ESZTERGOM VII. évfolyam 1902

1902-11-09 / 46. szám

VII. évfolyam. Esztergom, 1902. november 9. 46. szám. ESZTERGOM POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Előfizetési árak: Egész évre 10 kor. Félévre 5 kor. Egyes szám ára 16 fillér. Laptulajdonos és kiadó : Dr. PROHÁSZKA OTTOKÁR. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Papnövelde, hová az előfizetések, kéziratok és hirdetések küldendők. Hirdetési árak: Egy háromhasábos petitsor ára 16 fillér. Többszöri közlésnél árkedvezmény. Nemzeti szervezkedés. Esztergom, november 8. Mindennünen hallatszik a panasz, hogy megmozdult a föld alattunk. Valósággal lábra kelt a földbirtok. Az agráriusok nemes buzgósággal hozzá is láttak, hogy újra megkössék, hogy a magyar nemzet számára biztosítsák. Mert mindenki tudja, hogy akié a föld, azé az ország. De nemcsak a föld kelt lábra. A nép is útnak eredt. Csakhogy az útaik szétváltak. A föld gőzhajón nem utazhatik — csak az amerikai Kossuth-szobornak talapzata alá utaztattak el néhány zsákkal. A föld népe azonban, ha egyszer lábra kelt s útnak eredt, nem áll meg egykönnyen. A végső állomás legtöbbször Amerika. Akik nem úgy gondolkoznak, mint a pénzügyminiszterek, hogy mindegy akárkié a föld, csak befolyjon az adó, azok aggódva nézik a nemzet ilyetén bomlását. Mert ha egy organizmus egyszer oszlani kezd, az egészen feloszlik. A végpusztulás, a megsemmisülés hosszabb vagy rövidebb idö alatt, de biztosan bekövetkezik. A bomlással szemben szervezkedni kell. Ez az egyedüli mentő eszköz. S ha ideje korán fogunk a nemzeti szervezkedés nagy munkájába, még talán megmenthetjük a népet, a földet: a hazát. Mindenki, aki a földet megköti a nép, a munkás számára s megfordítva a munkás népet leköti a földhöz, az hazafias és emberies cselekedetet tett. Egy pillért emelt a haza szentélyének megerősítésére. Megmentett nem is egy embert, de egy családot, egy generácziót a nemzet számára. A nemzeti megmentés e munkáját szolgálják az úgynevezett telepes községek. Földet kap a nép, hogy kenyeret, életet és hazát kapjon. Mert hiába, a népnek a föld adja a hazát. Ha nem is pusztán az a barna por, hanem mindaz, a mi ahhoz a röghöz fűződik. Szentelt hagyomány, apáink vére s a magunk könnye, arcunk verejtéke. Ezek a legerősebb kapcsok, melyek a földhöz s igy a hazához fűznek. Azért ismétlem, föld kell a népnek s akkor lesz hazája is. De nem olyan föld, amely lábra kelhet. Amelyet hiába öntöz arca verejtékével, nem ad még mindennapi kenyeret sem. Nem, mert az adóprés eszi meg a gazdája elöl. Ez volt a nagy baja a 48-iki törvényeinknek is. A jobbágyból földesúr lett. De nyomorúságos úr. Azt mondtuk, a törvény szava is igy szólt, hogy a nép felszabadult. Pedig tulajdonképen akkor vált igazán szolgává. Egyre szaporodtak a modern rabszolgák, kiknek vérét az állami adóprés sajtolta ki vagy az emberformájú piócák szívták ki. Akikben bátorság és vállalkozási szellem volt, azok igyekeztek is szabadulni a lassú, de biztos halál elöl. Egyszerre csak azt vettük észre, hogy pusztulunk és fogyunk. Sok a koldusbot, meg a koldustarisznya. A népvándorlás ideje támad fel a haladáshoz illő formában. Erre az állam is megijedt s nagy későn hozzálátott a mentés munkájához. A társadalom is megmozdult. Csak a nyáron is egymást érték a kivándorlásról szóló kongresszusok és tárgyalások. A telepes községek alakítása bizonyult a legjobb és leggyorsabb eszköznek. A magyar államkincstárnak nagy birtokait már régen a nemzet-mentés e munkájára kellett volna felhasználni. Csakhogy épen ezeket a birtokokat használtak fel a liberális kormányok a korrupció terjesztésére. A szabadelvű tábornak prédája voltak e birtokok. Darányira kellett várni, mig itt a javulás állott be. A napokban pedig a csanádi püspökről olvastuk, hogy a lelei telepesek számára áldozatkészen átengedte a püspöki uradalomhoz tartozó földek egy részét. Örülünk, hogy végre az egyházi javadalmasok közöl is valaki példát adott, hogy mikép kell résztvenni a nemzeti szervezkedés- és a nép megmentésének munkájában. Hiszen ez által ez egyházi vagyon nem is szenved rövidséget s mégis nagy missiót teljesít. S van ennek a dolognak a hazafiúi érdemen kivül nagy erkölcsi haszna is. Látja a nép, hogy az egyházi nagy javadalmasok is törődnek jólétükkel. Minden telepes község, melyet püspökök vagy káptalanok létesítenek, örökké hirdetni fogja az egyház főpapjainak a nép iránt való szeretetét. Mindjárt lohadni fog az egyházi birtokok és vagyon iránti gyűlölet. Meg fog szűnni az a szomorú és megfontolásra érdemes dolog, hogy a népben sehol nincs akkora ellenszenv az egyházi javadalmasok iránt, mint éppen ott, ahol a birtokaik vannak. Ez az ellenszenv pedig átmegy magára az egyházra, át a vallásra is. A keresztény politika is ott bir legnehezebben terjedni és megerősödni, ahol nagy AZ „ESZTERGOM" TÁRCÁJA. Őszi idők járnak . . . Tavaszi reggelen, ébredő szívvel Napsugárból szőttem álmaimat S tarka mezőkön, reszkető gyönyörrel, Téptem le a nyiló virágokat; Csapongó madárdal ringatta lelkem, A balzsamos szellő elaltatott, — S felriadva látom: nincsen virágom! Szerelem, madárdal, — mind elhagyott! Öszi idők járnak! — a tavasz-álmok Rózsaszín felhőkként tovaszállnak, S kopár mezőkön haldokló virágok, Zúzmarás időben, remegnek, fáznak, S velem együtt, napsugárra várnak . . . Lyza. A gombóc. A »Tarca« a lapban olyan, mint a csemege (magyarossan mondva: konfekt). Persze, a konfekt is különböző, például narancs, füge, muskatály, szöllö, egynél-másnál még a »romadour« sajt. Ez izlés dolga ! a tárca is; de végre is, ha az ember a lap szörnyű komoly vezető cikkét elolvassa és belemerül a világfájdalomba, egy jó tárcacikk szellemes irálya ugy hat reá, mint ha jó ebéd után valakinek »megtörik« a hátát, hogy ne legyen csömörös! A tárca irálynak legyen tehát csemege ize! ezt tartják róla átaljában, igy hát biztosra veszem, hogy némely irodalmi csemegevadász elfintorítja az orrát, a mint a jelen tárca cimére tekintve azt mondja: még a prózai gombócról is lehet tárca cikket irni ? Miért ne ? hisz a gombóc ősibb lény, mint a tárca cikkek; és hazánkban már régibb a polgári joga, mint a modern 50 krajcáros magyaroké. Mert ha nem is merem állítani, hogy Árpád apánk udvari szakácsnéja tudott gombócot főzni, de hogy régi eledele a magyarnak, az áll. Hol van az megírva, hogy az egész ebéd csak csemegéből álljon ? hol van az megírva, hogy a lap tárca cikke csak szerelmes bakfisok és bajuszaspiráns gyiákok vonyitásaiból, pardon! ömlengéseiből és hajnali meg estélyi versekből álljon ? A gombóc igen tisztességes lény, erről szabad nyíltan beszélni, ezt többen és inkább szeretik, mint a rossz tárcákat és sokkal több jó gombóc készül és föl, mint tárca, mert ezeknek nagy része »föletlen«. Aztán a gombóc valóságos tárca cikk, mert a tárcába (gyomorba) kerül, sőt apróra is felváltják és ugy elteszik. Aztán nem parasztcikk a gombóc, a hogy azt némely orrfinntorgató ínyenc gondolja, mert akkor egy császár, nem kapván meg ebédre a kivánt gombócot, nem ütött volna öklével az* asztalra felkiáltva: »Kaiser bin ich, Knödel will ich haben« és ezzel rögtön udvarképessé tette a gombócot, ugy hogy másnap a Residentzstadtban vetekedtek a legmagasabb aristokraták asztalai a polgári asztalokkal a gombóc evésben. En azt hiszem, hogy mint minden tésztás étel, ugy a gombóc is német eredetű; de az most édes mindnyájunké, mert a gombóc hamarébb megmagyarosodott, mint napjainkban sok magyar kenyeret pusztító pánszláv és pángermán és van neki tisztességes magyar neve, sőt több, — mind jól hangzó magyar neve is van; ugy mint: gombol, gombol, hömpölyg, gölödény és szak. (A magyar »Nyelvör« tán többet is tudna mondani.) Minden szerénysége mellett ö »közkincs,« mert ott van a paraszt, polgár és az urak asztalán s alakjára és tartalmára nézve mindig alkalmazkodik az illető evők társadalmi állásához, a hol feltálalják; söt több fajtája is van, például : zsemlye, szalonna, töpörtyűs, májas, túrós, krumpli, dara és szilva gombóc, söt a kukorica gombóc is oda sorakozik a többihez. Alakja mutatja régiségét és emlékeztet atyáink harcias jellemére, levén az igazi gombóc, ökölnyi golyó alakú; ez az »ösgomboc.« Ennek az elfogyasztásához nagyobb és erösebb gyomorbeli qualififatio kell, mert Kisfaludy Sándor koszorús költőnk is »Az én babám, durcás leány« cimü költeményében igy kiált fel: gombócot föz mint az öklöm, ettem egyet, most is nyögöm. Ilyen lehetett az a gombóc is, a melyről a néphagyomány igy szól: Az egyszeri asszony főzött gombócot, nyitott ablaknál ülő férje elé tevé és a férj egy gombócot kivévén, azt elvagdalni akarta, de a kés a kemény gombóc húsán megcsúszott és a gombóc erre az ablakon kirepült az ablak alatt ülő ludak közé. Ezek rögtön csipkedni kezdték a gombócot, a mely folyton tovább gurult, egész a szomszédfalu határáig, a nélkül, hogy a libák egy falatot tudtak volna róla lecsípni. Ilyen fajta az ösgombóc — ehhez romlatlan ősi erő kell, pedig ez ma már kevés van!