ESZTERGOM VI. évfolyam 1901

1901-01-06 / 2. szám

pofájára s a ragadozók késes fogaira emlékeztetnek, azt nem szükség hangoztatnunk. S minél gyávábban húzza meg magát Széli Kálmán az erőszak híveinek pártfogása alá ; minél sóvárabban lesi azoknak üvöltését s egy vásáros rhetorikának hitvány tárgyául liberális közhelyeket hajtogat felekezetiségröl, jó-katholikusságról, meg más izetlenségröl: annál biztosabban fordul majd le az uralom polcáról ez az ős-csiga s fölülkerekednek majd a saurusok, a szörnyek s a ragadozó állatok. De jó az az anyatermészet, mely az eshetőségek e kegyetlen játékában gondoskodott .... vastag bőrről. Helyes, a bőr vastag lehet s nekünk arra nagy szükségünk van, de ne tűrjük a vastag bőrt az arcon, ne a lelkiismereten; hanem neveljünk magunknak vastag bőrt, ellentállási képességet az élet küzdelmeiben. A vastag bőr arra képesít majd, hogy kitartsunk s minden támadást, minden konkoly-hintést, minden igazságtalanságot erős lélekkel átszenvedjünk. A fiatalságban nincs meg ez a tulajdon ; de a fiatal törekvésekben annál inkább föllelhető ; mert utóvégre is hol legyen Iélek-ruganyosság, hol egészséges reactio, mint épen az elvekért lelkesülő mozgalmakban. Ne adjuk az öreget; nem komédiáról van szó. Ha kitartunk és szenvedni s áldozni tudunk nagy célokért, akkor a vastagbörüeknek másik jellege nem reánk, hanem ellenfeleinkre esik. A mi tettre-képességünkböl az ö orruk nyúlik meg ; s ezt a sajátságot nem igen ambicionáljuk, sőt szívesen közreműködünk, hogy úgy legyen, hogy az orruk minél hosszabb legyen. Legszükségesebb pedig a vastag bőr a gazdasági életben a piócák és poloskák ellen. Ezt a vastag bőrt neveli a népben a szövetkezeti mozgalom. Sokszor nevettem a népszerű István bácsi egyik könyvének a címén, hogy »mit tanuljunk az elefánttók, s ime most látom, hogy magam is az elefánt iskolájába térítem a népet. Hogy mit tanuljunk'? Felelet: vastag bőrt t. polgártársak; bőrt, melyet az adósság ki nem lyukaszt, az uzsora ki nem koptat, a pióca át nem csíp. A rákok, csigák, saurusok, ragadozók közt utóvégre is a vastagbörüek, a bölcs, temperamentumos elefántok a legrokonszenvesebbek s nekünk erre a típusra van szükzenét a kegyelem szenteli meg s teszi az üdvösség mézédes elöizévé nemcsak, hanem eszközévé is. S a gyönyörű zene mégis elhangzik, a lélek puszta, sivár marad, Kersch is méltó társaival lángbuzgalmának jutalmát csak az égben keresheti s kívánom, találja is meg, mondom csak az égben leli jutalmát, mert sikereiről csak kevés műértő vesz tudomást. Személyes tanuja vagyok annak, hogy Seyler minden egyházi zenemüvét buzgó imájának termékenyítő harmatával szokta behintegetni. Éveken át házában családtagul tekintetve, volt módom ellesni mélységes imasóhajait. Rendesen midőn valamely megkapóbb eszme villant meg zeneköltöi agyában, összekulcsolt kezekkel, égbe tekintve, a meghatottság s az áhítat félreismerhetlen jeleivel fel-alá járt szobájában egyre rebesgetve: »ah, én édes jó Istenem,« majd meg leült, s testet adott az eszmének, lejátszotta a leirt részletet s újra ismételte jámbor röpimáit. Igy készült a jubiláris mise is, s talán azért áldja az imának ezen magasztos termékét az Isten ma is, midőn meghallgatása, főkép ha azt egy Kersch hozza szinre, az embert oly annyira meghatja, imára, nemes elhatározásokra készteti, buzdítja. Csak az ilyen s igy előadott figurális zene képes pótolni az egyházi szellemnek még megfelelőbb s pápa O Szentsége által annyira sürgetett s jó erők által előadott gregoriánumot. ségünk. Ha a pokolba kivánnók a rákokat, csigákat, ragadozókat, ez igen üdvös kívánság, de mit használ; nem rajtunk áll ezt a menazseriát kipusztítani ; de neveljük népün ket politikailag önállóvá s még előbb gazdaságilag ellentállóvá, fokozzuk benne az önállóságnak és függetlenségnek anyagi és erkölcsi erőit s meglátjátok, leáldozik majd a rákok, csigák s ragadozók uralmának napja szinte magától s úrrá lesz megint a földön . . . az ember. — „Bánk bán'

4 dalműnek a vége felé sokszor meghasítja az összhangot a hegedű nyikkanása, mely kínos benyomást tesz, de a gondolatot igen jól fejezi ki. A bűnös Melinda lelkiismeretének csuklása ez, mely a zene hullámaiból folyton fölsivit. A t. szabadelvű párt is ehhez a dalműhöz hasonlít utolsó felvonásában. A karmester teljes széllel igyekszik összhangot, egyetértést teremteni, de a bűnös Melinda felsivit. A szabadelvű párt »egysege« olyan fogalom, melynek a Borsszem Jankó élclap külön rovatot nyitott volna, ha ö maga is nem lenne kormánypárti újság. Cicereszbeiszer átkozódásai közé való az, hogy »üssön közétek a szabadelvű párt egysege.« — Azonban legyünk igazságosak és ismerjük el, hogy van egy kérdés, melynél — Széli Kálmán szavai szerint — »összeforrnak a munka tüzeben« ; és ez nem más, mint a néppárt elleni gyűlölet. Ezt nagyon jól tudja a miniszterelnök ur és azért úgy intézte minden felszólalását a parlamentben, hogy beszédje végére hagyta a néppárt elleni támadást. A lelkes éljenzés általános lett erre, »összeforrtak a munka tüzeben« és a színdarab végén az összhangnak látszata mutatkozik. A nemzeti párt uj éve. Elhangzottak a szokásos újévi üdvözletek. Falk Miksa Széli föminisztert üdvözölte az egységes szabadelvű párt nevében, Zichy János gr. pedig a néppárt vezérét Zichy Nándort. A többi nem érdemel említést. S az uj század uj éve hozott-e valami ujat a politikában? Vagy marad-e minden a régiben ? Oh marad s mennyire ! »A régi gárda sem meg nem halt, sem magát meg nem adta« mondotta Falk, a Bánffyámus, nagy önérzettel. A Lloyd-klubban tehát még mindig Bánffy szelleme kisért és lelkesíti a régi gárdát. Fáiknak ez őszintesége becsületére válik. Nyíltan kijelenti, hogy a diszes missiót, a főminiszter üdvözlését elfogadta, bár — nálánál érdemesebb tagokkal is rendelkezik a szabadelvű Nagy, igen nagy súlyt fektetett Seyler arra, hogy a szöveget mennél jellemzetesebben feltüntesse a zene. S ez az ö magas művészi képzettségének többnyire sikerült is. Mennyi élvet talál a müértelem a Charakteristika ellesésében! A latinul nem tudó hivő a mindig ugyanazon szöveg magyarságát könnyen megszerezheti, s több imakönyvben meg is találja. Nem mondom, hogy minden thema alkalmas arra, hogy a zenében hü kifejezést nyerjen, de a mily hálás erre nézve a Credóban a »Crucifixus, mortuus et sepultus est« — az Ur Jézus felfeszittetésének, halálának, eltemettetésének s feltámadásának megragadó themája, oly remekül zenésítette azt meg Seyler a hallhatatlan jubiláris miséjében s a szinte híressé vált general pauza s az azt követő részlet is oly annyira megindítja a szivet, hogy az ember nagyon közel áll az édes zokogáshoz, főkép ha azt Kersch kara adja elő. E misének minden számáról lehetne sokat mondani és sok szépet írni, főkép ha valaki több szakismerettel rendelkezik, mint e sorok irója, de hisz célom elérésére talán ennyi is elég; óhajtom pedig, hogy mennél nagyobb számú közönség s mennél többször merítsen a bazilikában ugy a megható szertartással, mint a ritka szép zenéből oly boldogító, oly üdvös benyomásokat, mint milyenekkel velem együtt sokan tábor — mert a párt intencióját megértette, a mi nem volt egyéb, mint az, hogy benne mintegy élő bizonyítékát akarták odaállítani annak, hogy a régi gárda sem meg nem halt, sem meg nem adta magát. Ugyan mit szólnak ehhez azok az »érdemesebbek«, akár Szilágyit, akár Horánszkyt, akár Apponyit vagy akárkit is értett alattok ? Mit szól ehhez a nemzeti párt, mely, midőn zászlóját meghajtotta Széli előtt, önérzetesen hirdette ország-világnak, hogy ők azért olvadtak össze a régi gárdával, mert annak szelleme is meghalt ? S ime most mint Phoenix hamvaiból újra életre kél ? Mit szól Falk a nemzeti párt ama őszinte, s ezért tiszteletreméltó, de a néhai nemzeti pártra ugyancsak lesújtó kijelentésére, hogy »a szabadelvű pártban csak a tagok száma változott, az egész párt mindössze számban szaporodott meg.« Hát tekintélyben, hát erőben, hát nemes lelkekben ? Mindez hol marad ? A nemzeti párt avval biztatta hiveit, hogy erkölcsi megújhodást visz a szabadelvű pártba, hogy azt felfrissíti, megnemesiti. S ime most egyszerűen azt mondják : anynyit értek, a hányan vagytok, semmivel sem többet. Egészen egyre megy Apponyinak vagy Papp Gézának, Horánszky- vagy Kubinyinak hivják-e ? Nem az egyéni büszkeséget, vagy a rendetlen Önérzetet akarjuk mi felkelteni, nem ezekre hivatkozunk, midőn Falk szavait szóvá teszszük. Nem, ítt egy tiszteletreméltó párt lealázásáról van szó. Egy oly párt becsületéről, melyhez az ország nagy reményeket fűzött. S valóban sok tekintetben méltán. Ki hitte volna azt, hogy a nemzeti párt revíziós, sőt még a nem revíziós tagjai ily hamar s oly mélyen el fognak merülni a szabadelvüség hínárjában. Ki hitte volna azt, hogy az uj év a politikában Széli és Bánffy kibékülését hozza meg. Pedig úgy van. Tavaly a föminisztertől a Bimbó-utcába sietettek sokan Bánffy üdvözlésére, most erre a tüntetésre nem volt szükség, Falk a nemzeti párt jelenlevő tagjai füle hallatára mondta el, hogy a régi gárda sem meg nem halt, sem meg nem adta magát. De mindezen mi nem csodálkozunk, csak sajnálkozunk. A nemzeti párt keresztény szellemű tagjai is beálltak az »igazi« liberalizmus szolgálatába. Láthatták, ha akarták volna látni, hogy Széli mindig, még az ex-lex aláírásánál is hü maradt a Tisza-Bánffy-féie liberalizmushoz. S most is azt hangoztatta, hogy az ö politikai hitszoktak onnan távozni. Főkép bátorkodom a mt. közönség figyelmét azon ujabb szerzeményekre felhívni, melyek a ritka képzettségű s buzgalmu szerény Kerschünk nevén szerepelnek. Ha némely király — mint az Bajorországban megtörténni szokott — igényli, hogy az opera müveit nagy apparátussal egyes egyedül neki adják elő a közönség teljes kizárásával: mennél inkább érthető, hogy helyén van a legkitűnőbb zene az üres templomban is, hogy az egyes-egyedül az Isten dicsőségére szálljon fel a magasba. Biztosítom azonban a mt. közönséget, hogy a jó Isten szereteténél s a zenének az ember kedélyére nemesitöleg ható befolyásánál fogva sem szeret egyedül önmagának muzsikáltatni, s engedjük meg az önfeláldozó buzgalmu Kerschnek s az ügybuzgó ügyes karának is, a gyengeséget, ha azt gyengeségnek lehet mondani, hogy szinte megjutalmazottnak érzi magát a világ részéről az által, ha látja, hogy a közönség müveit szívesen hallgatja, s hogy ügyekezetévei a közönség lelkiigényeinek szolgálatot tehetett. Engedjük meg neki a gyengeséget, hogy ö lelkesedést tud meríteni a közönség tömeges részvételéből s hogy e részvét az ö tevékenységét a maga elevenségében föntartja. S azért mt. műértő közönség! fel a bazilikába ! B. J.