ESZTERGOM VI. évfolyam 1901

1901-03-31 / 14. szám

csatlakozzék hozzájuk, hogy hősi küzdelmükben ne álljanak egyedül. A keresztény társadalom élet-halál küzdelme ez a sorvasztó istentelenség ellen. A kereszt a zászló, melyet az ellenség meggyalázó hatalmából visszahódítani akarnak. Minél többen sorakoznak hozzájuk, annál hatalmasabb lesz a föllépésük. Tehát minden keresztény érzületű olvadjon e mozgalomba, hassa át a városokat és falvakat a lelkesedés ; ez a modern keresztes háború a keresztény műveltség diadalának kérdése ! Olasz betegség. Róma, március 28. Annyit már tanultunk a múltból, hogy valahányszor az állam gyengül és betegeskedik, kiverödnek rajta a belső kór csalhatatlan jegyei. S ezek közt a legbiztosabbak az egyházellenes dühösség szimptomái. Ha az állam támadja az egyházat, kétségtelenül gyengének érzi magát a saját feladatára: az alattvalók földi javának előmozdítására; s hogy az időt ne vesztegesse, a világgal meg elhitesse, mily nagy dolgokra adta fejét, épen a legkönnyebbhez fog: az egyházias élet megzavarásához. S az olasz papfalók már is kezdik. A szent évben a zarándokok közül többen kifejezték aggályukat, vájjon nem kell-e valami kellemetlenségtől, esetleg durva megtámadtatástól óvakodniok. Nem kellett. Hiszen ők hozták az írt az olasz betegségre. Ha csak 500 ezerét számítunk s minden személyre 50 lírát, a mi kevés, akkor 25 millióval gazdagodott az olasz közönség forgalmi tökéje. Erre bizony a düh is lecsillapodhatott. Most azonban kezd ismét dagadni s pöfékelni. S az a különös, hogy a Capitoliumon, a városi tanácsban kezdik s a Quirinálon, a királyi pár előtt végzik. Gyakran a legcsekélyebb zavargásba, mely a népség közt fölmerül, rögtön bevonják a királyi családot is s ez feltűnő módon többé-kevésbbé átengedi magát. Nem áll eléggé a pártok fölött. Kissé visszanyúlok a mult hetekbe, hogy a Ellácska és mamája. Irta: Filó Károly. Ő méltósága ez egyszer a szokottnál félórával előbb elfogyasztván dús reggelijét, könnyed, csipkés pongyoláját kecsesen összehúzva, finom, süppedő ottománjára heveredett. Elegánsan, sikkesen. Ahogy egy méltóságos asszonynak illik. Fekete, vastag szempilláit lecsukta, elgondolkozott, mit tegyen, hogy elmúljék ez a fölös félóra, mely megzavarja szokott napirendjét. — A Kuhival játszadozzék ? Nem, ez a humanitás ellen volna, mert a Kuhi semmi hajlamot sem árult el, hogy a jó, ő méltóságával felesen elfogyasztott reggeli után enyelegjen. Igazi angol flegmával terpeszkedett puha vánkoskáján az ottománnal szemben a sarokban. Meg se moccant. Fejét lábai közé húzva, hébe-hóba felpislogott pihenő úrnőjére, mintha mondta volna, igy illik reggeli után ö méltóságának és kedvenc kutyájának. Mert tetszik tudni, a Kuhi közönséges ölebecske volt. Semmivel se különb a többi kutyánál, de ö méltósága szemefénye,

n drága, aranyos kis pubája. O méltósága helyesnek találta a Kuhi szempislogatásával jelzett komóciót. De hát mit tegyen ? Az aranytapétás plafont nézze ? Avagy Kuhival, a pislogó és lusta Kuhival nézzen »farkas-szemet« ? Elvégre megunja ezt is. Tán gondolkozzék ? Miről ? Nagyon fárasztó ez ö méltóságának. Az a szegényebb emberek kiváltsága. S neki elég pénze van, hogy megfizesse őket. Az Ottoman mellé helyezett asztalkáról kis feszültségnek szálait világosabban lássuk. Ki Rómában volt, ismeri a vasúti állomás előtt sugárzó szökőkutat. A vízvezeték ura, valami részvénytársaság nem tartotta eléggé diszesnek; elhatározta, hogy az egészet faburkolattal vonatja körül s benn titokban majd megszépíti. Dolgoztak rajta s a nép kiváncsiaskodott. A deszkafalon lyukakat fúrtak s nézték s a mit láttak, a művészet arculcsapása volt. A tiszta vizben otromba, meztelen nimfák bugdácsolnak. Tudjuk, hogy az olasz nép nem olyan érzékeny a test szépségeinek láttára, még ha az embert egészen veszik is, mint az északi vidékek lakói : de a szökőkút alakjai ilyen nyilvános helyen, mindjárt az idegenek szemeláttára s oly feltűnő rútságban igazán felbőszítette a jobb érzésüeket. A katholikusok a városi tanácsban benyújtották tiltakozásukat. Erre a részvénytársaság hamar összegyűjtött néhány embert s minden leleplezési ünnepély nélkül egyszerűen lebontatta a faburkolatot, — hogy a közönség hamar megszokja, A közönség pedig egykedvűen keresi napi kenyerét s csak egy-egy suhanc neveti a szobrokban meggyalázott embert. A katholikusok pedig mármár győztek volna, de nem találván elég támaszt a nép müizlésében s magukban gyengék levén, visszavonták beadványukat. Ellenállásukat azonban megőrizte a liberálisok emlékezete. Prospero Colonna, a polgármester megválasztásakor ígéretet tön a katholikusoknak, hogy vallási ügyekben érdekeiket sérteni nem fogja. De, a mint tavaly szeptember 20-ikán, azután Umbertó halálakor is szavaiban nem volt válogatós, most tettekben is megmutatta, hogy a katholikus párttal ellenkezni akar. A fontana ügyben teljesen föláldozta a városi tanács jogait, midőn tiltakozás nélkül tűrte a szobrok hivatalon kivüli leleplezését. A minap pedig még határozottabban szegte meg igéretét. A Porta Pián kivül van egy kis nevelőintézet és iskola apácák vezetése alatt. A városi katholikus párt azt kívánta, hogy benne a vallásos oktatást kötelezővé tegyék. A liberális gyűlés nagy lármával leszavazta őket. Erre a szűkebb körű városi bizottságnak hat katholikus ülnöke lemondott állásáról. A kihirdetés napjára benn és künn összecsődült a tüntetők csapata. Utcai lármával kisérik a lemondás bejelentését. A hat katholikus férfiú kilép a Capitolium piacára. A műveletlen csőcselék kifütyöli, kipisszegi s megH—^^—.——— könyvet vett kezébe. Józan humorral teli, nyugodt cselekményü angol regényt. Hol elfojtott, hol szabadjára eresztett ásitozással (ez csak nyilvánosan nem illő ; a kis szar Ion négy fala közt még ö méltóságának is szabad, főleg, ha unatkozik) lapozgatott a könyvben. Nyilván igen hosszúak voltak a szakaszok, s ezek még inkább elősegítik az unalmat ... Végre bosszúsan csapta földhöz. — Átkozott unalmas angoljai, nem tudják az embert szórakoztatni — fittymálódott felingerülve, s egy képes folyóirathoz nyúlt. Csak akad benne olyan darab, melynél a sorok közt is lehet olvasni ? Hol sok a gondolatjel, hogy az olvasó is, lecsukva szemét, működtethesse fantáziáját és kiszínezze azokat az »érdekes« jeleneteket, melyek szárazon vannak leirva, de úgy kényelmesen heverészve ha olvastatnak, kiszinezödnek, bizseregtetik a vért, melegségbe hozzák az embert, s pirba festik az arcot . . . Igenis, a szégyen pírjába,' de hát ezt csak mi mondjuk úgy. O méltósága és hozzá hasonló gondolkozásuak, kik kiemelkedtek az elfogultság köréből, ily nézetre szánalmas mosolyt erőltetnek meggy-szin ajkacskájukra. Hja kérem, ez a divat ... Elég az hozzá, hogy ö méltósága ilyen zsanért keresett. S talált. Nem is sokat kellett lapoznia. Mert hát a szerkesztő-kiadók ismerik közönségünket. Készségesen szolgálnak ilyen . . . ilyen, kaviárral! Mikor ö méltósága megtalálta, mit keresett, egy valódi egyptomi szivarkára gyújtva, rövid fészkelődés (bocsánat a szóért, de úgy van) után meglelve az egyedül kényelmes helyzetet, átadta magát az » érdekfeszítő « történet végigolvasásának. ütlegeli őket. Marucchi archeológust nagy mestere, De Rossi emléktáblája alatt leköpik. Az egyetemi hallgatók úgynevezett monarchikus köre a polgármester háza elé vonul s meghallgatja az erkélyről lehangzó, virágok közül leolvasott beszédet: liberális voltam, liberális leszek mindenkoron vagyis a katholikusokat leszorítom. S ugyanaz a monarchikus kör harmadnap a Quirinálra vonul fel zászlók alatt s bár a palotába bebocsáttatást nem nyer is, a királyi párnak megjelenése az ablakban s a hódolatnak hajlongással való fogadtatása elég neki arra, hogy az irányzatában megerősödjék. Ugyanekkor Umbertó halála napját is megünnepelték Margit özvegy királyné palotája előtt s a Pantheonban. Persze a kispapokat inzultálva. Olyan kár ezért a szép Olaszországért! Mig a németek politikája gazdasági téren hódit, a népe gazdagodik, művelődik, a szellemi irányok s köztük főleg a katholikus mind szabadabban emelgeti szárnyát: az olaszok minden tevékenysége áldatlan vallási viszályban emésztődik, mert az állam elhanyagolja saját körét s az egyházéba nyul bele. Gyönge és még inkább gyöngül. Üldözvén az egyházat, erejét veszti. Nem kívánják a katholikusok, hogy ölelgessék őket, mert akkor haldokolnának. Azt akarják, hogy egyház és állam ne haragudjanak egymásra, hanem vállvetve hódítsanak: az a lelkiismeretben, ez a gazdag s még kiaknázatlan természetben. Nikén. A magyarországi kath. tanitók tanügyi bizottságának ülése. — Március 21. és 22-én. — Hiába minden szépítgetés, hiába minden, mentegetödzés azzal az állapottal szemben, a melyben a magyar kath. tanügy aggodalmat keltő ernyedésbe jutott. Meg van az oka mindennek, igy tehát az ernyedésnek is, a mi nem más, mint az 1848. évben hozott és a népoktatás ügyét érintő, nem különben a vallások egyenjogositását kimondó törvények dacára tanúsított azonosítás, jóhiszeműség és ennek teljébe bámulandó közönyösség, jóllehet az 1868. évi népoktatási törvényeink egyes rendelkezései még elég jogot biztosítanak arra nézve, hogy iskoláinkat szabadon, önállóan gondozhassuk, azokat terv- és okszerűen fejlesszük és fölöttük ébren őrködhessünk. Valljuk meg őszintén, ugy van, és mindennek magunk vagyunk okozói. Azaz csak akarata volt meg, mert midőn a legérdekesebbnek ígérkező részlethez érkezett, hatalmas bőgés szakasztotta meg . . . Nem is lehet bizony másnak nevezni, mit ö méltósága szive-gyöngye, a hercig kis Ellácska megcselekedett. A termeken végig rontva, közben a szárnyas ajtókat hol becsapkodva, hol tárvanyitva feledve tört be a méltóságos mamához. 0 méltósága ideges lön. Ennek jeléül kiejtette finom égő szivarkáját, s Ellácska magas oktávú hanggyakorlata elöl ujjacskáival biztosítva dobhártyái épségét, felugrott, s érzékeny anyai szive ijedelmében kérdezte, mi baj ? S csak miután Ellácska a zokogás halk áriáit kezdte sóhajtozni, merészelte felszabadítani hallószerveit, hogy megértse édes magzata bánatát. — Aranyos, drága mamám, a Mari kisaszs* szony megszidott, csúf Ellának hivott . . . — Téged édes szivem? — cirógatta a mama. S miért? — Nem tudom. Egyszerre elkezdett szidni és meghúzta a hajam. — Jeszszus ! A hajadat? Hol aranyos? Fáj? — s elkezdte cirógatni és fújni. Menten nem fájt.. — Meghúzta és semmiért ? — és élesen szólalt meg a csengő. — Rögtön jöjjön a Mari kisasszony . . . — Csúfolta Ellácskát, s még a haját is meghúzta ? — fogadta a nevelönöt. — Hát azért biztam önre, hogy szekírozza . . . — Bocsánat méltósága ... — Semmi bocsánat, ha már bántotta. Pedig semmit se csinált, ö maga mondta. Ugy-e tubuskám ? Mind kegyed szeszélye . . . — Bocsánat ezt máskor is megbeszélhetnök. Hogy ha most tetszik, úgy Ellácska menjen ki. . .