ESZTERGOM VII. évfolyam 1902

1902-11-30 / 49. szám

a fökáptalan, a bazilika és a papnevelde; és mindezek, miként hitelesen értesülünk, a villanyosság mellett vannak, annyival is inkább, mert a gázvilágitást sem a primási palotába, sem a bazilikáb nagyobb rongálások nélkül bevezetni nem lehet. Ezek után azt gondoljuk, jó lesz a világítással foglalkozó bizottságnak tekintettel lenni közéletünk e fontos tényezőinek állásfoglalására, mielőtt ebben az ügyben véglegesen határoz. Vasárnapi levél. — A jégről meg egyébről. — Valahol egy bölcs, vagy kicsoda azt találta mondani, hogy minden farsangnak megvan a maga böjtje. És mondta ö ezt oly határozottsággal és annyi értelemmel, hogy az emberiség azóta folyton hajtogatja, s bár mint jó kiszólást mindenesetben használja, még sem tudta elkoptatni, mert hát a farsang minden évben megjön és ennek utána a böjt. Megengedjen tehát nekem is a szives olvasó, hogy ezen közmondással fejelem meg jelen soraimat. Beismerem ugyan, nem aktuális most, mert sem a farsang sem annak böjtje még nem érkezett el, de mint minden közmondást, úgy ezt is időszerűvé, és alkalmazhatóvá lehet tenni, ha máskép nem — megfordítva. A tavali jégböjtnek megvan a farsangja! — Tavai még márciusban és lestük a fagyot, és az idei tél november dátumait már zúzmarás, fagyos gályákkal irta be az idömutatós könyvekbe, mit magyarul kalendáriumnak mond a német. A jégvermek üres gyomra kétségbeejtően visszhangozta sopánkodó hentesek és hasonló, jeget szükséglő társaik sóhaját. Papirvastag jeget hordtak tavai, és a legvastagabbal is bátran öszszetéveszthettük az ablaküveget, nem is szólván arról, hogy voltak olyanok, kik a szintén szűken levő utcai havat söprögették össze és azt sózták meg, hogy elálljon nyárra. Ez volt a tavali sovány jégböjt heringje, mely természetesen nyáron megromlott, s megrontotta a húst is, meg mindent, amit a vermekben tettek, hogy meg ne romoljon. De hála az esztergomi jó gyomornak, mely mindent bevesz, ettől sem haltunk meg többen, - mint amennyit eltemettek, s megértük a nagy jégböjt farsangját is. mentő gondolatra jött. Megkereste pénztárcáját és szónélkül az ölébe tette a szemben ülőnek, kinél betöröbb arcot még festeni sem lehetett volna. Az erre se szólt, se beszélt, hanem zsebrevágta és tovább nézett. — Tudja mit — szólt hozzá Matyi — legyen egy kis elnézéssel és engedje meg, hogy a legközelebbi állomáson leszálljak. — Jól van, — volt a felelet — de maga is megengedi, ha szintén leszállok ! —• Csak tessék ! Erre a feleletre az útitárs dühösen ugrott fel. — Ne szimuláljon ! — Én ismerem a kundschaftjaimat; a törvény nevében letartóztatom ! Matyi barátunk elhűlt, mint egy hüllő. —• Hát ki maga tulajdonképen ? — Czupelák Vince vagyok, államrendör a polgári osztályból. — Ah ! hát nem Papakoszta ! ? . Matyi barátunk móst azt hitte, hogy kiszabadul kényelmetlen helyzetéből s magyarázni kezdte a dolgot. A detektív félbeszakította : — Eh ! — ne meséljen nekem, ismerem a kundschaftjaimat ! S ha sokat teketóriáz, megkötözöm ? i Szegény Csizmadia Matyi! hiába iparkodott megértetni a közbiztonság gyanús képű őrével, hogy betörő helyett csizmadiát fogott, Czupelák ur hajthatatlan maradt. No, mindegy — gondolta — Nánáig kibírja, ott megjön Affenisz Dákisz ígért sürgönye s ez talán tisztázza a helyzetet. Midőn az állomásra értek, szegény Matyi indíttatva érezte magát egy különben jól sikerölt ugrásra, (az indok egy hátbalökés volt) de Amint fagyott, nyomban kirukkoltak a jégvágók s hordták a jeget, ahonnan lehetett. A tavali szükség kapzsivá tette a jéghalászokat. A jelen alacsony vízállás folytán, kizárólagosan csatorna vízzel táplálkozó kis Duna jege még alig fagyott be, már hordták. Egészségügyi hatóságunk nem is tud róla, hogy a kis Dunából szállított jégdarabokban, a »jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok« jegyében lázasan dolgozó jégaratók befagyott patkányokat, rozsdás edénytörmeléket, és vándorló uraktól levetett ruhák foszlányait, cipótalpakat, még más ilyen dolgokat visznek be a jégvermekbe, s megint ezer és millió bacillust konzerválnak nyárra. Aki tehát majd jeget vesz, kap egyúttal húst, edényt, ruhát és — kolerát. Az elmúlt nyáron drága volt a jég anynyira, hogy finom cukor gyanánt lehetett csak szopogatni a jobbmódúaknak, de az idén olcsó lesz, mert van elég! Ha kifogy a kis Duna jege még a nagy Dunáról is lehet hordani . . . Értem én azt, hogy a tavali jégböjt után éhesek a jégvermek, s hogy tulajdonosaik nyugodtabban alszanak, ha a nyári szükséglet megvan, de mikor a nagy Duna egészséges, tiszta jegét is hordhatják, miért vágják ki a város minden csatornáját felvevő kis Duna jegét ? Közegészségi állapotaink a megyei főorvos szerint tarthatatlanok, s ezen kijelentéseért ö meg is szenved. Látszik, hogy ö még új ember és nem éli magát bele az esztergomi iszonyokba (Pardon! viszonyokba): »Legyen a főorvos úr nyugodt, a mi közegészségünk megnyugtató . . .<' mondják sokan. Igen megnyugtató a mi közegészségünk, mert"sokaknak ad »örök nyugodalmat«, a mire a mai villany-gázos világban bízvást rámondhatjuk, hogy az öreg világitás fényeskedik neki. De vissza a jégre ! Az egészséges korcsolya-sport hivei előkeresték oly soká padláson heverő acéltalpaikat és sietnek a friss hótól megsöprögetett jégpályákra, hol zongora-verkli (erre már igazán nincs magyar szó, mert a zongora nem lehet sípláda) és a gyakori „esetek" fölött elhangzó pajzán kacagás, meg a téli levegőben megfrissült, megegészségesedett jókedv várja. A kis dunai jégpályák, — és más jó nincs is, —• egyes vállalkozóknak, szép jövedelmet hoznak. Külön dijat nem szednek ugyan, de minden korcsolyázó 4 fillértől midőn földet értek lábai, látja, hogy körül van véve rendörökkel. Hiába bizonygatta személyazonosságát, még jobban belekeveredett a hínárba, mert megmutatták neki a Vácon feladott sürgönyt, mely igy szólt: «A 645. számú vonaton szökik Affenisz Dákisz női ruhában, Csizmadia Matyi álnevet használ.» Vitték szegény Matyit diadalmasan Pestre s ott egy páncélszobába egész éjjel őrizték. Ajtója előtt egy egész tuczat rendőr őrködött s csak reggel sikerült neki a vallató rendőrtiszt előtt magát igazolnia, ki szabadon bocsátotta. Az utczán teleszívta magát levegővel, melyet a szabadság még Pesten is megédesít, s füleit, mint menyországi fuvolahang, ugy érintette a rivalgó rikkancsok lármája: — Nagy betörés ! Rrrrrrendkivüli kiadás! Vett egy lapot s abból nagy lelkigyönyörüséggel olvasta, hogy mig ö fogva volt éjjel, a rendőrség házipénztárát kirabolták, söt azok a bizonyos »ismeretlen tettesek« a bűnösök arczképalbumát is elemelték. Hazaérve pedig, asztalán egy szép képes levelezö-lapot talált, melyen Affenisz Dákisz sajátkezüleg köszönte meg neki, hogy helyettesitette, mig ö a kassza körül dolgozott. Szép képeslap volt és híres embertől volt, de Csizmadia Mátyás barátunk nem tartotta meg, hanem továbbította a rendörségnek, ha pedig valaki ezentúl képeslapról beszélt, sietve jegyezte meg : — Nem gyűjtök már képeslapot. 20-ig adakozik a söprögetőknek, kik a parton lakó halászok sorából kerülnek ki. Szegények ezek is az igaz, de majdnem mindegyikének háza van, s ezeknek a város ingyen engedi át e busás jövedelmet, és a tulajdonát képező területet. Az ilyen jégpályákon 100 ember fordul meg naponta, s ha a város »házi kezelés«-be venné e jövedelmi forrást, s csinálna 4 és 20 filléres jégpályákat, a befolyó fagyos pénzen milyen jó meleg, párolgó levest lehetne adni, valami ideiglenesen berendezett népkonyhában azoknak, kiknek se házuk, se bundájuk. Vagy legalább a szegényalap javára némileg megadóztatná a halászokat. És én azt hiszem, hogy ez esetben még több látogatója volna az ilyen jégpályáknak, mert a jótékonyság cimén az úri osztálynak azon része is eljárna oda korcsolyázni, mely most az olcsó jégpályákra csupa röstelkedésböl nem megy. »Hej! — nagy fát mozgatsz te Ipse!« Kiált rám a fentieket elolvasó közönség, és én igazat adok neki, söt megtoldom az igazságát azzal, miszerint nem is, hogy nagy fába vágtam a fejszém, hanem egy óriási, vastag jégkéregbe ütöttem gyönge tollamat. Abba a jégkéregbe, melyet más néven »bűnös esztergomi közöny «nek is lehetne keresztelni. Tudom jól, hogy az újságok ilyen cikkei, még ha vasárnapi levelek is, csak elhangzó szavak a szivek pusztaságában. De hát ne vegye tőlem senki rosz néven, hogy kedvet kaptam a jégvágó munkásoktól, — némileg kollégáimtól, — egy kis jégtörésre, mert csak az a bűnöm, hogy összetévesztem a csákányt a tollal. Vagy az a bizonyos jégkéreg még a csákány döngetésre sem engedne ? . . . Ipse. Visszhang a vádakra. Az okos embernek nem annyira a hímes szók, mint inkább a kemény valóságok tetszenek. Pázmány Péter. Pusztul a keresztény iskola!'Igy kiáltott föl dr. Prohászka Ottokár négy év előtt az »Esztergom« egyik számának vezércikkében. Igaza van. De hát mi ennek az oka ? Arra is megfelelt ö nyíltan, szabadon. Oka az, hogy nálunk, katolikusoknál, nincs praktikus, egységes autonómiai szervezet, amely nyélbe ütné s föllenditené az iskolaügyet. Az egyház pedig nem segit magán, nehézkes és nincs erélye. A másik ok az, hogy nincs pénz. Az újkori haladás gyorsabb és elszántabb tempója pedig nincs megelégedve sem a csigalépéssel, mely nálunk dívik, sem a szervezetlen guerilla-törekvésekkel. Ez az! A temperamentumos iró ráütött egyenesen a szeg fejére. Igen is, nem mi, kir. tanfelügyelök vagyunk az okai annak, ha itt-ott tért veszít, pusztul a hitfelekezeti iskola, hanem az iskolai hatóságok »restsége, málésága, tehetetlensége.« Tisztelet a csekély kivételnek, de ezek közül is egyik-másik úgy tudja csoportosítani a semmit-tevést, hogy az lázas tevékenységnek látszik. Tessék-lássék! Igy történik azután, hogy több községben a lágy pásztor előtt gyapjat rug a farkas. Hetek óta csak ugy zúdul felém is, a sok vád. Mosnak-szapulnak a sajtóban, hogy a hitfelekezeti iskolák ellen megfújtam a harci riadót; hogy hol egyenesen, hol kerülő utakon az iskolák államosítására török. No hát kijelentem, hogy ezekből egy szó sem igaz. Söt megfordítva, ezeknek a vádaknak éppen az ellenkezője igaz. Bizonyítok. Mikor öt évvel ez előtt a vármegyei közigazgatási bizottságban elfoglaltam előadói székemet, beköszöntő beszédemben már akkor ünnepélyesen kijelentettem, hogy a primási vármegye összes népiskoláit, melyek között se községi, se állami jellegű iskola nem volt, — az adott alapon fogom tovább fejleszteni. ígéretemet be is váltottam. Irányításom mellett oda fejlődtek a vármegyebeli róm. kat. hitfelekezeti iskolák, hogy alig két év alatt 37.740 korona évi államsegélylyel, 52 uj tanitói állás szerveztetett. És noha az alapfizetést, egy község kivételével, mindenütt a polgári községek vállalták magukra