt bámulatából felocsúdhatott volna, s szólhatott volna: a doktor haragosan kiugrott a kocsiból és boszusan hazafelé totyogott a sárban. S Juli néne megértett most mindent. Persze! mert mikor álmában kedves tehenét akarta megölelni: a valóságban a doktort ölelte; s az álomban a tehénnek mondott hízelgő szavak a valóságban a doktorhoz valának intézve. Hogy milyen hatással, láthattuk a doktor haragos távozásából. A doktor haragjának jogosultsága tehát világosan volt megállapítva: ergo nem is merte visszahívni. Fájdalomtól megtört szívvel hajtott hazafelé. Ezerféle gondolat bolyongott agyában, keserves könnyek hullottak szeméből. Mikor már a faluhoz közel volt, eléje szalad az öreg Tóbi nagybölcseségü fia, a Ferenc, s lihegő hangon szólítja meg : — Hát siessen már Juli néne ! — Baj van ? — kérdé Juli néne mindenféle sejtelmektől reszkető hangon. — Majd meglátja! — szólt Tóbi ravaszul vigyorgó orcával, azzal felkapaszkodott hátul a kölcsi felelőségben elviselhetetlenné. Nem hiszszük, hogy Apponyi, ha Ítélete nemcsak szó maradna, de tettre válnék, ezt a felelősséget nyugodtan magára merné vállalni. Vagy a katholikus érdekeket és a keresztény politikát mindjobban elősegítő s szocziális érdekeket szolgáló politikát Apponyi is veszedelmesnek tarja a hazára ? Oh, talán ennyire még sem vagyunk! A néppárt nagyon is tudja mérlegelni a politikai meggondolás törvényeit, söt egyenesen ennek parancsszava hivta létbe és viszi az életbe. Sokkal inkább nélkülözi a politikai meggondoltságot Apponyinak a Jászberényben a királyra mondott pohárköszöntöje, melyet szintén szépen agyonhallgattak, talán ismét a személye iránti tiszteletből. Valóban szeretnők tudni, mi indította Apponyit arra, hogy a királyra mondott remek felköszöntőjében a trónörökösről is megemlékezzék, s hogy óhaját fejezze ki aziránt, hogy királyunk a nemzeti koronát nemcsak az alkotmányos jogokkal, de azzal az érzelmi világgal együtt örökítse át utódjára, mely azt tartalommal ellátni van hivatva, s amely a nemzet királyhűségének és a király hatalmának záloga és alapja. Miért kellett a kívánságnak kifejezést adni ? Van talán valami okunk és alapunk van e felett kételkedni ? Adott-e a trónörökös arra okot, hogy a Ház elnöke — a nemzet nevében — óhajai és reményei közé számítsa azt, a mi természetes, s aminek tanujeleit is látjuk. Vagy talán a zsidószabadkömives lapok igaztalan támadásai befolyásolták Apponyit ? Mert az mitsem von le Apponyi nyilatkozatának értékéből, hogy óhaját nem a nagy beszéd keretében, hanem pohárköszöntöjében tette meg. Tudjuk, hogy a pohárköszöntök szerepe a politikában nem a legutolsó. Különösen nem az ilyen alkalmaknál, mint amilyen Apponyi jászberényi látogatása volt. Apponyinak sokkal több éhben a tapasztala, sokkal finomabb a politikai érzéke, semhogy ezt ne érezte, ne tudta volna. De ép ezért oly bántó a szava. Különösen most, midőn nap-nap után támadják a trónörököst. Miért ? Azért, mert erős katholikus érzületéről tesz nem is egyszer fényes tanúbizonyságot. Talán nincs rá szüksége Magyarországnak, hogy leendő királya a katholikus államfők példája legyen ? A világpolitika úgy is oly mostoha sorsra jutatta a katholikus országokat. Nemcsak Ausztriára és Magyarországra, de a Keletre is életkérdés, hogy a monarchia mindkét államában a katholicizmus mind jobban megerősödjék, s ezáltal az ország konszolidálódjék. Gondolt-e minderre Apponyi, mikor a zsidó szabadkömivesek lármájára megijedve vagy megzavarodva, pohárköszöntöjében a politikus szerepére vállalkozott, s szavával csak bátorságot adott a további támadásokra, s a zsidó liberális politika folytatására. Ilyen irányítását az országos politikának nem óhajtjuk a Ház elnökétől, mert ez már nem az elnök állásából folyó kötekocsira, s elvitette magát a beteg tehén tartózkodása helyére. Ott pedig a népek nagy sokasága vala összegyülekezve. A mint Juli néne leszállt a kocsiról, eléje szaladt szive öreg párja, a János bácsi és sírástól remegve vezette el a tehénhez, a mely élettelenül hevert az istáióban. 7^. nagy tömeg siránkozva követé őket. A mikor Juli néne szép reményeinek kedves tárgyát, a tehenet, élettelen tömegként, mozdulatlanul heverve látta, rája borult és keservesen sirt. Es az egész diszes gyülekezet is sírt. Siratták az ifjúsága kies tavaszán korán elhullt állati szép életet. Csak a nagybölcseségü ravasz Tóbi nem sirt. Egykedvűen nézte e gyászos tragédiát s teljes tudákossággal tolmácsolá e részvétszózatokat : — Lássa Juli néne! Ezért nem is kellett vóna a városba mennya ... S tovább is nevetve nézte a siránkozó asszonyi népet. A tehént elföldelték, a könnyek forrása kiapadt, a könnyes arcok felszáradtak. Ha a Juli nénének azóta megbetegedett valamely tehene, nem ment már orvosért; otthon maradt s hallgatta a bölcs Tóbi bölcselkedését . . . mig a katastropha, vagy a javulás be nem következett. Vasáry Dániel. lezettség, de nem is »politikai meggondoltsag«, hanem ez magyarán szólva liberális politizálás. A Iustitia szeme nem azért van bekötve, hogy vak legyen, s ne lásson, hanem hogy pártatlan legyen, s hogy igazságos maradjon. Azért csak nézzünk mindig bátran az igazság szemével, ha mindjárt olyant veszünk is észre, amit a tisztelet, a hódolás nem tud és nem szeret észrevenni. Túri. Vasárnapi levél. — Esztergom népe. — Mikor gróf Csákyt váci megyés püspökké avatták, a Budapesti Hirlap egy tárcacikket közölt, mely az uj püspök rövid életrajzát adta, s egyben megjegyezte, hogy ez Ősi város népe: durva, bicskás, erkölcstelen, s műveletlen nép. Az egész város felzúdult és mérgelődött az ilyen minősítések mián s az esztergomi közvélemény tiltakozó szava nyilatkozott meg abban a reflexióban, melyet ugyanazon lapban Frey Ferenc országgyűlési képviselő közzé tett. Minden esztergomi ember elrestelte magát. Ki ne tiltakozott volna ez ellen a vád ellen, ki Esztergomban lakott. — Mindenki azt mondta, hogy az az úr még soha nem volt Esztergomban! Hogy a Budapesti Hirlap cikkírója nem esztergomi, az sejthető, de valószínűleg volt Esztergomban, s tapasztalatok után irta meg az inkriminált cikket; mert hogy vaktában valamely várost megvádoljon: azt hiszem, ehhez már nem is vakmerőség, hanem jellembe vágó rosszlelküség kell. Én tisztelettel, vagy ha kell bocsánattal alulírott, ki annak idején szintén rugdalóztam e cikk miatt, — némely részében igazat adok az Írójának. Megjegyzem, nem vagyok csúnya madár, mert nem fészkem Esztergom, csak olyan »gyütt-ment« vagyok, ki évek óta szántom a papirost e város közérdekeiért, de mindezen által megokolom bátran megirt fentebbi nézetemet. E héten történetesen egyik kávéházban hüssöltem, midőn egy poros biciklista jött oda. Idegen volt. Napsütött arca, közönyös viselkedése elárulta a világlátott sportmannt. Valahogy megismerkedtünk, aztán ö kezdte a társalgást: — Uram, én bejártam a félvilágot kerékpáron, Magyarország országútjait úgy ismerem, a hogy a pesti fiakeres a főváros utcáit, de Esztergomot még nem láttam. De bánom, hogy eddig nem ismertem. — Ugy-e kérem pompás hely ! A Bazilika, a sz. János kút, a . . . Félbeszakított: — No ezeket még nem láttam, mert el vagyok fáradva s csak holnap mászom meg azt a nagy hegyet, hanem a népről akartam beszélni. Bocsánat uram, — de Ázsiában talán tisztességtudóbbak az emberek, mint az önök földmives népe. Nem akarok külföldről beszélni, de Magyarország legutolsó falujában jobb érzésű, műveltebb, neveltebb népet találtam. Ezt feljegyeztem az úti naplómba is: a külvárosban lehetetlen életveszedelem nélkül karikázni a benszülötteiktöl. — Ugyan ? . . . — Bajuszos parasztlegények a kalapjukat verték a kerekemhez. A ház előtt ülő asszonyok piszkos, ocsmány megjegyzéseket tettek rám, hogy mellettük elhaladtam. Kutyákat uszítottak rám csupa mulatságból, a gyermekek kővel dobáltak és sértő, eddig nem hallott kifejezéseket kiabáltak utánam. Mondom önnek, — folytatta — hogy Erdély legeldugottabb falujában tisztességebb nyelvű a legutolsó utcagyerek, mint itt a felnőtt nép. Midőn egy rám uszított kutyát korbácscsal meglegyintettem, egy ember azt kiáltotta, hogy akkor üthetem, ha enni adok neki, s káromkodva kapával fenyegetett . . . Tovább nem hallgathattam, sürgős dolgot emlegetve, magára hagytam a biciklistát. Nem