ESZTERGOM VII. évfolyam 1902

1902-09-14 / 38. szám

VII. évfolyam. Esztergom, 1902. szeptember 14. 38. szám. ESZTERGOM POLITIKAI ÉS TÁKSADALMI HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Előfizetési árak: Egész évre 10 kor. Félévre 5 kor. Egyes szám ára 16 fillér. Laptulajdonos és kiadó : Dr. PKOHlSZKÁ OTTOKÁR. Szerkesztőség ós kiadóhivatal: Papnövelde, hová az előfizetések, kéziratok és hirdetések küldendők. Hirdetési árak: Egy háromhasábos petitsor ára 16 fillér. Többszöri közlésnél árkedvezmény. Az ütött-kopott nép. Esztergom, szeptember 13. (Dr. P.) Szegény, elhagyatott, falusi nép, ki lesz a te segitöd, ki a te gyámolod'? Nincs az a széljárta, horpadt szerhájú, vakolatából kivedlett, sárral tapasztott kutyakaparó, melyhez Magyarországon a nép közigazgatási állapotát s életkörülményeit hasonlítani* lehetne. Ha volna olyan kutyakaparó, melynek nincs udvara, nincs portája, melynek hideg volna tűzhelye, s szerteszéjjel hullnának falai, azt a szegénység terhe alatt roskadozó, rongyos, fonnyadt arcú lakók, ezek az igazán örömtelen existenciák, fölgyújtanák s elmennének . . . Amerikába. Szent Isten, milyenek azok a faluk a magyar kultur-államban! Ha a falvaknak is van fiziognomiájuk, Magyarország faluinak arculatáról a rendetlenségnek, a föloszlásnak, a bomlásnak, a züllésnek, az éhségnek foltjai rínak le, melyeket közbe-közbe még a kényuraságnak, a szivtelenségnek, az elnyomásnak, s az elsötétült nép-kedélynek barázdái szántanak föl! Milyenek azok a faluk a ruthéneknek, a székelyeknek, a fölvidéki tótoknak szomorú földjén, s milyenek azok a magyar faluk is, hol a műveltségben való elmaradottság nem pótolja a magyar közállapotoknak mesés rendetlenségét, s hol az együgyű s fejletlen nép támasz és segély nélkül vivődik s vergődik! A mi népünk elhagyatottságának egyik föoka a rosz közigazgatás; nem a személyeket, hanem a rendszert értjük, bár a közállapotok ilyetén sülyedése mellett az egyének közül is rendkívül sokan számtalan kifogás alá esnek. Azonban a kivetni való elemek miatt a tiszteletreméltó férfiakat nem akarjuk, nem is akarhatjuk sérteni, söt a rostálatlan, gazos buza közt az arany-buza magot annál többre becsüljük. De magának a rendszernek hiányosságán egyesek buzgalma s ügyszeretete nem lendit, s ahol aztán nyomorult kezekre van bizva a gépezet, ott annál biztosabban s annál kiméletlenebbül ront s sietteti a népnek pusztulását. A magyar közigazgatás képtelenségét legjobban bebizonyította egy komárommegyebeli, jogvégzett falusi biró és hozzá gróf is egy személyben, aki következetesen végrehajtott minden törvényt, minden miniszteri s főispáni rendeletet; lett is erre nagy hadd-el-hadd. Egyre kapta a megyétől a leiratokat, hogy ezt meg azt a törvényt, azt meg azt a rendeletet további intézkedésig végrehajtania nem szabad. S valahányszor ily leiratot kapott, külön iratcsomóba kötötte a kifogásolt törvényt és rendeletet, amely iratcsomóra azt irta rá: végrehajthatatlan törvények. Mikor már jó nagy garmada került a végrehajthatatlan papiros-törvényekből s kinevette magát rajta község, járás, megye, Hieronymi miniszter magához kérette a grófbirót, hogy az akkor szóvá tett közigazgatási reform ebből a gyűjteményből is okuljon. Azóta sem okult, hanem tovább okvetetlenkedik. A mi kiváltképen szemébe ötlik az európai embernek a magyar faluknak Ázsiájában, az az a körülmény, hogy a közigazgatás nem gyógyítja a népnek sérelmeit, hogy kiszolgáltatja az önkénynek az ütöttkopott parasztot, hogy a rendetlenségnek, a végre nem hajtott, s nem rendezett ügyek bozótjába kergetett népet nem segíti, hogy fölszólalásait sutiba dobhatja, hogy hivatalok, pénzintézetek keresztüljárhatnak a paraszton, hogy bélyegcsonkitások s hamis adók kivetésében, elmarasztalásokban nem talál a nép kellő védelmet, hogy bizonyos közügyek elintézésében, melyekhez joga van, süket fülekre talál, lóthat-futhat Ponciustól-Pilátusig, föllebbezheL, fölfolyamodhatik, kérvényezhet, s végre ,is tehetetlenségének s hiábavaló erőlködésének belátása után a nyögés s csendes fohászkodás keserűségébe merül. Ily állapotoknak eltűréséhez lent egy műveletlen, elrongyolt, elfásult nép, tönt pedig a közigazgatási rendszer teljes bankrotja s a közigazgatást kezelő szervekbe száradt, hagyományos úri szellem kell, melynek nincs szive a paraszt iránt. Közigazgatásunknak nem volt szive a nép iránt éppenúgy, mint a hogy törvényhozásunknak sem volt szive, nemcsak régen, mikor a nemes ember még külön fajzatnak tartotta magát, hanem még a XIX. századnak népfölszabaditó tavaszában sem; akkor is minden ami ide bevág

; frázis és tetthiány és porhintés volt. A magyar törvényhozás a falu népével nem törődött; ahelyett a börzét s a »kereskedelmet« hizlalta. Hogyne, hisz ha börze nem is volt csont az ö csontjából, azért a kizsarolt népnek megroppant s szétszedett csontjaiból neki is jutott egy kis velő s magyar földön is igaz a német szó: Wer schmiert, der fahrt! AZ „ESZTERGOM" TÁRCÁJA. Nem szerettem . . . Nem szerettem, sohasem szerettem, Mert igazán csak most szeretek, Hogy letiprott, vérigvert szivemben A sebek hegedni kezdenek. E sebek . . . nagyon mélyek valának És sötétek, mint a kárhozat I Csak a föld legszebbik angyalának Lehetett bekötni azokat. S bekötözte. Lelke selymes, édes Szálait szivem köré foná S gyötrő lázból tiszta ébredéshez Az aléltat felvarázsolá. Azóta vagyok, azóta élek És látom, hogy élni érdemes. Voltak mindig és lesznek remények, Tegnap az volt, ma megint emez. S nincs a sorsnak oly kemény ütése, Hogy ne volna rája balzsama. Nincs halandó, kinek szenvedése Pillanatra meg nem állana. Nincs oly vastag felleg, mely alól még A nap egyszer ki ne sütne ránk; Nincsen fájdalom, mely el ne múlnék, Bármily boldogtalanok valánk. S ki törődnék a jövő bajával, Ha ma boldog és vidám lehet ? Ki a sors boszuló angyalával, Mig nem üt szivünkön uj sebet? Mért kutassam, hogy a szép reménység, Hogy szeretsz, leánykám, nem csal-e ? Lelkem iszonyú nagy tévedését, Ha az, rögtön észrevegyem-e ? Oh, nem, nem, leánykám; ha szerelmed Egy uj álom volna is csupán, Nekem ez az álom nagyra kellett Kétségbeesésem szirtfokán . . . Mosolyogj csak, tündéri világom, Háládatlan érte nem leszek ; Rózsahintón, aranyparipákon Várom boldog érkezésedet. Kánya Lajos. Bajos dolog ... — Difficile est . . . satiram non scribere ! Bajos dolog szatírát nem irni! — kiált föl a fonák helyzetbe került ember. Aki pedig épen a szatíráról akar irni, talán igy formulázza a latin mondást: — Adhuc difficilius ... de satira scribere ! Még nehezebb a szatíráról írni! Emberi természetünkben rejlik inkább roszszat, mint jót gondolni embertársainkról, s ezen a gyarlóságunkon alapszik a szatíra. Ha éltesebb nő fiatalokat lát őrizet nélkül, mindjárt kész a mondással: — Alkalom szüli a tolvajt ! Vagy valamivel enyhébben : — A madarak fészekbe vonulnak ! Az effajta mondások pedig mind szatirikus izüek és emberi természetünk gyarlóságában gyökereznek. A gúnyolódó megelégszik, ha nevetség tárgyává tehet valakit, vagy legalább maga mulathat másokon. A szatirikus azonban erkölcsi alap nélkül képzelhetetlen. Azért a gúnyolódás rendszerint egyes személyre vagy dologra vonatkozik, a szatíra pedig inkább az emberiség bolondságait, félszegségeit

; mulasztásait, hibáit és bűneit ostorozza. Ha nem volna mese, hogy az egyszeri sündisznó tüskeit ellenségeire elsütötte, ö lehetne a szatírának leghűbb szimbóluma. * A szatirikusnak vigyáznia kell, hogy szatírája ne fajuljon — karrikatúrává. Itt is érvényesül a »Ne quidnimis!« (Semmit túlhajtani!) elve.