ESZTERGOM VII. évfolyam 1902

1902-05-18 / 21. szám

ket is, hogy teljes megnyugvást mentsenek abból, ha Budapesten tanuló fiaik a sz. Imre-körbe és a katholikus internátusba mennek; mert ez biztositó-társaság sok baj, szerencsétlenség és elzüllés ellen. Az Imre-egyesület pedig legyen állhatatos törekvéseiben azon tudatban, hogy igaz, helyes alapon áll; igyekezzék hatását széles körre kiterjeszteni s a jó Isten áldást fog árasztani az ö életére és ezáltal magyar hazánkra is, mert az igazi hazaszeretet mindenkor a vallásos meggyőződésen nyugodott (Éljen! Általálános taps és éljenzés. Ugy van !) és ennek erősségével párhuzamosan emelkedik vagy hanyatlik. Dicsérni ezen egyletet nem kell; ez az egylet önmagát dicséri, önmagát ajánlja. Adja az Ur Isten, hogy minél tovább, minél nagyobb mértékben gyakorolhassa magasztos hivatását, mely nemcsak vallásos, hanem hazafias is ! Valóban, nem illusio az, hogy a boldogulást és boldogságot a kereszténységben keressük. Ezt az alapot Krisztus Urunk teremtette meg számunkra; ennél jobbat sem bölcsészet, sem tudomány, sem senki és semmi nem adhat nekünk! Maradjunk meg hűségesen ezen az alapon ! — A diszes ünneplő közönség szivébe vésődtek az elmondott arany igazságok. Szűnni nem akaró éljenzés és taps között ül le, hogy átengedje a szót Antony Bélának, ki az Imre-egylet titkári jelentését olvasta fel általános érdeklődés mellett. Beszámolóját a közönség többször megéljenezte, s ahol az egylet jótevőiről szólott, minden név után tüntetett a közönség, s midőn pedig Margalits dr., Prohászka Ottokár dr. és másoknak az egylet szellemi életét fejlesztő támogatását hozta fel, a budapesti egyetemnek ifjaival a helyi közönség is éljenzett. Ezen jelentést terjedelmes voltánál fogva csak jövő számunkban közölhetjük. Ezután ismét egy VII. oszt. növendék lépett a szónoki emelvényre, hogy Gyürkynek a »Magyar Ifjakhoz« szóló költeményét szavalja el, majd a nagy hatást keltett ének- és zenekar lépett el s Verdi »Aida« cimü operájának fináléját adta elő a már ismertetett kiválósággal. A közönség ezen számot is megismételtette. A Szent-Imre-önképzö-Egylet elnöke, Miklós Alajos tartotta most meg beszédét, miben kifejezte, hogy mit akar, s miért jött tulajdonképen a primási városba a budapesti egyetemek polgáraiból alakult kör. Méltóságos Elnök Ur ! Igen tisztelt Vendég-koszorú ! Mátyáshoz, az igazságoshoz egy alkalommal török követség érkezett. A követ hallott a nagy király hatalmáról, kinek tudománya messze földön hires volt, ismerte — legalább hirböl — a fényt, a pompát, mely e nagy királyt környezte : nem akart méltatlan követe lenni Mohamed hatalmas utódjának, — s azért már jó eleve készült ama pillanatra, melyben a nagy király szine elé kerülhet. Csillogó kíséretével kelet pazar ajándékait hozva ékes köszöntőre készült, mely mindezt és Urának üdözletét Mátyásnak átadhassa. S a midőn végre a király elé bocsátották, át is adta ugy az ajándékokat, mint a szultán üdvözletét — de az ékes köszöntő nélkül. Ugyanis a király személyének látása, a káprázatos fény, a csillogó pompa, mit a hatalom oltalma alatt megszületett és növekvő művészet csak létrehozhatott, a szellemi fensőbbség varázsa, mely életet ad a holt anyagnak, s a saját egyéségének tartalmát adta s bélyegét nyomta rá minden környezetére, annyira megragadták, hogy mintegy megbűvölve szótalanul állott, majd megfeledkezve küldetésének okáról, czéljáról — egyre azt hajtogatta: a császár köszöntet, a császár köszöntet. Igen tisztelt Vendégkoszorú ! Hogy kik vagyunk, mit akarunk, miért jöttünk ide, elmondották mások. Nekem a hallottak után nincs más teendőm, minthogy a szereplök személyiségéhez, az igen tisztelt vendégkoszorú diszes sorához, szóval az egész vándorgyűlésünk fényéhez és sikeréhez méltó ékes szavakkal fejezzem ki elismerésünket, hálánkat, köszönetünket mindazok iránt, kik tervünk kivitelében oly hathatósan segítettek, kik vándorgyűlésünk sikere érdekében közreműködtek, kik megjelenésükkel azt biztosították s személyes részvételükkel annak fényét, jelentőségét emelik. S itt kezdődik az én szerepem hasonlósága a török követével, bár őszintén* megvallom, nem vágyom sem oly fontos missióra, sem oly magas társaságra, mint az övé, s nem óhajtom, hogy esete rajtam ismétlődjék. Meg voltam róla győződve, s több helyütt tapasztalt jóindulat feljogosított hinnem azt, hogy a positiv keresztény elveket valló magyar társadalom érdeklődése és rol- onszenve kiséri mozgalmainkat, de minden várakozásunkat fölülmulta az a jóindulat, melylyel itt találkozánk. Sokszor és sokan kicsinyelni szokták, vagy semmibe sem veszik, söt megvetik az ifjúság mozgalmát. Rosszul teszik, mert benne mindig a jövő szava hangzik, hangzik sokszor vésznél szilajabban, legyen az bár elismerés a jelen iránt, vagy annak elitélése. Azt mondják: szalmaláng; ellobban, nem éget, nem hevit. Ám nem gondolják meg, hogy talán egyetlen égő szalmaköteg elég volt Róma elhamvasztásához, s hevit, gyújt, áthat, éget az a szalmaláng is, csak ne azokkal a szalmaszálakkal élesszük, ne azok szolgáljanak egyetlen tápanyagául, melyekbe a fuldoklók kapaszkodnak. És ki lelkesedjék, ha mi, az ifjúság nem? Hiszen a lelkesedés nem a sirok homályából s nem a tört remények szárnyain kél egetvivó útjára. Igaz, nincsenek győzelmeink az életben, a melyek buzdítanának, de vesztett csatáink sincsenek, melyek visszatartanának, s ha nem kisér is betelt vágyaink édes érzete, de a csalódások fájdalma sem nyom le, s ha talán nem érezzük is az élet szúró töviseit, de legalább nem kellett, hogy ezeket kikerülhessük, tekintetünket eszméinktől, ideáljainktól el a földre irányitanunk. Lapozzuk végig a történelmet s nem egy példát találunk reá, hogy az ifjúság szent eszmékért szállt sikra, azokat diadalra is segitette, s az összes idők legnagyobb, legmagasztosabb eseményének kivitelében a kereszténység elterjesztésében Péter és Pál apostolok lángbuzgalmánál nem kevesebb erővel működött közre János lángoló szeretete, s utána és nyomában ama sok ezer ifjú vértanú kitartása, kiknek a világ még mit sem adott, s kiket lelkesedésükért életöktöl fosztott meg, az egyetlentől, mivel hitükön kivül e földön birtak. S gondoljunk csak a márcziusi nagy napokra. Nem az a baj, hogy mi, az ifjúság, lelkesedünk, hogy eszmék körül csoportosulunk, hogy meglevő vagy képzelt ideáljainkért sikra szállunk, mozgalmakat indítunk. Baj csak akkor volna, ha eszméinknek nem volna erkölcsi alapjuk, ha az eszközök, melyeket czéljaink elérésére választottunk, helytelenek, ha az ut, a melyen, s az irány, a melyben elöretörekszünk, rosz, hamis : veszély ez oldalról csak akkor következik be, ha a társadalom elmulasztja velünk szemben tartozó kötelességének eleget tenni, mely lelkesedésünknek szükség szerinti mérséklésében, eszközeinknek megválogatásában, s az iránynak, melyen haladunk s melyen haladnunk kell, kijelelésében áll. Kell, hogy legyen egy kéz, a kath. társadalom keze, mely ne engedje, hogy lelkesedésünkben a felhők fölé emelkedjünk, de viszont megóvjon attól is, hogy csüggetegségünkben a föld porába zuhanjunk. A mi működésünknek csak ugy lehet sikere, czéljaink elérését csak akként remélhetjük, ha a társadalom velünk karöltve munkál közre eszméink megvalósításában; ha a mi lelkesedésünket az ö higgadtsága szabályozza, ha a mi tapasztalatlanságunkat az ö tapasztalatai fedezik, s ha a mi merészségünket az ö csalódásai mérsékelik. Ezt kérjük mi társadalomtól, ezért jöttünk el Esztergomba, hogy eszméinket terjeszszük s velük és általuk önmagunk iránt szélesebb rétegben rokonszenvet és bizalmat ébreszszünk. Szükségünk van reá. Ez a rokonszenv és ez a bizalom szolgál nekünk buzdításul a jövőre, ez adja meg a bátorságot arra, hogy a magyar katholikus társadalom minden egyes tagját a saját hatáskörében való együttműködésre, a magyar katholikus ifjúságot pedig zászlónk alá sorakozásra szólitsuk fel. Ne féljen tőlünk senki, s a kik nem ismernek, ne szórjanak ránk gáncsot. Vezérünk a kereszt ; utunk lehet bár a kálváriáé, de győzelemhez, feltámadáshoz vezet. Ezer év előtt első szent királyunk a kereszt jelével tűzte oda édes hazánkat a nyugati művelődés porondjára, ezer éven át a kereszt tartotta fenn, annak fénye, vigasza áradt szerte e hazában. Hogy a második ezredév se legyen boldogtalanabb az elsőnél, hogy a hármas bérez ormán újult fényével ragyogjon a kereszt: ez a mi eszménk. Czélunk: a szándékaiban, gondolkodásában, hitében, tetteiben keresztény Magyarország. A ki eszménket, czélunkat helyteleniti, az dobjon követ reánk. — A rokonszenves fiatalember szavait nagy figyelemmel hallgatta a közönség és soraiban talán egy sem volt, kinek lelkében az ott elhangzott beszédek után olyan érzelem fakadt volna, mely követ dobna az ifjúság céljaira. Midőn Miklós Aladár beszédét elmondta, már délen túl járt a nap, s a közönség a hosszú ülést mégis nagy figyelemmel kisérte, s szinte sajnálni látszott, hogy annak vége közeledik, mikor Walter praelátus a következő záróbeszédet elmondta : Mélyen tisztelt ünneplő közönség! A közérzületnek vagyok meggyőződésem szerint tolmácsa, midőn állitani bátorkodom, hogy ritkán folynak le az ősi város falai közt ünnepélyesebb, ritkán jelentősebb pillanatok, mint azok, melyek a mai napot a budapesti sz. Imreegyesület vándorgyűlésével olyan élvezetessé és feledhetetlenné varázsolták. Talán nem voltunk képesek, mélyen tisztelt közönség, illően követni magas szárnyalását azon fenkölt szellemnek, a melyben gyönyörködtünk. Lelkes ifjainkról állithatjuk, hogy erösitö, lelkesitö tápot nyertek azon magasztos eszmékben, melyeknek elveit, termő magvait szivükbe széthinteni buzgólkodtak. Fogadják, igen tisztelt ifjak, kedves megjelenésükért a közönség nevében kifejezett őszinte hálánkat. Fogadják az egész élvezetért legőszintébb köszönetünket. Fogadják legélénkebb örömünk és legszebb köszönetünk zálogául azon kivánatot, hogy a hazának, az egyháznak buzgó fiai sokáig, igen sokáig boldogul éljenek. Forró köszönetet mondok végül a mélyen tisztelt közönségnek, s a közgyűlést befejezem. — Ezzel a gyűlés véget ért s a közönség az ifjakkal állva elénekelte a Himnuszt. Hatalmas akkordok rengették meg a diszterem falait, s a csukott ablakokon messzire hangzott száz és száz kebel fohásza: Isten áld meg a magyart! mert megbűnhődte már e nép a multat és jövendőt ! * Oszladozott már a közönség, a hölgyek hazafelé, az urak pedig jórészt a Fürdőbe, hol 200 személyre teritett asztalok várták őket. A jelenvoltak nemes eszméket, erős elhatározásokat vittek magukkal a jövendő Magyarország gyűléséről. Hány anya, hány apa határozta el magát, hogy gyermekét ezen nemes ifjakhoz méltón fogja nevelni ? Hányan alkottak maguknak helyes nézetet a kigyóval-békával megdobált ifjúsági egylet céljairól ? A kazár-zsoldban tengő liberális szószátyárok el vannak némitva az ott levők előtt, mert nem fognak többé hitelre találni előttük az erkölcstelenségnek frázisokba burkolt gyanusitásai. A meggyanúsított egylet, a jövő nagy Magyarország ime bemutatta magát az országnak! Hol itt a felforgató eszme f hol az a cél, amelyet, mert az ellenség sem mer nyíltan ráfogni, csak titokzatosnak mond, de hazaárulásnak fest ? Magyarországnak igenis igyen gondolkozó ifjak kellenek, s aki ezeknek ellensége, aki ezeket becsmérli, az ellensége a hazának, és ráfordul, rászáll a koholt vád, öt megilletöen, gyalázóan, mert az az igazi hazaáruló ! A közönség lelkesedése és rokonszenve, melylyel az ifjakat fogadta és ünnepelte, eklatáns bizonyítéka, hogy egykor az ifjú erők érvényre jutnak, s azt a zászlót, melynek szűzi fehérségén az első apostoli szent király szent fiának képe ragyog, a haza jólétére, boldogságára, a keresztény művelődés és szellem javára, diadalra fogják vinni. > * Hangulatos képet szeretnénk most festeni a banquettröl, de a víg cigányzenébe és pohárcsengésbe is annyi komoly és intő szózat vegyült, hogy ez szinte csak folytatása volt a magasztos ünnepségnek. Négy hosszú asztalsor, melyek mellett a város, a megye közönsége a budapesti egyetemek ünnepelt ifjaival vegyesen ült, aztán a keresztbe álló főasztal előtt, mint az ünnepi feketébe öltözött férfiak közé plántált bokréta: a négy diák-kisasszony ! Éhes volt az egész sereg! Az utazás, a nagy nap fáradalmai után vig kedélylyel ültek asztalhoz, melynek legfőbb helyén Walter praelátus ült, jobbra mellette Magalits és Czobor egyetemi tanárok, Hamar Árpád, Mattyasóoszky Lajos lovag, dr. Fehér Gyula, és dr. Perényi Kálmán. Balról Bogisich és Kittenberg er praelatusok, Hollósy fögymnáziumi s Oazsvenitz képezdei igazgatók és az Imre-egylet elnöksége.