ESZTERGOM VI. évfolyam 1901
1901-02-17 / 8. szám
átvitt értelmében is a macskának se kell; ott keritik azt az óriási feneket annak a kis döbönynek, melyre rá lesz irva : kath. autonómia ; de belül nem friss turó, hanem kvargli lesz. Hagyjuk e nagyságokat! Seneca »de laude stultitiae« c. könyvével hónunk alatt, siessünk élvezni a kis városok farsangjait. Itt a komikusok sokkal egyszerűbb emberek; főszerepet viszik az országháznak nem anynyira terméből mint folyosóiról hazavetödött, huszad-harmincadrangú képviselő urak, kik a kormány terveiből tudnak elárulni ártatlan valótlanságokat. Eltörpülnek mellettük a városi klikkek vezető férfiai, a becsületükre és vitézségükre féltékeny városatyák, azzal a mezővárosi vagy épen szabad-királyi-városi tapintattal és észszel, mely a szóból ki nem fogy, de a tettre rá nem ér; mely veri a mellét, hogy kiáll pofoszkodni s bizony verekedni is kész a becsületért, de azért készek kezet is fogni bármikor Catilinákkal, mert félnek, hogy megkarcolják lúdtollal ábrázatukat; mert tetszik tudni, régen megmondták már Pozsonyban, hogy »vitam et sanguinem, sed avenam non«; életet és vért igen, de zabot nem adunk, az ugy látszik, magunknak is kell. A kisebb emberekre ettől a sok nagy komikustól már rá sem hederitünk. Mozognak a szinen még mások is : politizáló vargák, moralizáló lókötök, szabadságban utazó rablelkek, kik gondolják, hogy közvéleményt csinálhatnak, ha valahol egy cilinderre tettek szert. A cilinder nem elég, a cilinder alá is kellene valami, még pedig nem paróka. Kivált pedig tisztesség, erkölcs, jellem kell a világnak ; s mert ez nincs, azért nem vehetők komolyba az emberek, azért vedlik ki belőlük a könnyelmű, fölületes szószátyár, ki máskép beszél és máskép tesz, vagy jobban mondva, bármit beszél s bármit tesz, mindig hasból, illetőleg zsebből beszél s oda is néz. De azért a néppárt, mely nem komédiázik, mely férfiakat követel s nem tűr proviziós, közgazdaságilag tevékeny figurákat, — mely a komoly, keresztény erkölcs alapján áll s nem úszik a korrupció árjával, gonosz, istentelen párt; hogy ne volna gonosz, hisz ezeket a komikusokat mind kipörkölni szándékozik. A pápa és a keresztény tevékenység. Szentséges Atyánk, kit a Rerum novarum encyklikája óta a munkások pápájának is szokás nevezni, legújabb körlevelében ismét szociális kérdéssel foglalkozik. Aggódó lelke látta a társadalom fenekestül való felfordulását, vagy legalább is az erre való törekvést, mely nemcsak a társadalom rétegét és jólétét, de a vallás és erkölcsök szilárd alapjait is fenyegeti, jónak látta körvonalozni a katholikusoknak s a papságnak eme bajokkal szemben követendő eljárását. S a nagy pápa az égből eredt fényességével ugyan hová következtet? Oda, a mitől már sok nagyságos és méltóságos úrnak fájdult meg a feje, s amit a papi méltóság lealacsonyitása s ilyenféle ürügyek alatt, tehát mintegy a szigorú egyházi felfogás tógájában elleneztek e jó urak, t. i. hogy a papságnak a szociális téren kell működni, s hogy a nép anyagi helyzetének javításán is munkálkodnia kell, természetesen oly módon, hogy e közben az erkölcsi tökéletesítésről is gondoskodjék. A takarékpénztárak, a segítő és ellátó szövetkezetek, szóval a bármi néven nevezett ker. szövetkezetek dicső és munkás bajnokait igazolja és tünteti ki az egyház látható feje. Azoknak a tiszteletreméltó papoknak mellére tüz a pápa érdemkeresztet, kiknek a reverendája nem a miniszterek előszobájában, nem a parkettás klubbokban és szalonokban suhog, hanem a lisztes-zsákok között porosodik be. »Krisztus a szeretetnek kettő : lelki és testi gyakorlásának tanához saját példaadását csatolta« mondja a pápa, tehát nekünk is a szeretet ily kétirányú gyakorlásában és fejlesztésében kell őt követnünk. »Az az akció, mely a nép javára és könyebbitésére irányul, teljesen egybehangzik az egyház szellemével s legjobban visszatükröződik annak örök példáin.« Valóban arany szavak. • Az egyház mindig számolt azzal, hogy a fizikai világ s az erkölcsi világ szálai ugy egybefonódnak, hogy sokszor szinte' szétválasztani is alig lehet őket. S manap, midőn a szociális kérdés nem csupán gazdasági kérdés, de kiválólag vallási és erkölcsi kérdés is, ki fog azon megütközni s ki nem fogja megérteni, hogy az egyház szolgáinak szintén kötelességük e társadalmi kérdések megoldásához hozzálátni. Itt valóban a társadalom és vallás érdekeiről együttesen van szó. Kell tehát, hogy minden keresztény, ki az emberiség javaiért, a lelkekért hevülni tud, sorompóba álljon s a szent ügy védelmére keljen. A pápa azonban nem helyesli, hogy ker. szocialistáknak szeretik magukat nevezni azok, kik a nép földi javainak előmozdításán fáradoznak, kik a szövetkezeti eszmének hódolnak minden vonalon. De miért? Mert a ker. szocialista elnevezés rosszul hangzik sok jó ember előtt és kétértelműséget s veszélyességet látnak benne. Oh, ha csak ez a baj, ezen jó emberek kedvéért szívesen lemondunk a névről, a forrásról, a lényeget és tartalmat pedig megtartjuk. Átvesszük egyszerűen a pápa encyklikájából, mely az üres név helyébe teljes programmot ad. Az ilyen cserére szivesen vállalkozunk, csak azután azok a jó emberek is kövessék ezt a példát. A ker. demokrácia elnevezés is ép ezen okokból gyanús lehet s kétértelmű, mert a szociáldemokráciát juttatja némelyeknek eszébe. De vájjon támaszthat-e ezért okos ember kétséget és félelmet a ker. demokrácia elnevezésre ? Hisz mindenki tudhatja, hogy a szociáldemokrácia egyedüli célja a földi boldogság, tehát a vagyonszerzés, az élvezet. S mivel abban az utópiában ringatja magát, hogy ebben minden embernek egyforma mértékben kell részesednie, a legképtelenebb társadalmi berendezkedéssel áll elö. A ker. demokráciának pedig, mint a pápa maga mondja, a hit képezi az alapját, gondoskodik ugyan a földi javakról, de nem hanyagolja el az örök javak gyűjtését sem. Küzd mindenkor jogaiért, az egyenlőségért, a szabadságért, a különböző osztályokat mind közelebb hozza egymáshoz, mindamellett azt akarja, hogy a társadalom abban az alakban maradjon meg, melyet a Teremtő adott neki. Nem kell tehát aggodalmaskodni. Ha ker. demokráciáról beszélünk, nem értünk alatta mást, mint az anyagilag és erkölcsileg tönkremenö nép megmentésén való fáradozást. Nem akar a ker. demokrata senkit megenni, azért mert úr, hanem azért sem fog senkit megvetni vagy elhagyni, mert nem úr. Az egyháznak magának is mindig demokratikus elvei voltak. A mikor pedig nem voltak, azok az idők és esetek, egyszerűen visszaélés számba mennek. Még az egyházi méltóságok betöltése is a kánonjogban demokratikus mestere.« Ne bántsa senki a szegény jó Sipka Hanzit, hanem adjon neki enni, inni és egy kis dohányra valót •—• öt kinevelték »föld nélküli Jánosnak.« O is történelmi alak; ő ép úgy helyet foglalhat az emberiség történetében, mint Julius Caesar, vagy más, mert hiszen nevetséges dolog az, ha valaki azt hiszi, hogy az emberiség történetét csak a nagy alakok képezik; minden ember egy történelmi alak — legalább is egy betü az ö korrajza történetében és legföljebb a rovat változhatik, amelybe valaki bejut. A »Sipka Hanzinak« is van egy lapja a történelemben. Aki az oka ennek, az feleljen érette ! P. I. Feri bácsi. Ide-oda hat »X« nehezedik a jó Feri bácsi vállaira. Becsülettel s közszeretettel rótta végig a nagy útat, mit életpályának neveznek az emberek. Aranyos egy bácsi volt. De ha még oly aranyos is, a kis Gizusnak egy idő óta sehogy se tetszik. Pedig az unalmas öregség felfrissítésére hozta a kis lányt Pestre. Legalább anyjától ilyen címen kérte. S a kis hugocska — mi tagadás ? — pompásan érezte magát az aranyos bácsi mellett. Szeme fénye volt neki. Büszkeséggel hordozta körül az ismerősök között. Olyan szép lány! olyan bájos teremtés ! Hja, hiába egész Feri bácsija ! .. . A kis Gizus helyt is állott a dicséreteknek ! Szeméből olvasta ki a nagybácsinak minden kívánságát. De mi haszna ?! Mikor minden mulandó e forgó világon! A kis Gizus egy szép napon csak arra ébred, nincs többé Feri bácsi! Mintha csak kicserélték volna! Sehogyse tud vele kijönni! A mily könnyű volt eddig kedvében járni, ép oly könnyű most haragra indítani. Szegény jó lányka! Nincs többé reggeli puszi. Máskor is szivesebben vette volna ugyan, ha olyan maga fajtájú ajakról cuppant volna le, de most hogy egyszerre elmaradt, valami kimesélhetetlen szomorúság borult szivére. Mikor olyan nehéz a megszokott boldogságot, de még a boldogtalanságot is nélkülözni ? Nyugtalanul kereste-fürkészte az okot. Nem találta. Szép májusi délután volt. Künn a ligetben a nap aranyos sugarai vígan játszadoztak a zöld levelek között. A kis lány rögtön ebéd után hozzálátott a toiletthez ! Jó időben sétálni szoktak a bácsival! a rózsaszínű blúz úgy illett neki! Már előre hízelgett magának, hogy nézik majd megint azok a fess katonatisztek. Térzene ! Fagylalt ! Oh be pazar élvezet ?! Jaj, de már öt óra! Jessus! Hol a bácsi ? Jaj hol van oly soká ? Már fél hat! . . . Ejnye de kiállhatatlan ma ez a bácsi!? Bemegyek . . . Talán elaludt. A szoba üres. Örzse néni! Hol a bácsi? A bácsi ? fiacskám — már elment. Elment ? s engem nem is hivott! ? Szörnyű ! Haragszik rám ! De hát miért? Jaj be furcsa ez a bácsi? Reggel puszit nem adott. Ebéd se Ízlett neki. Most meg sétálni nem hitt. Megírom a mamának . . . Vigyen haza ... És ha nem hoz töltött csokoládét . . . bizony ... itt hagyom. Igy tépelődött a jó Gizuska. Pedig hiába. A jó Feri bácsi nem hozott se cukrot, se csokoládét, de még ön magát se. Azaz hogy még se! Hozott bizony másnap reggel egy pakkot. Rózsa színű volt a spagátja, rózsa színű a papirosa. Egyenesen az Íróasztalhoz ült. Titokzatos mozdulattal nyúlt fiókjába! Eddig soha nem látott levélpapírt vett elö ! Aranyos szegély ! Parfümös illat 1 S fiatal betűk . . . Mámoros gondolat- s érzelem-világában nem is vette észre a belépő Gizust. Pedig kevésbe mult, hogy a lányka hangos sikoltásb. nem tört ki, midőn a tegnap kopasz bácsit holló fürtös fejjel kellett látnia! Alig tudta kimondani a megrémült teremtés, jó reggelt! — De a feleletre, hogy »jó estét!« már csakugyan ájuldozni kezdett S midőn észrevette, hogy az ö aranyos bácsija heves irókedvében sercegő pennáját kegyetlenül a porzóba mártogatja s tintával porozza drága sorait, — elsikoltotta ma^át: az Istenért bácsi mit csinál ? ! Hát nem látod ? volt a rövid válasz! Ezt már Gizus nem hallotta. Kitámolygott a bácsi szobájából, levelet irt ő is — a mamájának. — Könnyük csillogtak sorain, beléjök sírta összes bánatát! »Mamuskam — édes Mamuskám ! Siess ! Vigy haza. A bácsival nem lehet birni! Ugy csinál, mintha hiányoznék a fejében egy kerék! Rá nem ismernél! Gyűlöl anyám! Sétára se visz többé ! Porzóval ir, tintával poroz! Jaj! a bácsinak valami baja van! Jöjj el értem ! Én nem maradok egy percig se!« És a Gizus mamája nem jött el! Csak anynyit irt neki: »Légy türelemmel lányom, majd jó lesz minden! Bácsi szerelmes!« Feri bácsinak is jött egy levél. Még máig sem köszönte meg. Rózsaszínű volt, kecses női vonások: Köszönöm a pakkot. Jó cukorkák voltak! Érzelmeit szinte köszönöm De csodálkozom azon, hogy Feri bácsi 60 éves korában zavarodott meg . . . Hm, — mondta Feri bácsi és nem is olvasta tovább a levelet. Csongor.